Szincsák Vivien pályájának kezdete korántsem egy klasszikus művészre jellemző történet, miközben ma már olyan világsztárok választják a munkáit, mint a Bridgertonból ismert Nicola Coughlan, illetve a Szexoktatás sztárjai, Aimee Lou Wood vagy Connor Swindells.
Ezeket láttad már?
A magyar faluból, Egyekről induló, ma már Londonban élő tetoválóművész finom vonalas, légies és minimalista munkáival a nemzetközi közönséget is meghódította. A sikerei mögött azonban korántsem egyenes út áll. Exkluzív interjúnkban Szincsák Vivien pályája kezdetéről, közösségi média nyomásáról, a kiégés széléről, az önálló vállalkozás nehézségeiről és arról is mesél, hogyan tanult meg nemet mondani, határokat húzni és végső soron bízni saját magában.
Hogyan került az életedbe a tetoválás? Mikor érezted először, hogy ebből akár hivatás is lehet?
Már gyerekkoromban is kreatív voltam, de soha nem gondoltam magam klasszikus értelemben vett művésznek. Leginkább azok a dolgok vonzottak, amelyekhez használni kellett a kezemet. Vonzott a rajzolás, a kézműveskedés, a barkácsolás, a különböző technikák kipróbálása.
Az én történetem egyáltalán nem úgy kezdődött, mint más művészeknél, akik világ életükben rajzoltak, és már gyerekként tudták, hogy művészettel szeretnének foglalkozni. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy egyszer tetoválni fogok, valószínűleg kiröhögöm.
Egyeken a falumban, ahol felnőttem, nem láttam olyan példát magam előtt, hogy valaki kreatív szakmából él, pláne nem úgy, hogy abból sikeres karriert épít. Maximum a rajztanár szerepe volt elképzelhető, emiatt a pályaválasztás később komoly krízist jelentett. A gimnáziumi évek végén a legjobb barátnőmmel körbestoppoltuk Európát, és így jutottunk el Londonba is. Ez volt az első találkozásom a várossal, lenyűgözött, hogy mennyire más világ tárult elém. Persze, maga az út is elképesztő kaland volt.
Puskás-Dallos Bogi: „Az anyaság segített felnőni”
Közben végig ott motoszkált a fejemben a pályaválasztás kérdése. Nem terveztem egyetemre menni, de anyukám aggódott, ragaszkodott hozzá, hogy legalább valamit írjak be, viszont mélyen legbelül tudtam, hogy nem akarok hasraütésszerűen kiválasztani valamit, amiben aztán évekre benne ragadok.
Láttam, hogy Európában, Londonban milyen más az élet, és arra gondoltam, hogy ebben a közegben könnyebben megtalálnám a helyemet. Először csak pár hónapra vagy egy évre terveztem kiköltözni, úgy voltam vele aztán majd kitalálom, mit szeretnék tanulni, és hazamegyek egyetemre. Ennek már tizennégy éve.
A tetoválás teljesen véletlenül került az életembe. A barátnőmmel, akivel Londonba költöztem, nagyon hasonlóan gondolkodtunk kreatív dolgokról. Ő csináltatott magának egy kézzel készült, úgynevezett handpoke tetoválást, és rá akart venni, hogy próbáljuk ki mi is.
Nekem addig is tetszettek a tetoválások, mindig lenyűgözött, hogy egyesek milyen szintű művészi alkotásokat tudnak létrehozni a bőrön, közben pontosan tudtam, hogy ez hatalmas felelősség, és a higiéniai, szakmai részéhez is komoly tudás kell. Először nemet mondtam, mert arra gondoltam, hogy ha valami rosszul sülhet el, az velem biztosan rosszul fog elsülni, és nem akartam elveszíteni a karomat egy félresikerült otthoni tetoválás miatt.
Végül sikerült meggyőznie, elkezdtünk egymáson gyakorolni, és akkor történt valami. Azt éreztem, hogy megérkeztem. Megtaláltam azt, amit gyerekkorom óta kerestem. Azt, hogy a kezemmel alkotok, aprólékosan dolgozom, közben valami teljesen egyedit hozok létre, és maga a folyamat is egyfajta flow-élményt adott.
