Pásztor Dániel: „Egyelőre habzsolom, amit a szakmai közegtől kapok”
A budapesti színházi élet egyik legizgalmasabb előadása jelenleg a Katona József Színház Extázisa. Az előadás Petijét, Pásztor Dánielt nem csak generációjának szorongásáról és megfelelési kényszeréről kérdeztük, hanem tabukat is döntögetünk: a Kék lagúna kapcsán a színpadi meztelenségről és a meztelen férfitest hatásairól is beszélgettünk.
Ezeket láttad már?
Pásztor Dániel tavaly végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakán, a Katona József Színház társulati tagja, de játszott az Örkényben és láthatjuk a Dollár Papa Gyermekei előadásában, a Kék lagúnában is, melyben kollégáival – Brezovszky Dániel Györggyel, Kövesi Zsomborral és Mezei Bencével – majmokként működnek. A Trafó üres színpadán. Szavak nélkül. Jelmez nélkül.
Külső szemlélőként valahogy úgy képzeli az ember, hogy valakit felkérni egy ilyen előadásra, amelyben mindenki meztelen, már önmagában tabudöntögető...
Ördög Tamással már dolgoztunk együtt korábban, még az egyetemre jártam. Aztán egyszer felhívott egy beugrás miatt, a Miért lett R. úr ámokfutó? című darab kapcsán, ami az Örkény Színház előcsarnokában szokott menni. Délben hívott Tomi, este pedig már játszottam. Épp az utolsó évem volt az egyetemen, amikor a Kék lagúna kapcsán írt egy üzenetet, hogy szeretné, hogy benne legyek.
Később felhívott, és már az elején elmondta, hogy az előadásban várható meztelenség is. Ismerve Tomi korábbi munkáit, ez nem lepett meg. A meztelenség egyébként, mint színészi eszköz érdekelt az egyetem alatt is. Nem gondolom, hogy ez olyan "skill", amivel mindenkinek rendelkeznie kell, de én kíváncsi voltam rá.
Érdekelt, hogy a saját testemmel hogyan tudok olyan viszonyba kerülni, hogy az a nézők előtt is oké legyen. Az előadásra visszatérve, annyit tudtam az elején, hogy a Kék lagúna az alapanyag, és négyen leszünk benne srácok. Aztán leültünk és elkezdtük a próbafolyamatot, ami rengeteg beszélgetésből állt.
De a formát, ahogy most fut az előadás, még nem tudtuk. Elképzelhető volt, hogy szöveges jelenetek lesznek, valami sztori egy szigeten, egy „Robinson Crusoe szimulátor”, bármi. Szóval magát a felkérést nem éreztem tabudöntögetőnek. Hogy végül egy tabudöntögető előadás lett belőle...? Beszélgettünk róla, hogy ez most annak számít-e, de azt hiszem, a Trafóban a kétezres években ez az előadás egyáltalán nem biztos, hogy olyan durvának hatott volna.
Mekkora utat kellett ahhoz bejárnotok, hogy ez a létezés „kényelmes” legyen? Hogy ne a formával kelljen foglalkoznotok, miközben játsszátok az előadást, hanem a feladattal.
A próbákon egy olyan közeg teremtődött, amiben ez a létezés organikusan alakult ki. A Jurányiban próbáltunk egy kis teremben, minden reggel bementünk, sokat beszélgettünk, improvizáltunk, állatgyakorlatokat végeztünk, kutyákat, macskákat utánoztunk, táncoltunk, volt minden... Emellett Hód Adrienn, az előadás intim trénere foglalkozásokat tartott nekünk. Még ruhában masszíroztuk egymást, bachatáztunk és még sok mást csináltunk.
Sosem kellett a formával foglalkoznom – ha azt, hogy meztelen vagyok vagy „majmot játszom”, nevezzük a formának –, mert a próbákon magától értetődő volt ennek a komfortérzete. Ezt toltuk aztán egyre messzebbre, hogy háromszáz ember előtt is ugyanolyan természetes legyen, mint egy zárt teremben, magunk között.
Amit a színpadon látunk, mennyire kötött? Vannak improvizatív részek?
A fejünkben létezik egy váz, amit minden előadás előtt újra és újra átbeszélünk. Tisztázottak az egymáshoz fűződő viszonyok. Ettől lesz egy folyamatosan forgó dinamika, de hogy pontosan mi történik, nincs fixálva. Panelek vannak, amikről tudjuk, hogy megtörténhetnek.
