Az elmúlt egy évben sok minden megváltozott Sydney van den Bosch életében. Miközben anyává vált, rájött, hogy nem kell mindent feladnia abból, aki korábban volt. Az elmúlt időszak arra is megtanította, hogy vannak dolgok, amelyekre talán előre nem is lehet felkészülni. Exkluzív interjúnkban megosztja, hogy élte meg az elmúlt tizenkét hónapot, és mit tanított neki az anyaság.
Kislánya, Lia Elysee nemrég ünnepelte az első születésnapját. Annak ellenére, hogy mostanra Sydney életében a legfontosabb szerepet gyermeke tölti be, ő igyekszik önazonos maradni. Továbbra is dolgozik, utazik, éli az életét, miközben férjével minden nap megtapasztalják a szülőség legszebb pillanatait és kihívásait. Az anyaság első évéről, a nehézségekről, a változásokról és az új egyensúlyról beszélgettünk vele.
Ha most visszanézel az egy évvel ezelőtti önmagadra, hogy látod, miben lettél teljesen más ember?
Az a helyzet, hogy most már én is látom, aki azt mondja, hogy a gyermek érkezésére fel lehet készülni, az hazudik. Járhatsz mindenféle felkészítő tanfolyamra, terápiára, dúlához, beszélgethetsz a barátaiddal, a családoddal arról, hogy kinek milyen volt a gyerekkora, de minden gyerek más, és minden szülésélmény más. Egy gyermek akkora felfordulást hoz – a szó legjobb értelmében –, amit csak a saját tapasztalataid alapján tudsz igazán megélni. Ezt nem lehet megtanulni. Lehetsz húsz-, harminc- vagy negyvenéves, szerintem abban a pillanatban, amikor a szülés kapujában állsz, ugyanúgy azt érzed, erre nem vagy felkészülve. Emlékszem, közvetlenül a szülés előtt komolyan feltettem a férjemnek a kérdést, hogy nem maradhatna-e bent még a pici két hónapot. Lelkileg úgy éreztem, még ennyi időre lenne szükségem. Nem is nevezném ezt félelemnek. Inkább az ismeretlennel való találkozás rémisztett meg a legjobban. Van, amit egyszerűen nem lehet előre megtanulni, csak akkor érted meg, amikor ténylegesen ott van előtted.
Az első év sokszor kívülről csupa megható pillanat, belülről viszont rengeteg bizonytalanság, félelem és önfeladás is. Mi volt az a lelki mélypont, amiről akkor talán senkinek nem beszéltél?
Érdekes, mert másokkal ellentétben én nem úgy éltem meg az első évet, hogy az anyaság nehéz lenne. Sokan riogattak azzal, milyen lesz, mire kell felkészülnöm, mi fog velem történni, de egy év távlatából azt mondom, hogy maga az anyaság nem atomfizika. Minden mozdulat, minden gondolat, minden rácsodálkozás annyira természetesen jön az emberből, mintha ezt már mindig is tudta volna. Persze az első év arról is szól, hogy próbáljuk kitalálni, mit szeretne a gyermekünk, hiszen még nem beszél. Ha az ember elegendő időt és energiát fordít rá, akkor szavak nélkül is meg lehet érteni egymást. Én a kíváncsi természetemmel minden nap elképesztően várom, hogy mi fog velünk történni. Minden nap teljesen más, minden nap egy új tanulás. Vele együtt tanulom az ő szemén keresztül látni a világot, és annyival szebb így a világ, mint ahogy mi látjuk, hogy az valami hihetetlen.
Mit tanított rólad a kislányod? Van olyan tulajdonságod, működésed vagy félelmed, amivel miatta kellett először igazán szembenézned?
A kislányunk mindkettőnket túlszárnyal. Az én akaratosságom, Beni makacssága, mindkettőnk kalandvágya olyan szinten keveredett benne, hogy az valami hihetetlen. Mindkettőnket teljes mértékben túlköröz mindenben. Ha ez így van egyéves korában, nem tudom, mi lesz később. Azt hiszem, fel kell kötnünk a gatyánkat. Talán pont ez az egyik legnagyobb tanítás is: amikor rájössz, hogy nem tudod előre megírni, milyen lesz a gyermeked. Ő mutatta meg, hogy milyen más szemmel nézni a világot.
