Egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy a szépségkirálynőként, modellként és műsorvezetőként megismert Horváth Éva élete teljesen új irányt vegyen. A Balin történt súlyos motorbalesete után nemcsak a teste került hatalmas próbatétel elé, hanem minden, amit addig biztosnak hitt. Most hosszú idő után először állt kamera elé. Az exkluzív fotókról egy olyan nő tekint vissza ránk, aki nemcsak felállt egy életét megváltoztató helyzetből, hanem mostanra még erősebben és tudatosabban érkezett meg önmagához.
Ezeket láttad már?
Pár évvel ezelőtt a Balin történt motorbalesetben nyílt lábszár- és bokatörést szenvedett, majd a felépülését fertőzés és több műtét is megnehezítette. Később arról is beszélt, hogy a teste nem pontosan úgy gyógyult, ahogy azt egykor elképzelte. Ez az út azonban Horváth Éva számára nem csupán a veszteségekről és a nehézségekről szól. Sokkal inkább arról, hogyan lehet egy életet megváltoztató pillanat után újra megtalálni önmagunkat, elfogadni a változásokat, és hinni abban, hogy mindig létezik tovább.
Ma már ő maga is szeretné továbbadni mindazt, amit az elmúlt években tanult; november 19-e és december 1-je között Írd át a sorsod, változtasd meg az életed címmel meditációs, a nőiességre fókuszáló tábort is szervez. Fejős Éva íróval közösen megírt Bye-bye, tűsarok! című könyvében pedig most először mesél ilyen őszintén arról az útról, amely a fájdalmon, a küzdelmeken, az anyai erőn és az újrakezdésen keresztül vezette.
Mikor érezted azt először, hogy a történetedet egyszer könyv formájában is papírra szeretnéd vetni?
Érdekes módon nem én voltam az első, aki kimondta ezt a gondolatot. A kórházban a nővérek javasolták először, hogy írjak, jegyzeteljek, vezessem valahogy a gyógyulásom történetét, írjam le az ahhoz kapcsolódó nehézségeket és érzéseket. Akkoriban viszont nem foglalkoztam komolyan ezzel a kérdéssel.
Teljesen más dolgok foglalkoztattak, például az, hogy túléljem, ami történt, feldolgozzam a helyzetet, és napról napra előrébb jussak. Később többször visszatért hozzám ez a gondolat. A spirituális barátaim is mondták, hogy ebben a történetben több minden is van, amit érdemes lenne megosztani másokkal. Aztán Fejős Éva is megkeresett, először egy cikk miatt, majd később újra előhozta a könyv ötletét. Többször is mondta, hogy ezt a történetet le kellene írni. Végül beadtam a derekamat, de azzal a feltétellel, hogy írja meg ő, én pedig „csak” mesélek neki.
Azzal, hogy elkezdődött a közös munka, együtt járt az is, hogy újra fel kellett idézned mindent, amin keresztülmentél. Milyen volt belülről megélni ezt a folyamatot?
Az az érdekes, hogy én előtte semmit nem vetettem papírra. Nem volt egy kész naplóm, amiből dolgozni lehetett volna. Egyszerűen csak beszélgettünk, Éva kérdezett, én pedig meséltem neki, és közben bennem is nagyon sok minden újra felszínre került. Szerintem ezt a könyvet még nagyon sokáig lehetett volna írni, mert rengeteg emlék, érzés és részlet van bennem. Volt olyan is, hogy bizonyos dolgokra nem emlékeztem pontosan, ezért utána kellett kérdeznem a nővérektől, hogy mi történt pontosan. Nagyon különleges módon működik a trauma, vannak dolgok, amelyeket az ember agya egyszerűen elzár, mintha védeni próbálna minket.
Amikor végül egyben láttad a történetet, úgy képzelem el, olyan érzés lehetett, mintha az életed darabjai álltak volna újra össze…
Igen, pontosan ilyen érzés volt. Sokáig csak részletekben éltem meg mindent. Egyik nap azzal küzdöttem, milyen kezelés vár még rám, máskor azzal, milyen műtét következik, vagy hogy hogyan fogok újra járni.
Mindig az adott pillanatra koncentráltam.
Arra, hogy az előttem álló következő lépést meg tudjam tenni. Amikor viszont elkészült a kézirat, és egyben láttam az egészet, akkor döbbentem rá igazán, mennyi mindenen mentem keresztül. Volt egy pillanat, amikor könnybe lábadt a szemem. Olyan volt, mintha nem is a saját történetemet olvastam volna. Egy kicsit kívülről láttam magamat, és azt gondoltam: te jó ég, ez a nő tényleg nagyon sok mindent kibírt.
