A divatért nem szenvedni kell, hanem összefogni - Élménybeszámoló a 20. koppenhágai divathétről
Ha a fashion weeknek személyisége lenne, a koppenhágai biztosan már az első mondatban leszögezné: ő nem olyan, mint a többiek. Fenntartható. Felelősségteljes. Haladó. A mintagyerek. Az, akire mindenki hivatkozik, miközben titokban próbálja lemásolni.
Ezeket láttad már?
Ebben a szezonban a koppenhágai divathét a 20. évfordulóját ünnepelte. Két évtized alatt a világ legfenntarthatóbb divathétjévé nőtte ki magát. Papíron a CPHFW az arany standard. Az a név, ami stratégiai meetingeken hangzik el, amikor valaki azt mondja: „így csinálta Koppenhága”. A Fenntarthatósági követelmények keretrendszerét idézik, exportálják, benchmarkolják. Referenciapont lett. És ezzel együtt az iparág egyik legfinomabb nyomásgyakorló eszköze.
És mégis. Minden fenntarthatósági ambíciója ellenére a forgatókönyv ismerős. Meghívásos verseny. Raktárépületekben rendezett bemutatók. Ajtók, amelyek az utolsó pillanatban csukódnak be a fagyos lábú vendégek előtt. Éttermek, bárok, helyszínek teljes elfoglalása exkluzív vacsorákra és afterparty-ra. Egy jól koreografált túlélőjáték. Az iparág saját Squid Game-je. Kiket fotóznak. Kik jutnak be. Kik tesznek úgy, mintha nem is akarnának.
A kimondatlan szabály egyszerű. Négy napon keresztül, napi több átöltözéssel, mindig a legjobb outfitedben megjelenni. Mindig a legjobb verziódat hozni. Mindez a fashion gaze, vagyis a street style kamerák végtelen elismeréséért folytatott csendes küzdelemben. Az identitás árucikké válik. A relevancia folyamatos teljesítmény. A meghívás pedig az a láthatatlan valuta, amiről mindenki tud, de senki nem beszél. Mindezt egyetlen, soha ki nem mondott vágy mozgatja: tartozni valahova, anélkül, hogy ezt valaha is kimondanánk. És mégis, a CPHFW meggyőző. Sőt, sokak számára kifejezetten vonzó.
Egyrészt valódi olvasztótégely. Itt lehet a megszokott körökön kívül kapcsolatokat építeni, inspirálódni a macskaköves utcákon felbukkanó merész outfitekből, és olyan ötletekkel találkozni, amelyek tényleg kilógnak a sorból, netalántán mélyebb reflektálásra vagy kritikus gondolkodásra késztetnek. Például a magyar gyökerekkel rendelkező STEM up-and-coming márka első hivatalos kifutója a CPHFW programjában, ahol egy ipari raktár nemcsak bemutatótérként funkcionált, hanem szövőműhelyként is.
Ezek voltak a 2026-os téli koppenhágai divathét legerősebb street style-pillanatai
A nézőket nemcsak nézni hívták, hanem kapcsolódni. Részt venni az alkotói folyamatban. Megérinteni és alkotni valami maradandót az anyagokkal. Megérteni a folyamatokat. Aktívan jelen lenni a passzív fogyasztás helyett. Az eredmény? A márka hulladékanyagaiból készült kis kockákból álló anyag jelvény, amit mindenki hazavihetett. A divathét személyes valósága azonban egy gyönyörű ellentmondás. Intimitás és hierarchia furcsa keveréke. Egy állandó, halk emlékeztető arra, ki vagy. Vagy talán még fontosabb: ki nem.
Mi ezt félretéve azzal a kérdéssel érkeztünk, hogy amikor a divat megkérdőjelezi a fenntarthatóságot, mit is jelent valójában fenntarthatónak lenni? És valahol az idővel való verseny, az egyszerre-mindenhol-jelenlét, az átgondolatlannak tűnő, de nagyon is megfontolt balerina cipőben fagyos lábujjak és a gondosan ápolt értékek között egy kényelmetlenebb kérdés kezdett formát ölteni. Kevésbé óvatos. Viszont annál inkább emberibb.
Gyorsan világossá vált, hogy a fenntarthatósági narratívák elsöprő mennyisége ellenére a beszélgetés körbe-körbe forog. Nincs eleje, nincs vége. Nem azért, mert nem fontos a téma. Hanem mert a „fenntarthatóság” szót addig nyújtottuk, amíg elveszítette a súlyát. Divatszó lett. Optika. Jelmez. Az emberek elfáradtak. Egyszerűsítenek. Elhatárolódnak. Végül bele kényelmesednek a zsibbasztó semmibe.