Magával ragadott, hogy a tetoválásnak van egy nagyon erős szociális, emocionális oldala. Az emberekkel való kapcsolódás, a történeteik, az, hogy egy ilyen intim helyzetben megosztanak veled dolgokat. Mindig is nagyon érzékeny és empatikus ember voltam, itt a kreativitás és az emberi kapcsolódás egyszerre van jelen. Ekkor kezdett összeállni bennem, hogy ezt szeretném komolyabban megtanulni.
Rujder Vivien: „A zsebpénzemet arra költöttem, hogy a lányok az osztályban szóba álljanak velem”
Hogy indultál el?
Először shopmanager pozícióra jelentkeztem egy tradicionális tetoválószalonba, hogy közelebbről megismerjem a szakmát, és kiderüljön, hogy valóban képes vagyok-e rá. A páromtól megkaptam az első tetoválógépemet, a kollégáknak pedig finoman jeleztem, hogy szeretnék tanulni. Rövid időn belül felajánlották, hogy megtanítanak.
Nagyon sokat kaptam szakmailag, még akkor is, ha maga a munkahelyi közeg kifogásolható volt. Abban viszont segített, hogy megismerjek különböző stílusokat, és rájöjjek, hogy nem kell mindben jónak lennem. Ma már tíz év tapasztalatával, úgy érzem, hogy nincs igazán kiemelkedő rajztehetségem, de ismerem az erősségeimet, az eszköztáramat, amit jól és tudatosan használok.
Számomra az is fontos része a szakmaiságnak, hogy tudjak nemet mondani. Nem vállalok el valamit csak azért, hogy kitöltsek egy napot vagy keressek rajta. Ha azt érzem, hogy egy elképzelést nem tudnék a saját stílusomon belül úgy megvalósítani, hogy megállja a helyét, akkor azt őszintén elmondom. Inkább mondok nemet, minthogy egy vendégen kísérletezzek, és ne azt az eredményt kapja, amit szeretett volna. Ezt szakmailag és emberileg sem tudnám vállalni.
Horváth Éva exkluzív fotósorozattal üzeni, gyógyulása után erősebb, mint valaha
Mennyire fontos része a közösségi média ma a munkádnak?
Nagyon fontos, marketing szempontból az elsődleges csatorna. A portfólión túl a követők a művész személyére is kíváncsiak. Ezért sok tetováló összeköti a munkáját a divattal, öltözködéssel, ékszerekkel, életmóddal, és egy egész személyes márkát épít köré.
Szeretek videózni, vágni, vlogokat készíteni, és mindent magam csinálok. Sokat tanultam a közösségi médiáról. Előfordul, hogy a tartalom, ami az algoritmusra nézve kedvező, ellenkező hatsással van a vállalkozásra. Ha például egy hírességet tetoválok, berobbanak az oldalaim, rengeteg új követő érkezik. Csakhogy ezeknek az embereknek a nagy része lehet, hogy Mexikóból vagy a világ másik feléről követ, és soha nem fog hozzám eljönni tetováltatni, vagyis olyan embereknek ajánl egy ideig a platform, akik nem potenciális vendégek.
Idén tudatosan visszavettem a közösségi médiából. Szeretném előtérbe helyezni a mentális egészségemet, és újragondolni, hogyan akarok jelen lenni online. Nem szeretnék eltűnni, mert szeretem ezt a világot, nagyban befolyásolja a vállalkozásom sikerességét, de azt sem akarom, hogy a számok határozzák meg, hogyan érzem magam.
Sápi Vivien: „Mindig azt az utat választottam, ami felé a szívem húzott”
Nem könnyű egyszerre művésznek és vállalkozónak lenni.
Amikor elindultam ezen az úton, nem láttam át a helyzet sokrétűségét. Nemcsak tetoválnom kell, én kezelem a foglalásokat, leltárt vezetek, könyvelek, és közben még tartalmat is kell gyártanom, ami önmagában teljes állast tenne ki.
Sokan kérdezik, miért nem veszek fel asszisztenst. Egyrészt nagyon kontrolláló típus vagyok, másrészt nem akarom elveszíteni azt a személyes kapcsolatot, ami a vendégeimmel kialakult. Ha meglátom valakinek a nevét, szeretem tudni, hogy ki ő. Emlékszem, miről beszélgettünk legutóbb, mi történt vele, milyen élethelyzetben volt. Ezek az apróságok adják meg ennek az egésznek a varázsát.