Olyan ez, mint sok szoba egymás után, ajtókkal elzárva. Belépünk az egyikbe, majd átmegyünk a következőbe. De, hogy az adott szobában mennyi időt töltünk, és pontosan mi történik, azt mi döntjük el, négyünkön múlik.
Nézőként azt éreztem, hogy nem csak az előadás hat rám, hanem a közönség energiája is. Néha olyan intenzívek a reakciók – ciccegés, sóhajok, forgolódás –, hogy már ez is önmagában ad egy pluszt a színpadi történésekhez.
Ez érdekes, bár mi ezt a színpadon nem kifejezetten érzékeljük, de sok ilyen visszajelzést kapunk ennek kapcsán. Az is része lesz az előadásnak, ha valaki feláll és kimegy, vagy magában puffog. Barátaim a premiert látták, és mesélték, hogy az egyik néző egy adott ponton betette a fülhallgatóját, és úgy nézte tovább.
Különböző módok vannak arra, hogyan lehet ezt az előadást követni és befogadni. De belülről, a „szigetről” ez kevésbé érzékelhető.
Az, hogy egy nő hogyan viszonyul a saját testéhez, már nem annyira számít tabutémának. Egyre több a platfom, a cikkek, ahol megjelenik ez a téma. Viszont arról nincs párbeszéd, hogy egy férfi hogyan viszonyul a saját testéhez. Neked mennyire változtatta meg ez a próbafolyamat a saját testedhez fűződő viszonyodat?
Nagyon. Abszolút kinyitott valamit bennem. De ehhez egy belső kíváncsiság is kellett. Sokkal elfogadóbb lettem magammal szemben, nem görcsölök, ha épp nem vagyok olyan jó kondiban, mint előtte pár héttel, most már azt érzem, hogy ez az én testem, amit merek vállalni.
Lett egy olyan hatása is, hogy más szituációban is könnyebb ezután meztelenkedni. Társadalmilag azért nem így vagyunk kódolva. Újra kellett tanulnom, hogy például illik becsukni az öltözőajtót a színházban, mert engem hiába nem zavar, mást lehet, hogy kellemetlenül érint, ha látja a fenekemet.
De erre már nem a saját testem miatti szégyenlősség sarkall, hanem a mások iránti figyelem. Visszatérve a színpadra egyébként én úgy érzem, a félmeztelen férfitesttel ellentétben a teljesen meztelen férfitest talán nagyobb tabu, mint a női.
Nagyon izgalmas, amikor az előadásban a férfi test hirtelen „női testté alakul”. Ez tudatos cél volt?
Szerintem a testhez tartozó személy pillanatnyi energiájától függ, hogy az a test az adott szituációban éppen férfias vagy nőies. Az viszont abszolút cél volt, hogy ne legyen kézzelfogható a szexualitás. Ez nem egy dögös, nem egy szexi előadás. Itt testek vannak és intimitás van.
A bizalom egy ilyen előadás kulcsszava?
Igen. A próbafolyamat során ilyen közeli viszonyba még nem kerültem kollégákkal, mint ezzel a három sráccal. Így amikor az előadásban durvaság vagy valós erőszak történik, tudom, hogy nem vagyok veszélyben.
A Kék lagúnánál azt éreztem, hogy ez nem feltétlenül egy durva előadás. Ha jól tudod befogadni, akkor egy nagyon ősi energia, amit nézőként kapsz, valami eredendően természetes... Másik közeli élményem az Extázis című előadásotok a Katonában, ami viszont lelkileg sokkal jobban „megtekert”. Egy tavalyi interjúban azt mondtad, ha nem színész, akkor töri-média szakos tanár lettél volna, illetve a személyes luxusod a kádban lazulás. Az Extázisban Petit játszod, aki a prológ alatt a kádban ázik, egyébként pedig történésznek tanuló egyetemista. Ennyire belőletek építkeznek ezek a figurák?
Közel vannak hozzánk, de azért fikciós karakterek. Hosszú improvizációkat tartottunk, akkor még a saját nevünket használtunk, ő volt „alternatív Dani”. Mindenki annyit tett bele magából, amennyit szeretett volna. Ezekből az improvizációkból született a szövegkönyv.
Mivel a törihez van némi közöm, így az improvizációk alatt azt éreztem, hogy nem fogok hülyeséget mondani, ha bárki érdeklődne, miből írom a szakdogámat, ellentétben azzal, ha mondjuk ez a srác tengerbiológus lett volna.
