Az Isztambuli Egyezmény szemlélete és átfogó stratégiája elengedhetetlen a nők elleni erőszak visszaszorításához

Az Isztambuli Egyezmény az Európa Tanács 2011-ben elfogadott nemzetközi dokumentuma, mely egy átfogó stratégiát nyújt a nők elleni erőszak problémájára. Az egyezmény négy pillére a megelőzés, az áldozatok védelme, az elkövetők büntetőjogi felelősségre vonása és az összehangolt szakpolitikák. Végrehajtását független szakértői testület (a GREVIO) ellenőrzi (Group of Experts on Action against Violence against Women and Domestic Violence, azaz A nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak elleni küzdelem szakértőinek csoportja).

Törökország volt az első aláíró és az első kilépő is

Az 1949-ben létrejött Európa Tanács, melynek székhelye Strasbourg, egy (az Európai Uniótól független) nemzetközi szervezet, melynek célja az emberi jogok, a demokrácia és a jogállamiság védelme, egyik intézménye pedig az Emberi Jogok Európai Bírósága. Jelenleg 46 tagja van (köztük transzkontinentális országok is). Legfőbb államközi döntéshozó testülete a Miniszteri Bizottság, mely a tagállamok külügyminisztereiből áll. A Miniszteri Bizottság elnökségét a tagok felváltva töltik be hathónapos cikluson keresztül, az angol ábécé sorrendjét követve. (Jelenleg a monacói Isabelle Berro-Amadeï az elnök.)

Az Isztambuli Egyezményt (melynek szövegét az Európa Tanács által erre a célra felállított szakértői bizottság készítette elő 2008 és 2010 között) 2011. május 11-én a török nagyvárosban nyitották meg aláírásra. Akkor ugyanis éppen Törökország töltötte be az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának soros elnökségét, és a testület emiatt Isztambulban tartotta 121. ülését. Törökország aktívan is támogatta az egyezmény létrejöttét: ekkori nemzetközi szerepét arra igyekezett felhasználni, hogy emberi jogi elkötelezettségét hangsúlyozza.

A következő években azonban az autoriter irányú társadalmi, politikai változások oda vezettek, hogy Törökország – a helyi feministák tiltakozása közepette – 2021-ben elsőként kilépett az egyezményből. A kilépés ellenzői hangsúlyozták, hogy az ilyen incidensek gyengítik a nemzetközi együttműködést, és más országok demokratikus berendezkedésére nézve is veszélyt jelentenek. „Fel kell ismernünk, hogy az Isztambuli Egyezményből való kilépés egyben kilépés az egyenlőség, a demokrácia és a jogállamiság iránti elköteleződésből” – írták.

Nem beszélhetünk rendszerváltásról az Isztambuli Egyezmény ratifikálása nélkül

A megelőzés alapja a nemek közti egyenlőség

Az Isztambuli Egyezmény szerint a nők elleni erőszak egyik meghatározó oka a nemek közti társadalmi egyenlőtlenség. „A nőkkel szembeni erőszak a nők és a férfiak közötti, történelmileg kialakult egyenlőtlen erőviszonyok megnyilvánulása, amelyek a férfiak részéről a nők feletti uralkodáshoz és a nőkkel szembeni megkülönböztetéshez, valamint a nők teljes érvényesülésének megakadályozásához vezettek” – olvasható a Preambulumban. (Az egyezmény teljes szövegét ITT találod.) Azaz, a dokumentum abból indul ki, hogy rendszerszintű problémáról van szó, mely rendszerszintű megoldást kíván.

Ez hatalmas előrelépés ahhoz a téves vélekedéshez képest, mely a nők elleni párkapcsolati és családon belüli erőszakra olyan „magánügyként” tekint, mellyel az államnak, társadalomnak külön dolga nincs.

A korábbi (és teljesen mára sem eltűnt) téves megközelítések közül az egyéni (pszichopatológiai) megközelítés, például az áldozatok partnerválasztásaiban, állítólagos „mazochizmusában” keresi az okokat, vagy éppen gyerekkori traumákra, illetve különböző személyiségzavarokra stb. hivatkozva igyekszik megérteni, egyben felmenteni az elkövetőt. A kapcsolati erőszak pszichés problémákkal vagy pszichiátriai diagnózisokkal valójában csak az esetek egy részében jár együtt, és fenntartásában, büntetlenségében a nők alárendeltségét helyeslő társadalmi közegnek még ezekben az esetekben is szerepe van. (Ami pedig a nők választásait illeti, senki sem azzal mutatkozik be az első randin, hogy szereti elnyomni a partnerét.)

