Mélypontról indult Kárpáti Rebeka éve, most minden eddiginél erősebben tündököl
December 11-étől látható a mozikban a Legénybúcsú, Szente Vajk azonos című színdarabjának filmadaptációja, melyben Kárpáti Rebeka látható az egyik főszerepben. Most először mesél a filmmel kapcsolatos élményeiről, és megosztja azt is, mit gondol a róla kialakult negatív sztereotípiákról, beszél a kapcsolatok fontosságáról és a későbbi terveiről.
Ezeket láttad már?
A Legénybúcsú című magyar vígjátékban alakított karakter megformálása minden eddigi szakmai kihíváson túlmutat számára. A forgatás közben Kárpáti Rebeka nemcsak színészi képességeit mutatta meg, hanem a karakter eljátszása közben önmagát is felfedezhette.
Ez a film nagy fordulópont az életedben.
Ezzel kapcsolatban most egy Steve Jobs-idézet jutott eszembe: „Nem tudod a rád váró pontokat összekapcsolni. Csak azokat, amik mögötted vannak. Szóval bíznod kell abban, hogy a pontok valahogy majd csatlakoznak a jövőben. Bíznod kell valamiben: sors, élet, karma, mindegy.” Ha most végignézem az eddigi életemet, látom, hogy minden fordulópont hozta a következőt, még akkor is, ha abban a pillanatban egyáltalán nem sejtettem.
Például az érettségi után, teljesen poénból beneveztem egy szépségkirálynő-választásra. Végül második lettem, ami teljesen váratlan volt, és ez hozta az első nagy fordulópontot: ott figyeltek fel rám a Jóban Rosszban-sorozat készítői, és meghívtak castingra. Így kaptam meg a szerepet, ami újabb mérföldkőnek bizonyult.
A sorozatban később látták, hogy alkalmas vagyok műsorvezetésre is, így kerültem a Tv2-höz és a Fem3-hoz. Innen lassan, de biztosan nyílt meg előttem a színház világa: meghívásos casting révén a Játékszínbe kerültem, ahol a színjátszás egészen új dimenzióját ismertem meg. És végül ez a fordulópont hozta magával a filmet is, hiszen ott játszottam először azt a szerepet, amely a mostani filmben is visszaköszön. Valóban minden mindennel összefügg.
Érezted valaha, hogy édesapád ismertsége miatt többet kell bizonyítanod?
Ez egy nagyon érdekes kérdés, úgy érzem, nekem nem alakult ki szakmai megfelelési kényszerem emiatt. Amikor édesapám képernyőn volt, egyáltalán nem volt fókuszban, hogy én is színész legyek, vagy komolyabban foglalkozzak ezzel. Bár gyerekként rengeteg reklám- és filmforgatáson vettem részt, nem az volt a fejemben, hogy ez legyen a szakmám. Később drámatagozaton végeztem a Vörösmarty gimnáziumban, de még ennek ellenére sem éreztem magamban azt az elhivatottságot, amit azok az emberek képviselnek, akikre szakmailag felnézek.
A Játékszínben például a kolléganőim olyan elképesztő szakmai és emberi teljesítményt nyújtanak, és annyira áthatja őket a hivatásuk, hogy rajtuk érzed: ez az életük. Én ezt máshogy élem meg.
A színjátszás az életem egy része, de nem jelenti az egészet, ezért sem alakult ki bennem az a fajta nyomás, hogy nekem bármit a családi háttérhez mérten kellene bizonyítanom.
Mikor jött el az a pont, amikor már komolyan eljátszottál a gondolattal, hogy a filmezés mégis a te utad lehet?
Utólag belátom, hogy valahol a szívem mélyén a film mindig nagy álmom volt. Csakhogy ez az álom, hogy nagy mozifilmekben szerepeljek, számomra mindig nagyon távolinak tűnt. Olyan embereket képzeltem oda, akik elvégezték a színművészeti egyetemet, komoly kőszínházi múltjuk van, és szakmailag rengeteget letettek már az asztalra. Én soha nem soroltam magam közéjük. Úgy éreztem, emiatt nem is érdemelnék meg egy ilyen lehetőséget. Jó mélyre eltettem magamban ezt a vágyat, sokáig nem is mertem vele még elméleti szinten sem foglalkozni.
Mi volt az a pillanat, ami megerősítette benned, hogy van helyed ebben a szakmában?