Talán ezért sem tudok a tetoválásra úgy tekinteni, hogy a vendég bejön, készítünk egy mintát, aztán feláll és hazamegy. Azt szeretném, hogy biztonságban érezze magát. Egy kényelmes, exkluzív élményben részesüljön, miközben néhány órára tényleg magával foglalkozhat.
Liptai Claudia: „Az életet nem megúszni kell, hanem beleállni”
Az elmúlt pár évben viszont sokszor úgy éreztem magam, mintha egy gyárban dolgoznék. Bementem, tetováltam, futószalagon jöttek az emberek. Egy idő után nagyon közel kerültem a kiégéshez. Most egyfajta újrakezdésben vagyok, újratanulom, hogyan akarok dolgozni, mennyit akarok dolgozni, és mennyit szeretnék adni ennek az egésznek az életemből.
Hogyan írnád le a saját művészetedet?
A fine line egy újhullámos irány, amely nagyon különbözik a tradicionális tetoválástól. Finom vonalas, minimalista, légies stílus. Sokszor annyira aprók ezek a munkák, mint egy ékszer. Dekoratív, visszafogott, nőies kiegészítők. Számomra ez azért is fontos, mert egy férfiak által uralt közegben kezdtem gyakornokként, ahova nem volt egyszerű nőként belépni.
Volt olyan főnököm, aki konkrétan azzal szórakozott, hogy folyamatosan leküldött a sterilizáló helyiségbe takarítani, majd egy perc múlva visszahívott, aztán újra leküldött. A vendégek előtt is megalázó helyzetekbe kerültem. Egy alkalommal maga a vendég szólt rám, hogy azonnal mondjak föl, mert senki nem beszélhet velem így. Ezek a toxikus élmények nagyon sokat formáltak azon, hogy én milyen tetováló legyek és milyen stúdiót szeretnék.
Sztarenki Dóra: „Megtanultam, hogy nem lehet mindent kontrollálni”
Amikor elkezdtem építeni a saját szalonomat, az szerettem volna megmutatni, hogy barátságos, színes, nyitott térben is lehet tetováltatni. Talán ezért is érzem úgy, hogy amit csinálok, nem csak egy vizuális stílus, hanem reakció az avitt, maszkulin tetoválóvilágra. Ezzel nem vagyok egyedül, egészséges irányba formálódik a szcéna.
Nálad a tetoválás élménye sokkal többről szól, mint egy kép elkészítéséről?
Nem mondanám, hogy terápia, mert nem vagyok terapeuta, de nagyon erős terápiás jellege van. Az emberek nagyon kiszolgáltatott helyzetben ülnek melletted, és sokszor olyan dolgokat mondanak el, amelyeket mással nem osztanának meg. Rengeteg történetet hallottam már: vannak nagyon szép, felemelő történetek, és vannak nagyon szomorúak is.
A pályád egyik látványos része, hogy több ismert színész is megfordult nálad. Hogyan találtak rád, és milyen érzés volt, amikor igazán nagy nevek ültek be a székedbe?
A mai napig rácsodálkozok, hogy mekkora nevek fordultak meg nálam, szavaztak bizalmat nekem. Az első ismert színészem Connor Swindells volt, akit a Szexoktatás című sorozatból ismerhetnek. Ő még abban a stúdióban tetováltatott az egyik kollégámmal, ahol gyakornokként dolgoztam. Én akkor még a háttérben mozgolódtam, első tetkóimat készítettem, és felfigyelt rám.
„Soha ne cenzúrázd magad egy olyan világban, ami skatulyákba akar szorítani” - Interjú LP-vel
Bekövetett Instagramon, figyelte a munkáimat, és később rám írt, hogy szeretne tőlem tetoválást. Utána Aimee Lou Wood keresett meg, majd Nicola Coughlan. Utóbbi úgy mutatkozott be, „Helló, Aimee barátnője vagyok”. Ebből is látszik, mennyire közvetlenül, szerényen kezelik ezt az egészet.
