Kerekesszékesként megtanultam, hogy a testi épségemért a saját figyelmem a felelős. De mi történik akkor, amikor közterületen, egy „akadálymentesnek” jelölt, mégis hibás – és nem mellesleg rendkívül forgalmas – útszakasz miatt történik baj, a baleset után pedig minden érintett szerv elutasítja a felelősséget? Egy óbudai séta története, ami a traumatológián ért véget, tartós fájdalom és rengeteg lemondás, mégis mély hallgatás a felelősök részéről – így lett az álomlakás megtekintéséből rémálom a sürgősségin.
Ezeket láttad már?
Egy dolgot már egészen kiskoromban megtanultam: minden idegszálammal figyelnem kell arra, ami körülöttem történik. Mozgáskorlátozott, kerekesszékkel közlekedő lévén ugyanis elég egyetlen rossz mozdulat, egy szempillantásnyi elkalandozás gondolatban, és már meg is van a baj. Számtalan ilyen eset történt gyerekkoromban, így a saját káromon kellett megtanulnom, hogy ha nem figyelek, azért súlyos árat fizetek: törött kézzel vagy lábbal, gipszben fogok hetekig, rosszabb esetben hónapokig szenvedni.
A sürgősségin kötöttem ki
Majd megtanultam még egy leckét, amivel a mai napig nehezen tudok megbarátkozni: nem minden rajtam múlik. Vannak dolgok, amiket képtelen vagyok irányítani, és akkor sem óvhatom meg a saját testi épségemet, ha mindent elkövetek ennek érdekében. Egy dolog bosszant még ennél is jobban: amikor a baj megelőzhető lenne, de mulasztás végett szörnyű következményekkel kell számolnia egy ártatlan embernek. Ilyen például a gyönyörű balerina, Tóth Nikolett esete, akinek gondatlanság miatt tört derékba az élete. És ilyen most az én esetem is, pedig csak egy munka utáni esti sétát tettem édesanyámmal Óbudán…
„Nézzük meg a postaládát” - mondja anyukám, mielőtt sétálni indulunk. „Majd megnézem visszafelé” - válaszolom neki, mire sandán elmosolyodik, mint aki pontosan tudja, hogy ebből úgysem lesz semmi, mert elfelejtem. Akkor még eszembe is jut, hogy visszafelé csak azért is megnézem, de végül igaza lesz: a postaláda érintetlenül marad, ugyanis a sétából már nem haza megyünk, hanem a traumatológiára…
Megvan, hogy valakinek az életébe kerülhet, ha nem kapaszkodsz a villamoson?
Egymásra mutogatnak
A sors fintora, hogy épp azt a lakást néztük meg aznap a Bécsi út/Vörösvári út sarkán, amit megpályáztam az óbudai önkormányzat lakáspályázatán. Szerettem volna megmutatni anyukámnak, hogy melyikre esett a választásom, és majd hol fogok lakni, ha én leszek a szerencsés, aki elnyeri. Spoiler: azon az estén nemcsak eltörtem a lábam, de még a pályázaton sem nyertem, mi több, hiába próbálok három hónapja kártérítést kérni a balesetem miatt, az ügy áll, mindenki másra mutogat, a felelősök személye pedig továbbra is rejtély.
Túl nagy árat fizettem érte
Pedig egy úthiba miatt történt a baleset, méghozzá egy olyan szakaszon, amelyen piktogrammal jelölték, hogy kerekesszék-barát, azaz akadálymentes útvonal következik. Hogy reagál ilyenkor egy kerekesszékkel közlekedő ember agya, aki a nap 24 órájából 18-at azzal tölt, hogy minden idegszálával arra figyel, hogy vigyázzon magára?
Megkönnyebbülten kifújja a levegőt, és elmerülve a biztonságérzet meleg és megnyugtató ölelésében gondtalanul sétál és beszélget az édesanyjával. Nem veszi észre az előtte éktelenkedő útakadályt, mert a közvilágítás gyér, a kátyút leárnyékolja a mellette lévő oszlop, az akadály pedig túl kicsi ahhoz, hogy jól látható legyen, ellenben elég nagy ahhoz, hogy az ember kirepülhessen a kerekesszékből, ha fennakad rajta a kiskerék.
Szerencse, hogy volt segítségem
Egyik pillanatban még épp arról beszélgettünk, hogy mennyire tetszik ez a környék, a másikban pedig már csak arra leszek figyelmes, hogy reccsen a láb, a hideg kövön ülök, lábszáram kicsavart állapotban lángol a fájdalomtól, én pedig konstatálom, hogy nem, holnap nem megyek dolgozni, és igen, a svájci utazásomnak is lőttek, mi több, a nyaram nagy részét gipszben fogom tölteni.
Kerekesszékkel a GLAMOUR Women of the Year-gálán: Így írtuk újra a vörös szőnyeg narratíváját
Ezt követik az olyan fájdalmas felismerések, hogy ki látja majd el a cicámat, amíg lábadozom, mennyi ideig esem ki a munkából, hogy fogok kijönni anyagilag, meg egyáltalán: ki fog gondozni az első hetekben, amíg meg nem erősödöm? Így jöttek képbe a barátok, a család és a kollégák, akik összefogva rengeteget segítettek nekem abban, hogy ne maradjak magamra ebben az elkeserítő helyzetben. Nem úgy az önkormányzat, a vagyonkezelő, a közelben lévő bevásárlóközpont, a BDK/BKM vagy bárki, akihez az adott útszakasz tartozik, csak éppen nem vállalja érte a felelősséget. Nos, ő teljes mértékben magamra hagyott.
Más is járhat így
Csak bízni tudok abban, hogy az ügyem nem lesz (még inkább) szőnyeg alá söpörve, ugyanis a hibás útszakasz még mindig ott van, és még mindig elképesztően veszélyes - és nem csak rám nézve. Járnak arrafelé babakocsival közlekedők, idősek és kerekesszékes sorstársak is, akikért szívből szorítok, hogy ne járjanak úgy, ahogy én.
Az akadálymentesség hiánya nem a fogyatékossággal élők szégyene, hanem társadalmi kudarc
Jövő héten leveszik a gipszemet, közel négy hónap után. Ezt a négy hónapot az életemből már nem adja vissza senki, ahogy azt a pénzt sem, ami ez idő alatt kifolyt a kezemből. Vagy talán mégis…? Mivel nem az én hibám volt, még mindig reménykedem ebben… Sőt, ha egészen őszinte akarok lenni: addig nem nyugszom, amíg el nem érem, hogy komolyan vegyenek. Nem csak a magam, hanem mások érdekében is, hiszen ahogy a TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) nekem írt válaszlevelében is megfogalmazta: „az ügy túlmutat az egyéni sérelmen.”