Érdekes, mert mások helyzetét mindig élesen látom, de magammal kapcsolatban sokszor teljesen vak vagyok. A fordulópont mégis az volt, amikor elkezdtem valódi megerősítéseket kapni. Már az is hatalmas jel volt, hogy felvettek a színházba. Aztán jött a filmcasting: valamiért rám gondoltak, ami egyáltalán nem evidens. Elmentem, bekerültem a szűk körbe, és végül én kaptam meg a szerepet.
Ezek a visszajelzések lassan áttörték bennem azt a falat, ami mindig kizárta, hogy higgyek magamban.
A film megjelenése előtt nagyon izgultam amiatt, hogy milyen lesz a visszhang, de szerencsére ott volt mögöttem egy erős szakmai csapat, akik végig bátorítottak. A rendezőm, Szente Vajk, Fülöp Péter producer, Bank Tamás, a film producere és a Játékszín igazgatója mind olyan emberek, akik biztosan azonnal megmondták volna, ha valamit nem jól csinálok.
Hogy látod, mostanra sikerült levetkőznöd a szépségversenyekből adódó sztereotípiákat?
Korábban rengeteg címke volt rajtam: „nyert a szépségversenyen, mert a Barátok közt-ös az apja”, „a Berényi András lánya, a szépségkirálynő, neki minden könnyen megy.” Akkoriban nagyon komolyan vettem ezeket a kritikákat, és mindenkinek meg akartam felelni. Be akartam bizonyítani, hogy nem vagyok ilyen, hogy én magam is olyan értéket képviselek, amivel érdemes foglalkozni.
Mostanra viszont teljesen megváltozott a hozzáállásom. Elfogadtam, hogy ezeket a sztereotípiákat nem lehet végérvényesen megszüntetni, viszont megtanultam tudatosan és kritikusan kezelni ezeket az előítéleteket. Ha például van egy üzleti tárgyalásom vagy egy tenderem, és leülök egy olyan ügyféllel, aki még nem ismer, látom a szemeiben a sztereotípiákat, de már nem próbálom tudatosan meggyőzni az értékemről. Általában az első tizenöt perc után rájön, kivel ül szemben, ez nekem magabiztosságot és önbizalmat ad.
Mi segített abban, hogy mostanra így állj ehhez a kérdéshez?
Egyrészt elképesztően hálás vagyok a zárt kis körömért, akik körülvesznek. Ezek a barátok és családtagok a bástyáim, a mindeneim. Nagyon szeretem és igénylem a velük való mély beszélgetéseket, a minőségi időt. Sok mindent köszönhetek nekik: amikor elbizonytalanodom, közülük bárkit felhívhatok, és addig rágják velem az adott témát, amíg valamilyen megoldás nem születik.
Emellett tudatosan figyelek arra is, hogy fejlesszem a gondolataimat: járok családállításra, speciális podcastokat hallgatok, mellette pedig minden héten legalább egy olyan hatás ér, ami előrébb visz, megerősít. Néha kell, hogy a mély vízbe dobjanak, hogy aztán erősebbé válj.
Van olyan konkrét „mélyvíz-közeli élményed”, ami sokat hozzátett ahhoz, hogy megerősödj?
Van egy nagyon nagy témám, amiről most még bizonyos okok miatt nem tudok beszélni. Nem azért, mert nem akarok, hanem mert nincs itt az ideje. A gyerek- és tinikorom egy jó része nagyon kemény volt, rengeteg traumatikus élménnyel, amiket nagyon fiatalon kellett megélnem, emiatt túl korán kellett felnőtt szerepeket betöltenem. Erről csak a szűk bizalmi köröm tud.
Ehhez kapcsolódik az is, amit korábban a sztereotípiákról mondtam: hogy „milliárdos barátnője voltam”, „könnyű neki”, „biztos befizették a vállalkozását”. Rengetegszer megkaptam ezeket a jelzőket, és borzasztóan bántott. Miközben, ha egyszer elmondanám az igazságot, valószínűleg mindenki meglepődne, de nem szeretnék magyarázkodni. Aki továbbra is „Miss Butapics@nak”, „Berényi András lányának” vagy „aranyásónak” akar látni, tegye nyugodtan, én már ezzel kapcsolatban rendben vagyok.
Volt egy másik nagy mély víz év elején, ami rendkívül rosszul érintett. A filmforgatás előtt ért véget a kapcsolatom, január elsején úgy indult az évem, hogy ott álltam egyedül kocsi, lakás, párkapcsolat nélkül, negyvennyolc kilósan – miközben életem első mozifilmjének főszerepére készültem. Fél év kellett, hogy összeszedjem magam, és minden rendben legyen körülöttem.