A személyközi megközelítés a párkapcsolati dinamikában igyekszik megtalálni a magyarázatot. Ez befolyásolhatta Balog Zoltán akkori miniszter határozati javaslatát és a 30/2015. OGY határozatot, mely többek közt azt feltételezte, hogy „kapcsolati problémák” vezetnek erőszakhoz, együtt az „életvezetési készségek” hiányosságaival.

Kapcsolati erőszak esetén a párterápia nem ajánlott, a felek mediációra kötelezése pedig még ronthat is a helyzeten, mert a bántalmazó megtévesztheti az erőszak felismeréséhez nem értő mediátort.

Ezért is vált a feminista tüntetések gyakran skandált jelmondatává, hogy „az erőszak nem magánügy”. Mára kimentek a divatból az olyan közmondások, melyek szerint „asszonynak hallgass a neve”, de a mögöttük húzódó mentalitás nagyon is él. Egy 2023-as EU-s felmérés szerint például a magyarok a mai napig ragaszkodnak a nemi sztereotípiák alapján kiosztott nemi szerepekhez: a megkérdezettek közel 80 százaléka úgy gondolta, hogy a férfiak elsődleges feladata a pénzkeresés, a nőké pedig a családról és az otthonról való gondoskodás.

Az adat értelmezésekor érdemes figyelembe venni, hogy a gondoskodás, a fizetetlen, így a gazdasági statisztikában láthatatlan munka társadalmi elismertsége jelenleg a nullához közelít; csak a fizetett munkát szokás értéknek tekinteni. Naivitás azt gondolni, hogy ez az egyensúlytalanság az otthon falai közt nem fog előbb-utóbb lecsapódni.

Vajon jobb vagy rosszabb ma nőnek lenni, mint harminc évvel ezelőtt?

A kapcsolati erőszak hátterében nem pszichés probléma vagy rossz párkapcsolati dinamika áll, hanem az a gondolkodásmód, mely a nőket (és a nőkkel társított tulajdonságokat, szerepeket) leértékeli, alacsonyabb rendűnek tekinti. Ezzel összefüggésben használja az egyezmény a gender kifejezést, amit a szöveg definiál is: „azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint”.

Azaz, a nemi sztereotípiák és merev nemiszerep-elvárások kritikus szemlélete, és a nemek társadalmi egyenlőségének megvalósítása az erőszak megelőzésének kritikus eleme. (A gender kifejezés a szöveg összeállításakor még nem volt olyan ádáz politikai viták tárgya, mint napjainkban.)

Gondoljunk csak bele: ha egy nő élete fő feladatának a háztartást és a gondoskodást tekinti (és nem vár el férfi partnerétől egyenlő mértékű szerepvállalást), akkor háttérbe szorítja a tanulmányait és a munkahelyi előmenetelét. Emiatt kevesebbet fog keresni, így ha a partnere bántalmazóvá válik, nehezebben fog tudni kilépni a kapcsolatból, önálló lakhatást biztosítani magának (és gyerekeinek). A háztartásközpontú életformában a családon kívüli társas kapcsolatai is leépülhetnek, így támogató hálóval sem fog rendelkezni.

Ráadásul ha úgy gondol önmagára, mint a család összetartásáért felelős személyre, akkor a hibát kizárólag magában fogja keresni. Ha még azt a nemi sztereotípiát is magáévá tette a nemi szocializáció során, hogy egy nő számára szégyen, ha egyedül marad, még később fog segítséget kérni. Ha mégis segítséget kér, ám a rendőr áldozathibáztató módon nyilvánul meg, akkor segítség helyett csak újabb bántalmazást kap.