Nőként hogyan változott a testedhez, a nőiességedhez és a saját vonzerődhöz való viszonyod a szülés óta? Ma mit látsz a tükörben ahhoz képest, mint a kislányod születése előtt?
Nem féltem különösebben attól, hogyan változik majd a testem. Azt viszont el tudom mondani, hogy idén nyáron nem volt rajtam rövidnadrág, mert nem éreztem jól magam benne. Valószínűleg ebben az is közrejátszhatott, hogy a testem már annyiféle sebesülést kapott korábban, hogy a szülés utáni rehabilitációban nagyon türelmes vagyok magammal. Nem várok csodákat. Nem akarok újra szupermodell lenni, kockás hasam sosem volt, és szerintem nem is lesz. Egyáltalán nem vagyok irigy más nőkre. Ha meglátok egy szép nőt, megnézem, és kész. Amikor van egy kis szabadidőm, és akár sportra vagy mozgásra is fordíthatnám, én inkább dolgozom, mert engem az kapcsol ki és tölt fel. Választhatnám azt is, hogy mindenáron visszahozom a régi Sydneyt. De Sydney attól Sydney, hogy nem veszíti el az identitását, és ez nem a kockás hason múlik.
Van benned olyan érzés, hogy néha hiányzik az a Sydney, aki a kislányod előtt volt – vagy inkább úgy érzed, hogy most lettél igazán önmagad?
Nagyon szerettem az előző életemet is. A szülés után is szerettem volna dolgozni, benne maradni a körforgásban, és azt szerettem volna, hogy az anyaság és a munkám valahogy össze tudjon simulni. Sikerült úgy szerveznünk a közös életünket. Azt viszont teljesen rosszul képzeltem el, hogy majd milyen nyugodtan fogok a gyermekemmel együtt dolgozni. Azt hittem, elviszem magammal fotózásokra, forgatásokra, és ő majd szépen megvár, eljátszik. A valóság az, hogy az én gyerekemet senki nem tudja leültetni egy sarokba, így mindig viszek magammal segítséget, és ezt egyáltalán nem titkolom. Már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy nem félek segítséget kérni. Szeretnék dolgozni, szeretnék benne maradni a körforgásban.
Egy gyermek érkezése egy párkapcsolatot is teljesen új helyzetbe hoz. Mi az, amiben közelebb kerültetek egymáshoz, és mi az, amiben az elmúlt év próbára tett benneteket?
Kezdetben megfogadtuk, hogy soha nem fogjuk egymást anyának és apának hívni. Kijelentettük, hogy ez mennyire ciki, hiszen mindenkinek van egy szép neve, és mindig is becéztük egymást.
Na, ez mostanra megdőlt. Most már anyi és api lettünk, és így is szólítjuk egymást. A családunk is így hivatkozik ránk. Azt is kijelentettük korábban, hogy a gyerek biztosan nem fog közöttünk aludni. Nyilvánvalóan az első két hónapban közöttünk aludt. Mindent elterveztünk, és a két hónapos gyermekünk az összes elvünket szemrebbenés nélkül áthúzta. Mi pedig csak követtük az utasításait. Az alvásmegvonáson viszont kevésbé tudunk nevetni. Régen ezzel kínoztak embereket, mi pedig most elég keményen átéljük. Néha jó lenne, ha a kétórás alvási ciklusnál hosszabb időt adna nekünk, de láthatóan nincs ilyen szándéka. Viszont annyira varázslatos napközben ez a gyermek, hogy éjszaka sem tudunk rá haragudni. Kulcsfontossága van a jó szervezésnek és logisztikának. Ha mindenkinek megvan a saját szabadideje, a saját munkaideje és a gyerekkel eltöltött ideje, akkor szépen tudunk együtt haladni. Ha ez megborul, akkor mi is megborulunk.
Anyaként az embernek talán az egyik legnehezebb feladata megtanulni, hogy nem lehet mindenhol egyszerre jelen lenni. Volt már olyan pillanat, amikor bűntudatod volt azért, mert a saját vágyaidat, a munkádat vagy a párkapcsolatodat választottad a kislányod helyett?