A sok nehéz pillanat közül mi volt az, ami talán a legmélyebben érintett, vagy amit a legnehezebb volt feldolgozni?
Talán a gyerekeim… Amikor belegondoltam, hogy volt egy időszak, amikor nem voltam ott az ő mindennapjaikban úgy, ahogy szerettem volna. Ezt volt a legnehezebb feldolgozni. Közben mindig ott volt bennem az érzés, hogy nem érhet így véget az életem. Egy ilyen tragédia nem veheti el tőlem azt az életet, amit a gyerekeimmel szeretnék élni.
Még a későbbi műtéteknél is ez járt a fejemben. Az utolsó csípőműtétembe is úgy mentem bele, hogy rendben, ezt meg kell csinálni, de nekem hamar haza kell jutnom. Tudtam, hogy vissza kell térnem hozzájuk. Az, hogy anya vagyok, óriási erőt adott. Ennek köszönhetően valahogy mindig félre tudtam tenni a fájdalmat.
Sokan mondják rólad, hogy különleges erő van benned. Te honnan merítetted ezt az erőt akkor, amikor a legnehezebb pillanatokat élted?
Az elmúlt időszakban gyakran megtapasztaltam, hogy az emberek egyszer csak elveszítik a reményt. Nem látják, hogy van kiút, hogy lehet még céljuk. Nálam viszont valahogy végig megvolt az érzés, hogy ezt végig kell csinálnom. Nem volt olyan lehetőség, hogy feladom.
Nem azon gondolkodtam, hogy sikerül-e, hanem azon, hogy hogyan fog sikerülni.
Elkezdtem keresni a lehetőségeket, információkat gyűjteni, és nyitott lettem minden olyan dologra, ami segíthetett. Mindig ott volt előttem a cél, hogy a gyerekeimmel szeretnék mozogni, menni, jönni, jelen lenni az életükben. Nem tudtam volna elfogadni azt a gondolatot, hogy fekvőbetegként kell leélnem az életemet.
A történtek után a spiritualitás is közelebb került hozzád. Hogyan alakult át a kapcsolatod ezzel a világgal?
Érdekes, mert a balesetem előtt nem volt ennyire meghatározó része az életemnek. Amikor például jógaoktatói képzésen vettem részt, a meditáció is inkább küzdelem volt számomra. Egyszerűen akkor még nem ez volt az én utam. Aztán eljött egy pont, amikor elkezdtem nyitni ezek felé. Sokan kerestek meg különböző lehetőségekkel, alternatív módszerekkel kapcsolatban, és idő kellett ahhoz, hogy ezeket valóban be tudjam engedni. Volt, aki nagyon sokat segített ezen az úton, és rávezetett arra, mennyire fontos a saját belső erőnk is.
Elkezdtem tanulni, olvasni, keresni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy ezek az információk egymás után érkeznek az életembe. Már korábban is foglalkoztam gyógyítással, Balin elvégeztem egy hangtálas meditációs képzést is. Kint egy gyógyító azt mondta nekem, hogy van érzékem a gyógyításhoz, de akkor még nem éreztem úgy, hogy elérkezett volna ennek az ideje. Most viszont visszamentem Balira, és már kifejezetten gyógyítónak tanultam, amiről a képzést igazoló oklevelet is megkaptam. Én mindig is olyan ember voltam, aki szeret tanulni, fejlődni, új dolgokat megismerni. Nyitott vagyok mindenre, ami támogatást nyújt.
Sok embernek adsz erőt a történeteddel. Érzed annak a felelősségét, hogy mások kapaszkodót találnak abban, amin te keresztülmentél?
Nagyon boldoggá tesz, amikor valaki visszajelez, hogy segített neki valami, amit megosztottam. Sokszor olyan dolgokra találnak rá az emberek, amelyekről korábban nem is tudtak. Én sem ismertem mindent előtte. A balesetem után kezdtem el keresni és kutatni, hogy milyen lehetőségek vannak, mi az, ami támogathat a felépülésben. Nekem például nagyon sokat jelentett, amikor bizonyos módszerek segítettek abban, hogy egyre közelebb kerüljek önmagamhoz és a gyógyuláshoz. Szerencsére, azok találnak meg, akik valóban nyitottak, akik szeretnének változtatni, akik szeretnének jobban lenni, akik keresik a saját útjukat. Én nem akarok senkit meggyőzni vagy rábeszélni valamire.