Ezért is fontos és újszerű, hogy az Isztambuli Egyezmény egy egész fejezetet szán a megelőzésre. Előírja, hogy a nemek közötti egyenlőség, a nemi sztereotípiák, a kölcsönös tisztelet és az erőszakmentes konfliktuskezelés témáinak a tanulók életkorának megfelelő szinten az oktatás minden szintjén meg kell jelennie. Ezek az ismeretek mindenki számára hasznosak (nem csak azoknak, akik bántalmazásban érintettek), hiszen hozzájárulnak a kulturáltabban működő emberi kapcsolatokhoz. Az egyezmény rendelkezik arról is, hogy az államnak a szakmai civil szervezetek bevonásával és a média képviselőivel együttműködve rendszeres tudatosságnövelő kampányokat kell lefolytatnia.

Ez az érzelmi bántalmazás egyik legkomolyabb formája, sokan mégsem ismerik fel időben

Ma Magyarországon nincs jelen átfogó, országos és tartósan finanszírozott állami megelőzési program. A meglevő önkormányzati, illetve civil szervezeti programok finanszírozása bizonytalan, elérése pedig korlátozott. Tévesek azok az állítások, melyek szerint a magyar jog már megfelelő védelmet nyújt az áldozatok számára. A magyar jog több területen valóban tartalmaz hasonló rendelkezéseket, de ez nem egyenértékű az egyezmény teljes körű ratifikálásával és végrehajtásával. (És akkor a jelenleg valóban hatályos vonatkozó jogszabályok gyakorlati betartásáról még nem is beszéltünk...)

Ha megtörtént a baj, az áldozat biztonsága az első

Az Isztambuli Egyezmény a kapcsolati erőszakot az áldozat emberi jogainak megsértéseként értelmezi. Ha egy állampolgárnak sérül például a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való joga (melyeket az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is rögzít), akkor az államnak be kell avatkoznia. A kínzás tilalma sem csak arra vonatkozik, hogy az állami szervek és intézmények nem kínozhatnak embereket, hanem arra is, hogy az állam területén ilyesmi senkivel nem fordulhat elő – az otthon falai közt sem, és családon és párkapcsolaton belül sem. Az egyezmény szerint az államnak kellő gondossággal kell megelőznie, kivizsgálnia és szankcionálnia a magánszemélyek által elkövetett erőszakot is.

Ez alapján az áldozatnak azonnal megfelelő segítséget kell kapnia. A jelenlegi legsúlyosabb probléma Magyarországon, hogy az elégtelen beavatkozás továbbra is kiszolgáltatja az áldozatot az elkövetőnek, azaz, nem akadályozza meg a bűncselekmény megismétlődését, gyakran súlyosbodását. Amikor „vér folyik”, már késő – a szakembereknek kellő felkészültséggel kell rendelkezniük a kockázat felmérésére. A kockázatot jelenleg sokszor alábecsülik, és az áldozatok, valamint az őket segítő szervezetek beszámolói szerint gyakori az áldozatokkal szembeni lekezelő hangnem.

Az Isztambuli Egyezmény előírja, hogy az államnak képzéseket kell tartania minden olyan hatósági dolgozónak, aki áldozatokkal kapcsolatba kerülhet. Azaz, ne fordulhasson elő többet olyan, hogy – megtörtént esetek! –

• a bíró azt mondja az unokájáért aggódó nagymamának, hogy „ez nem a Mónika show!” (a bántalmazó nem sokkal később az unokát meggyilkolta), 
• a rendőr azzal akarja lerázni a szétvert arcú áldozatot, hogy „ne aggódjon, beszéltem vele, nem fogja többet bántani” (az áldozat félelmében a nyilvánossághoz fordult, ami miatt az elkövető beperelte),
• az igazságügyi orvosszakértő odavágja a fiatal lánynak (csak mert megfélemlítve lefagyott és nem tudott üvölteni, rúgkapálni), hogy „én olyat még nem láttam, hogy ilyen könnyen megerőszakoljanak valakit” (az áldozat több hasonló megnyilvánulást követően végül visszavonta a feljelentést). 

Ha a 9 jelből 6-ot tapasztalsz ismerkedéskor, semmi jóra nem számíthatsz, és inkább minél előbb zárd le a dolgot

Az egyezmény előírásai szerint az állam köteles azonnal garantálni az áldozat biztonságát – ebben bőven van bepótolnivalónk, hiszen a távoltartás hatálya alatt is minden évben történnek súlyos testi sértések, illetve gyilkosságok.

