Kreatív magyarok a nagyvilágban: Szántai Gábor Londonban élő fotóst a női test minden hibájával együtt inspirálja

2021.augusztus.4.

Kevés olyan téma van, ami évezredek óta úgy megbabonázza és megosztja a művészetet, mint a női test. A modern társadalomban az internet térhódításával egy új, izgalmas, populáris, ám nem kevésbé veszélyes platform került a kezünkbe, aminek köszönhetően átértékelődött, eltorzult, vagy éppen megerősödött az énképünk. Különösen fontossá vált azoknak a művészeknek a munkája, akik a női testet a legcsodálatosabb valójában mutatják be.

Szántai Gábor
Szántai Gábor
Fotó: Szántai Gábor

Beszélgetőpartnerem Szántai Gábor fotóművész, akit én korunk egyik legjobb és legfontosabb aktfotósának tartok, beavatott a kulisszatitkokba és mesélt a múzsáiról és a terveiről.

Gábor, szeretném ha bemutatnád magad pár mondatban, mi a történeted, hol nevelkedtél, hol végezted az iskoláidat, hol tanultál fotózni, mikor költöztél Angliába és miért?

A Balaton-felvidéki Tapolcán születtem és itt éltem huszonöt éves koromig. Sajnos nem tudok mondani semmilyen romantikus klisét: nem volt fotós, művész, alkotó a családunkban, de még használható filmes fényképezőgép sem nagypapa padlásán. Egyszer kaptam egy orosz “csodát” (CMEHA 8M), amely a nem létező kedvemet is elvette a fotózástól. A 2000-es évek közepén már Budapesten éltem, különböző építészeknek, stúdióknak készítettem 3D látványterveket. Azonban szükségem volt valamire, ami kiragadott a tervezőasztal mögül és segített értelmezhető formába önteni hobbimat, a fotózást. Ezért jelentkeztem az egykori Népszabadság napilap OKJ-s képzésére. Itt volt szerencsém megtanulni olyan legendás fotóművészektől és előadóktól a szakmát, mint Féner Tamás, Teknős Miklós, Bánkuti András és Kudász Gábor Arion. Londonba 2007 végén - tökéletes időzítéssel a gazdasági világválság hajnalán - költöztem ki az akkori barátnőmmel; nem volt mögötte különösebb indok, inkább tapasztalatszerzés, kalandvágy.

Mikor és kinek/minek a hatására döntöttél úgy, hogy fotós leszel?

Talán az egyetlen ember, akit a sorsom ilyen irányba történő eltérítésével okolhatok, a legjobb gyerekkori barátom, Áron, lelkes hobbi ornitológus és természetjáró. Ő vitt el párszor magával a szigligeti ártérbe madarászni, fotózni. Ekkoriban sokat forgattam National Geographic könyveket és magazinokat, de a figyelmem lassan, észrevétlenül átterelődött az állatokról a távoli kultúrákra, népcsoportokra. Azt éreztem, hogy az én jövőm az, hogy megörökítsem az eltűnő törzsi közösségeket, háborútól sújtott hazájukhoz végsőkig ragaszkodó embereket. Ekkor jött a Népszabadság említett fotós iskolája, ahol a legnagyobb élményem a vizsgamunkámhoz készített anyag volt egy bezárás előtt álló bauxit bányáról. Hogy a dokumentarista, riporter álmaim miként transzformálódtak át portré és akt fotózássá Londonban? Ez egy hosszú folyamat volt, rengeteg csalódással, nem beszéltem a nyelvet, nem tudtam kommunikálni a modelljeimmel, elvesztettem a designer munkám a világgazdasági válság hatására, tönkrement az évtizedes párkapcsolatom is. Idegen helyen voltam, idegenek között, egyedül a fotográfia iránti szenvedély és barátaim maradtak, amelyek segítettek megőrizni a józan eszem. A fotózás vált az egyetlen dologgá az életemben, ami - annak ellenére, hogy rengeteg feladással járt és jár a mai napig is - a legnehezebb időszakban is gyógyírként hat a lelkemre és átsegít a problémáimon.

Fotó: Szántai Gábor

Munkásságod nagy részét teszi ki az úgynevezett művészi akt, ahol főleg a női testet ábrázolod, mesélnél erről részletesebben? Hogy alakult ki ez az irányvonal és miért?