Ez egy fejlődési folyamat, mostanra rengeteget lazultam. Az első hónapokban nagyon szigorú voltam, talán már idegesítően is. Mára inkább azt mondanám, hogy laza vagyok, de következetes. A gyermekem nélkül töltött idő viszont még mindig nagyon nehéz. Az első komolyabb munkám a cannes-i filmfesztiválon való megjelenés volt. Meg kellett kérnem az ügyfelemet, hogy a férjem is velünk tarthasson. Nem azért, mert ne tudtam volna egyedül tartalmakat készíteni, hanem azért, mert lelkileg szükségem volt rá. Tudtam, hogy ha egyedül leszek ott, reggeltől estig sírni fogok.
A kislányom közben az anyukámmal volt, aki teljes mértékben tud engem pótolni. A következő alkalommal már úgy utaztam el, hogy a férjem maradt otthon a kislányunkkal, én pedig egyedül mentem. Szépen lassan, hónapról hónapra, utazásról utazásra tágul ez a buborék, de szórakozni még mindig nem mentem el sehova. A munkához kapcsolódó feladatokkal könnyebben el tudok lelkileg számolni.
Hogyan változott meg benned az elmúlt egy évben, hogy mit tartasz igazán fontosnak az életben? Van olyan dolog, ami korábban nagyon számított, ma pedig már egyáltalán nem tud izgat?
Ez most egy nagyon érdekes téma, mert éppen aktuális topik nálam a barátok kérdése. A gyermekem érkezése előtt rengeteg időt töltöttem velük. Nem kellett annyit alkalmazkodni másokhoz, most viszont az a helyzet, hogy ők kerültek a sor végére. Mostanra próbálok valahogy kimászni a munka–gyermek–házasság spiráljából, és velük is időt tölteni.
Az a legnehezebb, hogy azt mondjam magamnak, én most azért megyek el otthonról, hogy a barátaimmal találkozzak. Egyszerűen nehéz kikapcsolnom. Közben zavar a hiányuk, miközben tudom, hogy most az anyaság a prioritásom. Megkértem őket, hogy várjanak meg, amíg visszatérek minden fronton. Ha majd a kislányom bölcsibe, oviba kerül, a munkám újra normális mederbe kerül, akkor talán én is vissza tudok térni hozzájuk úgy, ahogy szeretnék.
Az anyaság rengeteg szeretetet ad, de közben új félelmeket is hoz. Mi az, amitől ma anyaként jobban félsz, mint korábban, és hogyan tanulsz együtt élni ezekkel a félelmekkel?
Körülírtál, igazi paramami vagyok. A féltésem és az óvásom nyilván összefügghet azzal is, hogy nem volt egyszerű a terhességem. Nagyon-nagyon féltem a kislányomat. Szerencsések vagyunk, mert eddig nem volt komoly betegsége, nem tudja, mi a tüsszentés vagy a köhögés. Sokan óva intenek attól, hogy túlságosan védjük a gyereket, mert immunizálni kell, de én azt gondolom, hogy amíg csak lehet, egy ilyen pici csecsemőnek nem kell találkoznia ezekkel. Nyilván nagyon nehéz ezt így megoldani, de én azt látom, hogy működik a rendszer.
Milyen anya szeretnél lenni a kislányod szemében, amikor majd húsz év múlva visszanéz erre az első évre? Mit szeretnél, mit őrizzen meg rólad ebből az időszakból?
Nem akarok a legjobb anya lenni. Nem akarok mindent jobban tudni nála. Én csak azt szeretném, hogy boldog legyen. Lehet, hogy nagyon klisének tűnik, de szerintem ez a legfontosabb.
Azt szeretném, hogy soha ne veszítse el a kíváncsiságát, hiszen mindennek ez a mozgatórugója. Bármennyire is vagyok paramami, miközben féltem a gyermekemet, magától az élettől egyáltalán nem félek. Szeretném, hogy tapasztaljon, hogy lássa a világot, ezért is viszem magammal mindenhova. Tudom, hogy ezzel mennyit adok neki. Már most elképesztően nyitott gondolkodású, szerintem ez azért van, mert nem mindig a négy fal között van. Talán azt szeretném neki a leginkább megtanítani, hogy merjen kíváncsi lenni a világra. Én pedig szeretném ezt a kíváncsiságot vele együtt megőrizni.