Az Isztambuli Egyezmény azt is megköveteli, hogy az eljárás megindulása ne függjön minden esetben teljes egészében az áldozat feljelentési hajlandóságától (illetve az eljárás a sértett visszalépése esetén is folytatódhasson). Egy bántalmazó akkor is veszélyes a társadalomra, ha az áldozat nem akar ellene feljelentést tenni. Sok esetben valójában nem mer: megalapozottan tarthat attól, hogy az elkövető megtorolja a feljelentést, illetve a rendőrök kihívását – az esetlegesen elrendelt távoltartás fizikai akadályt ebben nem jelent számára.

Az eljárások abszurd mértékű (többéves) elhúzódása ráadásul további lelki terhet ró az áldozatra, és további erőszak (fenyegetés, megtorlás) veszélyének teszi ki. Az egyezmény megköveteli, hogy az eljárások indokolatlan késedelem nélkül folyjanak le. Az Isztambuli Egyezmény azt is előírja, hogy az áldozatok számára kellő számban álljanak rendelkezésre menhelyek, és az állam továbbá könnyen elérhető válságközpontokat állítson fel a szexuális erőszak áldozatai számára. Magyarországon jelenleg a menhelyi férőhelyek száma sokkal kevesebb a szükségesnél, speciális szolgáltatás pedig nem elérhető a nemi erőszak áldozatai számára. Az egyezmény továbbá azt is előírja, hogy a nemi erőszak jogi definíciója a beleegyezés hiányán alapuljon.

Vannak olyanok, akik azt mondják, hogy a genderfogalom körül kialakult viták miatt annyiban kellene hagyni az Isztambuli Egyezményt és a gyakorlati rendelkezések kivívására koncentrálni. Azon túlmenően, hogy akkor a nemek közti egyenlőség alapvető szemléleti keretéről is lemondanánk, az alternatív utak nem tűnnek különösebben hatékonynak. Például az Áldozatsegítő Központok jelen formájukban nem váltják ki az Isztambuli Egyezményben foglaltakat.

Azért érdemes ragaszkodni az Isztambuli Egyezményhez, mert fontos szemléleti megalapozást nyújt, átfogó stratégiát biztosít és ellenőrzési mechanizmus is tartozik hozzá a fent említett GREVIO bizottság révén. A GREVIO bizottság értékelő jelentéseket készít és ajánlásokat tesz – feltételezve, hogy a nők elleni erőszakot a részes államnak is szándékában áll felszámolni.

Az egyezményt ratifikáló országokban az eltelt néhány év alatt is fontos jogi, intézményi és szolgáltatási változások történtek, a részes országok komolyabban vették az adatgyűjtést és több képzést indítottak. A GREVIO jelentései szerint a nők elleni erőszak nagyobb szerepet kapott a közpolitikai vitákban, és nőtt a társadalom tájékozottsága.

Csak néhány a GREVIO által dokumentált pozitív változások közül:

• Portugáliában az egészségügyi intézményekben áldozatfelismerő és -támogató szakmai csoportok álltak munkába. 
• Dániában 2021-től a nemi erőszak jogi meghatározását a szabadon adott beleegyezés hiányára alapozták, 2022-ben pedig önálló bűncselekménnyé tették a zaklatást.
• Spanyolországban 24 órás, komplex segítségnyújtó központokat hoztak létre a szexuális erőszak áldozatainak.
• Svédországban jogszabályi változtatással erősítették a gyermekek jogait azokban a gyermekelhelyezési és kapcsolattartási ügyekben, ahol családon belüli erőszak történt. 
• Belgiumban, Szerbiában és az Egyesült Királyságban fiúkat, férfiakat bevonó prevenciós programok is indultak. 

A GREVIO is elismeri, hogy még vannak hiányosságok az egyezmény implementálását illetően (2026 szeptemberi jelentésében a megelőzésért tett lépéseket egyelőre kevésnek tartja). Ugyanakkor a fenti néhány eset is azt igazolja, hogy az Isztambuli Egyezmény már az első kapcsolódó intézkedések révén is megkönnyíti az áldozatok helyzetét – ezért várjuk mielőbbi hazai ratifikációját.