Pár napja hallottam egy ideillő gondolatot Natalia Vodianovától, aki a legendás fotós, Paolo Roversi beszélgetőpartnere volt: egy nő saját bőrében mindig szebb, mint felöltözve. A ruha, smink, beállított haj izolál és nem a nőből áradó energiát, szépséget mutatják meg az ekkor készült fotók, hanem egy kreatív csapat alkotását. A British Hairdressing Awards-on elért sikerek következtében rengeteg szépségiparral kapcsolatos munkát kaptam, ahol a smink, haj, időnként ékszer volt a kampány, reklám fókuszában - ezeken a fotózásokon a szebb hátvonal, hosszú nyak, vállak miatt a modellek félmeztelenek voltak, én pedig úgy kezdtem őket pózoltatni, állítani a fényeket, hogy az ívek formái, a hajlatokba vetülő árnyék, domborulatokat kiemelő csúcsfények a lehető legjobb összhangban legyenek. Nem tudok rá magyarázatot találni, de egyre több lány kérdezte meg, hogy nincs-e kedvem fotózni őket privátban: mivel én soha nem voltam tolakodó, nem kértem őket, hogy tegyenek meg akármit, amit ők kényelmetlennek éreznének, és a fotográfiám fő témája áttolódott erre a területre. Az ügyfeleim többsége visszatérő modellem a mai napig - sokan újra felkerestek várandósan, majd szülés után, mikor ismét formába jönnek. Furcsa, de nem én választottam ezt a genre-t, hanem a modelljeim változtattak azzá, ami ma lettem és ezért életem végéig hálás leszek nekik, mert megszabadítottak önmaguk, testi és lelki gátlásainak levetkőzése közben saját béklyóimtól is.

Fotó: Szántai Gábor
Fotó: Szántai Gábor

A képeket nézegetve az a meglátásom, hogy különleges viszony fűz a női testhez, és próbálod a legtökéletesebb formájában megörökíteni. Mai világunkban fontos téma az énkép, a testünk elfogadása, az önbizalom kérdése, neked mint fotósnak mi a meglátásod, illetve a tapasztalatod?

Nagyon kevés alkalommal fotózok profi modelleket, többségében a divat- és szépségiparon kívülről érkeznek a megkeresések, hétköznapi hölgyek, anyukák állnak a kamerám elé és magam is ilyen hölgyeket keresek privát projektjeimhez. Sok fotós egyfajta védvonalként használja a fényképezőgépet, ezzel elvágva a közvetlen kapcsolatot alkotó és alany között: én nem bújok a gépem mögé és használom pajzsként saját önbizalmam hiányosságaink leplezéséhez, hanem kizárólag a modelljeimre koncentrálok - az adott pillanatban ő a világ közepe, a stúdió istennője. Fontos, hogy lássa az arcom, a mimikám, érezze, hogy teljes figyelmet kap. Szeretek rendezni, nagyon kevés képet készítek és csak akkor nyomom meg a gombot, mikor érzem, hogy a pillanat tökéletes vagy ahhoz közeli. Az eleje mindig nehéz, hiszen egy idegen férfi előtt kell levetkőzni, de a nap végén szinte kivétel nélkül ölelnek át boldogan és köszönik meg ezt az egyedülálló élményt. Ez pedig sokkal-sokkal többet jelent, mint egy ismert divatmagazin címlapja.

Fotó: Szántai Gábor

A fotózás folyamatának talán legfontosabb része egy intimebb hangulatú, heart-to-heart beszélgetés a hölgyekkel, akik folyamatosan próbálják önmagukat elbizonytalanítani azzal, hogy mesterségesen megalkotott jelenségekhez hasonlítják magukat. Egyfajta küldetésnek érzem, hogy meggyőzzem őket, hogy azok az apró eltérések, testi emlékek, elváltozások, amelyeket az évek alatt szereztek vagy születésüktől hordoznak, azok az ő személyiségük, egyedi megjelenésük része. A fotózás élményén keresztül szeretném megmutatni nekik, hogy gyönyörűek, értékesek és megérdemlik, hogy szeressék önmagukat. Minden szem körüli ránc a vidám pillanatoknak, a császármetszés utáni heg egy világra hozott életnek állít emléket. Csak a tökéletlen dolgok lehetnek tökéletesen egyediek és én ezt szeretném megörökíteni.

Fotó: Szántai Gábor

Kik azok a nemzetközi vagy hazai modellek, hírességek akikkel nagyon szeretnél a jövőben együtt dolgozni?

Pataki Ági, Helena Christensen, Carmen Dell'Orefice és Sharon Stone lennének, akik azonnal eszembe jutnak. Nagyon szeretnék magyar színésznőket fotózni egy hosszabb, személyes projekten keresztül, amelyről nem szeretnék részleteket közölni, de modelleknek a közösségi média által támasztott elvárásokkal kellene megküzdeni és ehhez önmaguk komfortzónájának falait kellene megostromolniuk és lerombolniuk.

Fotó: Szántai Gábor

Divatfotósként is szép karriert futottál be, hiszen képeid megjelentek olyan rangos magazinok borítóján, mint például a L’Officiel, mesélnél erről részletesebben?