Tisztázzuk a nyilvánvalót. A divat, ahogy ma a kapitalista modellben működik, nem fenntartható. Nem is lehet az. Egy rendszer, amely a sebességre, a méretre, az állandó újdonságra és a végtelen növekedésre épül, nem válik ökológiává attól, hogy új szót tanult. Ezt mára már mindannyian tudjuk. Csak kérdés, hogy be is látjuk-e.
Szóval mi lenne, ha nem rágcsálnánk tovább ezt a csontot? Mi lenne, ha azt feltételeznénk, hogy nem magával a témával van a probléma, hanem azzal, hogy nem a releváns kérdéseket tesszük fel? Miért ragaszkodunk ahhoz, hogy a legérdekesebb kérdés az, hogy fenntartható-e a divathét? Mi lenne, ha inkább azt kérdeznénk: hogyan lehetne a divat felelősségteljesebb? Megfontoltabb? Emberségesebb?
A hygge nem lakberendezési trend, hanem a dánok életfelfogása, amit mindenkinek meg kellene tanulnia
Feltettük ezeket a kérdéseket a helyszínen, de a válaszok eleinte csendesek voltak. „Ütemezési konfliktusok.” „PR-jóváhagyások.” „Udvarias elhallgatások.” A csend lett a leghangosabb reakció. És ez nagyon is beszédes. Hogyan várhatunk kollektív felelősséget, amikor a „fenntarthatóság” a szégyen, a vádaskodás és a cancel kultúra aknamezőjévé vált?
Azok, akik megszólaltak, nem voltak érdekeltek a látszatban vagy a közösségi média befolyásában. A korlátokról beszéltek. Kompromisszumokról. Fáradtságról. A divat zavaros, tökéletlen, nagyon is valós valóságáról, ahogyan az valójában működik.
A beszélgetéseink során egy érdekes téma újra és újra felmerült. A tempó. Minden száguld, miközben a lelassulás mintha csak egy újabb szezonális divatcikk lenne a kapitalista modellben. A lelassulás fogalma nem mint látszat vagy szezonális trend jelent meg, hanem mint rendszerszintű keretrendszer. A termelés lassítása. A fogyasztás lassítása. A méretgazdaságosság megkérdőjelezése, amely a mennyiséget tekinti a siker elsődleges mutatójának.
Játszótér a parkolóház tetején - Mitől olyan jó Koppenhágában élni?
A tervezők és vezérigazgatók, a feltörekvő márkák, mint a STEM, és a régóta létező nevek, mint az izlandi outdoor márka, a 66°North, nyíltan beszéltek arról, hogy hajlandóak kompromisszumot kötni a jövedelmezőség terén, hogy kiálljanak valami mellett. Elismerték, hogy a „helyes cselekvés” gyakran nagyon is valós, nagyon is mérhető pénzügyi költségekkel jár, de ennek ellenére időről időre kihagyhatatlan lépés.
A kézművesség is többször felmerült. Nem nosztalgiaként, hanem tudásként, mint intelligens technológia. Megőrzésre érdemes értékként. A kézművesség lassú. A kézművesség emberi. A kézművesség tudást, időt és gondosságot igényel. És egyre nyilvánvalóbb, hogy a gondosságot mára már nagyrészt elfelejtettük gyakorolni a divattal és az öltözködéssel való kapcsolatunkban.
A fenntartható divat szótára: 12 kifejezés, amit ma már minden embernek ismernie kellene
Valahol az út során elvesztettük a mélyebb, átérző kapcsolatunkat a ruhákkal. Az anyagokkal. A szálakkal. Azokkal az emberekkel, akik őket gyártják. A gyártás távoli, elvont lett, és ha valami elvonttá válik, a gondosság és a felelősség csendesen eltűnik. A ruhák nem azért válnak eldobhatóvá, mert rosszak. Azért válnak eldobhatóvá, mert értelmetlenek, értéktelenek a szemünkben.
Egy gondolat újra és újra visszatért. Mi van, ha a fenntarthatóság diskurzusa nem jobb vásárlásról vagy gyártásról szól, hanem egy másfajta, mélyebb emberi kapcsolódásról? Nem birtokolni, hanem kapcsolódni a ruháinkhoz. Megérteni, hogyan viselkednek a szövetek. Tudni, hogyan kell ápolni egy ruhadarabot, hogy tartós legyen. Nem úgy tekinteni a ruhákra, mint valamire, amit uralunk, hanem mint valamire, amihez felelősséggel elköteleződünk.
Ebben az összefüggésben a kevesebb nem erkölcsi felsőbbrendűséget vagy esztétikai minimalizmust jelent. Mélységet jelent. Kevesebb, mert befektettünk. Kevesebb, mert törődünk vele. Kevesebb, mert valódi kapcsolatot alkotunk a gardróbunkban rejlő darabokkal. Kevesebb, mert jelent valamit. A gondoskodás viszont nem feltétlenül ösztönös. Ez egy tanulható készség. A készségek pedig időt, oktatást és elkötelezettséget igényelnek, három dolgot, amit a jelenlegi rendszer híresen nem ösztönöz.