Nicola például félig vizes hajjal, két forgatás között, az egyetlen szabadnapján jött el hozzám. Sok mindenről beszélgettünk, feljött, hogy milyen nehéz Londonban élni, mennyire drága a lakhatás, milyen nehéz normális albérletet találni, hogy lehetsz híres, de ugyanazokon a nehézségeken mész keresztül, mint bárki más. Az ismert emberekkel kapcsolatban talán az az eddigi legnagyobb tapasztalásom, hogy a sikereik ellenére is önazonosak tudtak maradni.
Mit adott neked London emberileg és szakmailag?
Főleg emberileg formált. Itt tapasztalhattam meg, milyen az, amikor a társadalom hagyja az egyént létezni, előítéletek nélkül, szabadon. Hihetetlenül sokszínű közeg. Különböző kultúrájú, hátterű, identitású, bőrszínű és szexuális orientációjú emberek élnek egymás mellett.
Makk Adri: „A tartalomkészítés adta meg azt a szabadságot, amiről álmodni sem mertem”
Nem érzek magamon nyomást, hogyan kellene kinéznem, viselkednem, milyen életet kellene élnem, vagy mintákat kellene követnem. Eleinte zavarba jöttem, amikor random emberek rám mosolyogtak az utcán. Otthon ehhez nem voltam hozzászokva. Itt viszont megtanultam kísérletezni önmagammal. Kipróbálni dolgokat, másként gondolkodni, és nem kell attól félnem, hogy kilógok.
Ráadásul itt nagyon erős közösségekre találtam. Olyan emberekre, akik szintén kilógnak bizonyos társadalmi normákból, és nem szégyellik ezt, hanem támogatják egymást. Ez számomra hatalmas dolog volt. Persze itt is vannak mindennapi problémák. Nem egy álomvilág, nem egyszerű egy világvárosban helytállni. London mégis megtanított arra, hogy bízzak magamban, hogy merjek önmagam lenni, és hogy vállaljam is fel, aki vagyok.
Húszévesen, egy idegen országban, családi háttér nélkül elindulni hatalmas önállóságot is igényelhetett.
A párommal együtt építettünk fel mindent. Az elején sokszor volt olyan helyzet, amikor azt éreztem, hogy ezt nem fogom tudni megoldani, és lehet, hogy haza kell költöznöm. A legelső pillanattól hitt bennem, minden nehéz helyzetben tartotta bennem a lelket. Ő egyébként író, mindketten ismerjük azt a bizonytalanságot, mivel művészként nem egy klasszikus kilenctől ötig tartó munkánk van. Sokszor tényleg azt érzem, hogy ketten vagyunk a világ ellen.
Márkus Luca: „Nem bánom, ha sodródom az árral”
Van most olyan sztár a képzeletbeli listádon, akit nagyon szeretnél tetoválni?
Vannak olyan emberek, akiknek örülnék, de most valahogy nem ezen jár az agyam. Sokkal inkább azon gondolkodom, hogy merre szeretnék továbbmenni. Szeretném lefejteni magamról az elmúlt tíz év rétegeit, újragondolni, hogyan szeretnék dolgozni, nemcsak üzleti szempontból, hanem lelkileg is.
Például, mennyit akarok az életemből a munkának adni? Mennyi az, amit megengedek, hogy elvegyen a magamra fordítható energiából? A mentális egészség nem megfizethető. Az is kérdés, hogy hosszú távon mennyire éri meg Angliában maradnom. Gazdaságilag, politikailag is sok minden változik, és ott van az is, hogy távol vagyok a szeretteimtől.
Egy újabb útkeresési időszak következik?
Most azt próbálom megtanulni, hogy ne pánikoljak attól, ha valami nem úgy alakul, ahogy elképzeltem. Tizennégy év alatt annyi mindenen mentem keresztül, de valahogy mindig megoldottam.
Lehet, hogy megint hozok majd egy teljesen impulzív döntést. Lehet, hogy egyik napról a másikra valami egészen más irányba indulok. És lehet, hogy nem. Most a jelenre koncentrálok, és elfogadom, hogy nem irányíthatok mindent, ami körülöttem történik. Talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit az elmúlt tizennégy év megtanított: nem baj, ha nem tudom pontosan, mi lesz holnapután. Meg kell tanulnom bízni magamban, és el kell hinnem, teljesen mindegy, mi történik, nincs olyan, amin ne tudnék felülkerekedni.
Osvárt Andrea ezt gondolja a női filmes kvótáról - GLAMOUR 