Nem merném magam divatfotósnak nevezni - olyan embereket fotóztam, akik alkalmakként viselték tehetséges és neves designer kreációját, de a kezdeti lelkesedés után engem maga az alany kezdett érdekelni: a személyisége, a teste, a mozdulatai, mimikája és a fények, árnyékok, melyekkel én öltöztethettem fel a modellem. Számomra ez soha nem jelenthetett többet, mint valamit úgy lefotózni, ahogy az a fejemben létezett - ezt az ügyfelek, alkotópartnerek is tisztelik szerencsére és senki nem szerette volna rám erőltetni mások vagy önmaguk stílusát. Magukat divatfotósként kategorizáló barátiam soha nem is értették, hogy engem miért nem érdekelnek a magazinos megjelenések, miközben több, mint harminc címlapon szerepeltek fotóim. Számomra sokkal többet jelent egy portré, melyet hatalmas printként az elégedett, boldog ügyfél a falra tesz és büszkén mutogatja a barátainak. A magazinokat mindenki egyszer átlapozza és papírhulladékként végzik többnyire, azt ellenben el kell ismernem, hogy olyan marketing erővel bírnak, melyet érdemes használni, amennyiben a megrendelő nem korlátozza az alkotói szabadságot és saját stílusjegyeink miatt kér fel bennünket egy adott anyag elkészítésére.

Fotó: Szántai Gábor

Londonban két hosszabb lockdown is volt a Covid miatt, fotósként hogy élted ezt meg, illetve milyen hatásai voltak a munkádra?

Mosolyogtam, mikor magyarországi kollégáim panaszkodtak a lezárásokra, de eközben szinte ugyanúgy dolgoztak, mint a pandémia előtt: igaz, maszkban, fertőtlenített stúdióban - esetleg kevesebb ügyféllel. Nekünk nem volt ilyen szerencsénk, mert abszolút nem lehetett dolgozni, egy ideig a lakóhelyünket sem hagyhattuk el nyomós indok nélkül. Minden logikát nélkülözve a sminkesek és fodrászok csak filmprodukciókban vehettek részt, fotózásokon nem; így vagy a kliens megoldotta saját magának a partnerem segítségével vagy én mentettem meg a menthetőt utómunkával. Sokat kivett belőlünk anyagilag, érzelmileg ez az időszak, de rengeteget is tanultam: borzasztóan sok dokumentumfilmet néztem alkotókról, művészekről, elkezdtem rendbe rakni az archívumom és kiolvastam hőseim - Helmut Newton, Richard Avedon, Annie Leibovitz, Bob Carlos Clarke - életrajzait. Azt gondolom, hogy egy év alatt többet tanultam, mint a megelőző évtizedben - most már csak a lehetőségre várok, hogy ezt az alkotási folyamatban is kamatoztathassam.

Fotó: Szántai Gábor

Végezetül mesélnél a 2021-es terveidről?

Újrakezdés Magyaroszágon. A pandémia csak a végső lökés volt; valójában 2016-ban, a kilépés reggelén döntöttem úgy, hogy nem maradok Londonban, bár ekkor még nem volt tiszta, hogy Budapesten vagy Berlinben folytatom, de abban biztos voltam, hogy én az Európai Unióban szeretnék élni.

Nagyon szeretném, ha végre kötöttségek nélkül fotózhatnám az alanyaim - de ez nagyon nehéz, mert nem csak önmagam korlátait, de az alanyaimét is le kell rombolnom. Tudom, hogy amit én csinálok csak egy szűk rétegnek elfogadható a jelenlegi társadalmi és politikai atmoszférában, de hiszem, hogy minden nőnek joga van megörökíttetnie azt az éteri pillanatot, mikor erősnek, csodálatosnak, istennőnek érzik magukat; remélem, hogy én leszek az a fotós, aki rengeteg nőt tud kiszabadítani a gyakran saját maguk és a környezetük elvárásainak nap selyemszálaiból szőtt gubóból.

Eddig a pontig többnyire egyedül kellett mindent megoldanom itt, Londonban, de most otthon vannak mellettem olyan emberek, akik hihetetlen lelki és mentális támaszt nyújtanak, inspirálnak, motiválnak, barátaimként segítenek. Így biztos vagyok benne, hogy az ő támogatásukkal pár éven belül Magyarországon is megismeri a közönség a nevemet és szakmailag eljutok arra a pontra, amiről régóta ábrándozok.

Mindenkinek és mindenért hálás vagyok, amit kaptam az utam során - ettől lehetek ma az, akivé az évek során váltam.

Fotó: Szántai Gábor

További fotók:

https://instagram.com/gabor_szantai

Interjú: Tamás Rita

Ez is érdekelhet

Csapj le a legjobb cipőkre a 2022-es GLAMOUR-napokon!

Csapj le a legjobb cipőkre a 2022-es GLAMOUR-napokon!

Tedd & Ne tedd

Katalin hercegné újrahasznosított kabátban kezdi új életét

Katalin hercegné újrahasznosított kabátban kezdi új életét

Monitor

Marilyn Monroe ritkán látott utolsó fotói

Marilyn Monroe ritkán látott utolsó fotói