Az egyetemen azt verik belénk öt éven keresztül, hogy egy pszichológus soha, de soha nem beszélhet magáról. Egy pszichológusnak "tiszta felületnek" kell maradnia a páciens számára, mert a páciens így láthatja őt bármilyennek. Lehet, hogy a szakma nagy része most tüzes vassal égetne meg, de az én vélemény erről, hogy hülyeség.
Ezeket láttad már?
Azzal egyetértek, hogy a terápia ne a pszichológusról szóljon, ne az ő sztorizgatása vigye el az időt és a figyelmet. Ugyanakkor nekem például nagyon fontos, hogy a saját terápiámban tudjam azt, hogy a terapeutám éppen hogy van, milyen témái vannak aktuálisan az életében, mik a mostani felismerései vagy csak hogy milyen a hangulata. Szeretem látni, hogy ő is ember, hogy neki is van fent és lent, hogy az én világ által elfogadhatatlan érzéseim nem is annyira egyediek és elfogadhatatlanok, és hogy át lehet menni azokon a megakadásokon, amiken épp dolgozom. Ehhez elég egy-két mondat, nem kell elmesélnie az egész életét, mégis így lesz hiteles.
Ez került most előtérbe nálam: a hitelesség. Imádok írni, és szeretném megosztani veletek a lehető legtöbbet, ám eddig elsősorban a tudásomat írtam le, ami mögött ott van persze a tapasztalat is, de úgy elrejtve, hogy sokszor talán még nekem is nehéz észrevennem.
De ez félelmetes. Nekem nagyon. Félek, hogy milyen lesz látni a vegyesebbnél vegyesebb véleményeket, hogy hogy fog esni az, amikor megítéltek. Félek, hogy mit szólnak az emberek, hogy mit szólnak azok, akik a történeteim szereplői, és bár kilétük a többségetek számára rejtve marad, ők biztosan tudni fogják, hogy róluk van szó. És félek attól is, mi van, ha nem tudom megtenni, mi van, ha még mindig nem tartok ott az önismeret és az önfelvállalás útján, hogy kitegyem a világ elé: ez vagyok én, minden jóval és rosszal együtt.
Ezek a gondolatok és érzések járnak most át, és úgy érzem: amint meglátom az internetre kirakva az írásom, már menekülnék is, elrejteném, eltakarnám, meg nem történtté tenném.