Környezettudatos divat — utópia vagy valóság? Kérdezd a dánokat!
Persze vannak olyan márkák és kezdeményezések, amelyek már ebbe az irányba haladnak, mint például a nemrég induló, Béta fázisban lévő Casa Branda, egy márkahűségi index, amely segít jobban vásárolni és hosszabb ideig megőrizni a ruháidat, ideértve azokat a márkákat is, amelyek a címkéken adnak gondozási útmutatót, és élettartamra szóló javítási szolgáltatásokat kínálnak üzleteikben és online, mint például a Koppenhágai vásárlók között kedvelt Holzweiler vagy Nudie Jeans.
És itt térünk vissza Koppenhágába. Minden jó szándéka ellenére a divathét még mindig buborék. Ugyanazok a szobák. Ugyanaz a közönség. Ugyanaz a nyelv. Hogy valóban képes ösztönözni az új tudás megszerzésére a buborékán kívül is, az továbbra is nyitott kérdés.
Minden ambíciója ellenére, eltöltve a hetet insider–outsider megfigyelőként, egyértelművé vált, hogy itt is, mint mindenhol, ez az iparág még mindig egy nagy buborék, ahol a beszélgetések többsége nagyrészt befelé irányul. Ugyanazok a helyiségek. Ugyanaz a közönség. Ugyanaz a nyelv. Hogy valóban képes-e invitálni vagy ösztönözni az új tudás megszerzését a buborékán kívül is, az továbbra is nyitott kérdés. Ehhez szorosan kapcsolódik az a kérdés, amit mindenki szeret elkerülni: a felelősség. Nem az, hogy ki a hibás, hanem az a kényelmetlen igazság, hogy mindannyian azok vagyunk.
Nincs több tabu: a tudatos stílus forradalma a ruhatár újrahasznosításában rejlik
A felelősség többrétegű. A szabályozással kezdődik, az iparon keresztül halad, és végül az egyénnél landol. Többen az újraiparosítást és a rendszerszintű változást emelték ki alapvető fontosságúként. A fenntarthatóság nem maradhat fenn pusztán életmód projektként. Az ilyen típusú fejlődést támogató és leghatékonyabb innovációk gyakran láthatatlanok; beágyazódnak a rendszerekbe, ahelyett, hogy a címkékről kiabálnák őket.
Bár a láthatatlanság az innováció szempontjából pozitív mérce, ugyanakkor a bevonás nélküli szabályozás kockázata, hogy csak egy újabb elvont fogalommá válik, főleg a fogyasztók számára. A technológia lehet, hogy felgyorsíthatja az innovációt, de fontos nem elfelejteni, hogy továbbra is az emberek döntik el, mire és hogyan épül.
A jövő már nem vár, aki nem lép be a digitális divat világába, lemarad
Egy hely, ahol az ellentmondások nincsenek elrejtve, hanem láthatóvá válnak. Egy hét, ahol egyszerre sétálsz végig a CIFF trade show szédítő fogyasztásra ösztönző útvesztőjében, ahol a skandináv éllel fűszerezett „ki kicsoda” street style kontent gyártás kimondatlan értékbeli alappillére az eseménynek, és ahol idén egy sokkal szerényebb hivatalos programot mutattak be, miután megerősítették a bekerülési szabályaikat a tavalyi szezon után érkező vádak miatt.
A szoros, szigoritott elvarasok miatt miatt pedig több, eddig nagy és elismert márka kimaradt a programból, köztük a világszerte kedvelt, koppenhágai GANNI is, akik egyébként visszautasították megkeresésünket a beszélgetésre.
Ezek az alapvető feszültségek nem fognak eltűnni. A divat az újdonságból táplálkozik. A fenntarthatóság a visszafogottságot követeli. Az iparág próbál egyensúlyozni jobb üzenetekkel, jobb mérőszámokkal, jobb történetekkel. De lehet, hogy nem fekete-fehér megoldásra van szükség. Sokkal inkább az ellentétek megtartására. Több gondoskodásra. Merészebb kérdésekre. És közös felelősségvállalásra, a végtelen pingpong-szerű vádaskodás helyett.
A fenntartható öltözködéshez az sem mindegy, miből készül a ruhád - mit érdemes tudni az organikus pamutról?
És talán azzal kezdődik, hogy végre beismerjük, amit már tudunk, és elfogadjuk: a divat jelenlegi formájában nem fenntartható. De lehet felelősségteljes. Talán úgy, hogy beismerjük: a divatért nem szenvedni kell, hanem emberileg összefogni.