A kádban lazulás a nyílt próba előtt jött. Mondtam a rendezőnek, Tarnóczi Jakabnak, hogy ezt szeretném csinálni a prológus alatt, mert én is csináltam ezt másnaposan csomószor, a Borízű hang podcastet hallgatva. Ez rendszeres programom volt, amikor lakótársak voltunk Béres Bencével, aki az előadásban Ábelt játssza.
Ez is egy megtörtént helyzet, de ezeket a helyzeteket átformáltuk, belekerültek a plusz viszonyok, Jakab és Varga Zsófia dramaturg terelgették, és a végén ebből az egészből megírták magát a darabot.
Az előadás előtt és után, valamint szünetekben is felmehetnek a nézők a színpadra. Ez azért szülhet olyan helyzeteket, amire nem feltétlenül vagytok felkészülve. Mennyire „szemtelenek” a nézők?
Változó, vannak bátrabbak. Vannak, akik fotózkodnak az elején, legutóbb valaki rám szólt, miután kiszálltam a kádból, hogy feküdjek már vissza, ő is szeretne egy képet lőni. Azért ez meglepett. Furcsa helyzet, amikor színészként kezelnek minket, és elmesélik, hogy láttak ebben és ebben, miközben mi épp szerepben vagyunk.
Az egész helyzet egy határmezsgye, többféle taktikával megoldható. Van, aki bezár a játszók közül, és nem lép interakcióba a nézőkkel. Peti figurája és a választott szituációm megengedi, hogy visszaköszönjek, ha szólnak hozzám. Miért ne lehetne az adott néző egyetemi haver vagy egy ismerős a városból? Ez egy jó színfolt egyébként, kifejezetten élvezem.
Én lassan tizenöt éve vagyok túl az egyetemi éveimen, de azért az előadás hatására intenzíven be-bevillantak emlékek. Nekünk ennyire azért nem volt kemény a helyzetünk, mint a darab szereplőinek. Tényleg ennyire nehéz ma huszonévesnek lenni? Budapesten, Magyarországon...
Amiről az egész darab szól, a szorongások, a megfelelési kényszer, az elveszettség, ezek ott vannak sokunkban. A visszajelzések alapján többen magukra ismernek. Én leginkább magamról tudok beszélni: valószínűleg olyasmi ember lennék, mint Peti, ha nem talál meg az életemben valami, ami úgy leköt, mint a színház.
Emiatt nagyon hálás vagyok. Megtaláltam azt, ami érdekel, aminek értelmét látom. Ami miatt érdemes felkelni, ami oldja a szorongásomat. Mind a munka, mind az emberek, akikkel közben találkozom, segítenek ebben. Az Extázis egy sűrített helyzet, nem így néz ki egy mai huszonéves átlagos napja – legalábbis remélem. De nem egyszerű ma huszonévesnek lenni.
Hogy érzed magad a Katonában?
Nagyon szeretem ezt a társulatot, sokat tanulok a kollégáktól. Idén négy bemutatóm van, ennek nagyon örülök. Nagyon érdekes szelek fújnak most a Katonában.
Ha a nagyszínpad bemutatóit nézzük, szinte újradefiniálja azt, hogy milyennek is kell lennie a színháznak.
Ez nagyon szimpatikus nekem is.
Sok a fiatal a nézőtéren?
Egyre több, és ez szuper! Nagy felelősség is. Nem mindig egyszerű a kortársaimat behívni a színházba – ha csak a gimis osztálytársaimra gondolok –, de ezekre az előadásokra jönnek, akár többször is. Az is nagyon lelkessé tesz, ha középiskolai osztályok érkeznek, nekik szoktunk tartani szakmai beszélgetéseket is. Járjunk színházba! Legyünk egy légtérben, teljesen más élményt ad, mint a filmnézés otthon.
Imádok én is netflixezni, baromi jó dolgok vannak. De együtt lenni jó, értékes, és azt érzem, hogy egyre nagyobb érték lesz a mai világban.
Vágyod az énidőt, vagy most még abban a periódusban vagy, amikor az tölt fel, ha minél többet lehetsz bent a színházban?
Változó, egyelőre inkább „bent maradós” vagyok, de van, amikor nagyon megkívánom, hogy egyedül legyek. Akkor eltűnök egy kicsit. Most például Hamburgba egy hétre. Néha kell. De alapvetően egyelőre habzsolom, amit a szakmai közegtől kapok.