Azt gondolom, hogy mindenkinek magának kell eldöntenie, mi az, ami a legjobban támogatja.
Aki érdeklődő és szeretne fejlődni, annak tudok segíteni, de ha valakiben nincs meg ez a nyitottság, akkor valószínűleg nem én leszek az, aki változást tud hozni az életébe.
A baleset után nemcsak az életed változott meg, hanem a testedhez való kapcsolatod is. Hogyan találtál vissza önmagadhoz, a nőiességedhez?
Meg kellett tanulnom elfogadni, hogy ez már egy új test. Nem ugyanaz, mint régen. Korábban modellként nagyon pontosan ismertem a testemet. Tudtam, hogyan álljak, milyen pózok előnyösek, hogyan működik minden mozdulat. Most viszont másképp kell gondolkodnom.
Már nem ugyanúgy működnek bizonyos dolgok, amelyeket régen könnyedén megcsináltam. Közben viszont rájöttem arra is, hogy nem kell mindent ugyanúgy visszahozni a régi életemből. Régen például nagyon szerettem a vörös körmöket vagy a magas sarkú cipőket. Most azt érzem, hogy ezek már nem feltétlenül részei annak, aki lettem, és ez teljesen rendben van. Az ember folyamatosan változik.
Sokszor mondják, hogy a legnehezebb élethelyzetek is hozhatnak felismeréseket. Te mit tanultál ebből az útból?
Rengeteget, teljesen megváltozott az életem. Olyan dolgokra kezdtem figyelni, amelyek korábban talán nem voltak ennyire fontosak. A gyógyulásom során azt tanultam meg, hogy nem érdemes a múltat hibáztatni. Inkább meg kell találni benne azt, amit tovább tudunk vinni, még akkor is, ha elsőre nagyon nehéz elfogadni. Amikor visszatértem Balira, már más szemmel néztem a balesetemre. Arra gondoltam, hogy akár sokkal rosszabbul is alakulhatott volna. Ha nem így alakul, az életem teljesen más irányt vehetett volna. Rájöttem arra is, hogy ha ez nem történik meg velem, talán nem indulok el ezen az úton. Nem kezdek el ennyit tanulni, nem keresem azt, hogyan tudnék másoknak segíteni. Most már nem akarom a múltat hibáztatni, elfogadtam, ami történt velem.
A könyv megjelenése óta milyen visszajelzéseket kapsz az olvasóktól?
Nagyon sok szeretetet kapok, és ami számomra érdekes, hogy engem is beszippantott a saját történetem. Én voltam a főszereplője, mégis amikor egyben olvastam, ugyanúgy hatott rám. Nem egy olyan könyvet szerettünk volna írni, ami csak a fájdalomról szól, vagy amit mindenki könnyek között tesz le. Én egy pozitív hangvételű könyvet szerettem volna. Olyat, amiben benne van a nehézség, a küzdelem, de benne van az is, hogy lehet továbbmenni. Sokan mondták, hogy nem tudták letenni. Mások pedig azt, hogy nagyon megérintette őket. Nekem az a legfontosabb, hogy érzést váltson ki az emberekből.
Mit szeretnél, ha mit vinnének magukkal az olvasók ebből a történetből?
Talán azt, hogy legyenek hálásak a múltnak, éljenek a jelenben, és készítsék elő a jövőjüket.
Azt gondolom, hogy sokszor nem látjuk, mennyi erő van bennünk.
Egy nehéz helyzetben az ember hajlamos azt érezni, hogy nincs tovább. Pedig éppen akkor nyílnak meg olyan lehetőségek, amelyeket előtte nem is láttunk. Én sem gondoltam volna, hogy ezt végig tudom csinálni, de most mégis itt vagyok, és beszélgetünk. Ha ezzel másoknak is erőt tudok adni, akkor már volt értelme annak, amin keresztülmentem.
Ha most egyetlen gondolatot adhatnál azoknak, akik éppen egy nehéz időszakon mennek keresztül, mi lenne az?
Azt üzenem nekik, hogy ne adják fel a reményt. Keressék azt a pontot magukban, ami továbbviszi őket. Lehet, hogy most még nem látják a megoldást, de attól még létezhet, és nagyon fontos hinni abban, hogy bármilyen helyzetből képesek vagyunk felállni.
Produkciós menedzsment: Csáti Melinda
Művészeti vezető: Schneider Zoltán
Smink: Kassai Fibi
Haj: Radván Simon