Ezek után nem is kérdés, miért lett ennyire fontos számodra ez a szerep.
Nemcsak szakmai kiteljesedést jelentett, hanem egyfajta munkaterápiaként is hatott a lelkemre. Van benne egy nagyon fontos jelenet velem és Márkkal, ami szerintem azért sikerült olyan jól, mert még nagyon friss volt a traumatikus élményem. A díszlet, a párbeszéd, a körülmények mind úgy álltak össze, hogy még nagyobb odaadással tudtam átadni magamat az érzéseknek.
Volt benned izgalom azzal kapcsolatban, hogyan fogsz majd helytállni a tapasztalt színészek mellett?
Nagyon féltem az elején, tényleg borzasztóan izgultam, különösen azért, mert sok fehérneműs jelenetem is volt, és bizonyos helyzetekben nagyon személyes volt a játék. Hihetetlenül támogató volt a csapat, már az első nap feloldódott bennem ez a feszültség. Ember Márkot még korábbról ismertem a gimiből, illetve a többi színész – Törőcsik Franciska, Fehér Tibi, Csuja Imre, Nagy Sanyi – mind kedvesen és szeretettel fogadtak. Ez hatalmas biztonságot adott, és lehetővé tette, hogy bátran, természetesen tudjak dolgozni.
Az egyéb feladataid mellett mennyire volt kihívás beilleszteni a filmforgatást a mindennapjaidba?
Szerencsére rendkívül ideális időbeosztása volt a forgatásnak. Tavaly decemberben, illetve idén májusban forgattunk két hetet. Nem okozott gondot összehangolni az egyéb elfoglaltságaimmal.
Milyen érzés volt visszanézni a filmet?
Teljesen más, és különleges élmény volt nézőként belehelyezkedni. Könnyen el tudtam vonatkoztatni attól, hogy ismerem a forgatókönyvet, a kollégákat, pontosan látom, hogy álltak össze az egyes jelentek, folyamatok.
Hogy fogadták a szeretteid?
Nagyon támogatóan, büszkén, és izgatottan várták a filmet. A barátok támogatása is ugyanolyan fontos, azt gondolom, mindig egy siker vagy örömteli élmény kapcsán derül ki, kik állnak melletted igazán, kik azok, akik tényleg támogatnak, és örülnek a másik sikerének.
Sajnos az emberek hajlamosak iriggyé válni vagy leértékelni a másik sikerét.
Nálam ez központi kérdés. Hiszem, hogy a nőknek össze kell tartaniuk, támogatni egymást, segíteni megigazítani egymás koronáját bizonyos helyzetekben.
A magánéleted még jobban óvod a nyilvánosságtól, mint korábban. Mi ennek az oka?
Valóban tudatosan visszafogtam magam, erős falakat építettem, mert az utóbbi időkben sok rossz tapasztalat ért. Amikor elkezdtem a tartalomkészítést, hobbiból töltöttem fel videókat. Most is szeretnék őszinte, beszélgetős tartalmakat, de ez ugyanakkor nagyon vékony jég:
nem szeretném, hogy visszaéljenek a magánéletemmel. Ez a tudatos vonalhúzás most nagy biztonságot ad.
Színésznőként, tartalomkészítőként és vállalkozóként is helytállsz. Hogyan aposztrofálod most magad, és merre tartasz hosszú távon?
Nehéz különválasztani ezeket a szerepeket, mert valójában minden mindennel összefügg. Ami számomra a legfontosabb, hogy hosszú távon szeretnék valami maradandót alkotni, értéket adni az embereknek a későbbi filmekkel, melyekben szerepelek, a közösségimédia-tartalmaimmal és a vállalkozásaimmal. Nagyot álmodom, szeretek előremenni, folyamatosan fejlődni. Hiszek abban, hogy egy szeretetteljes, szövetséges kapcsolatban két ember nem korlátozza, hanem felerősíti egymás teremtő erejét, és így lehet igazán kiteljesedni az életben, stabil jövőt és szerető családot építeni. Steve Jobshoz visszatérve úgy is mondhatnám, hogy számomra ez lenne a legfontosabb végső csatlakozása a láncnak.
Smink és haj: Szanyi Zsuzsa, Művészeti vezető: Schneider Zoltán, Produkciós menedzsment: Csáti Melinda, Vágó: Szekrényesy Dávid
