Amikor Pátkai Rozina, háromgyermekes édesanya, performanszművész és a bécsi Képzőművészeti Akadémia hallgatója a zebra közepén botladozik, cipekedik és esik és kel, akkor nem csupán egy köztéri jelenetet ad elő. Ez a képsor egyszerre komikus és megrendítő lenyomata annak, ahogyan az anyai teher és társadalmi elvárás egyensúlyozása a valóságban zajlik – és hogy mennyire nem kap valódi elsőbbséget az, aki a legnagyobb terheket cipeli. Társadalomkritika következik.
Ezeket láttad már?
A videón keresztül Pátkai Rozina azt a láthatatlan munka nehézségeit jeleníti meg, amit nők milliói végeznek nap mint nap anélkül, hogy ez elismerést, figyelmet vagy társadalmi támogatást kapnának. A zebra, ahol felvétel készült, személyes és szimbolikus helyszín egyaránt: az a tér, ahol az anyai feladatok egy életen át ismétlődnek – csak eddig nem vette őket kamerára senki.
Láthatatlan munka, látható performansz
A performansz alapmotívuma a közlekedési zebra – egy tér, amely papíron védett, szabályozott és elsőbbséget biztosít. Rozina ebben a térben bukdácsol a hétköznapi anyai feladatokat szimbolizáló tárgyakkal: babakocsival, játékokkal, háztartási kellékekkel és a sok-sok láthatatlan munkával. A jelentéssíkok ütközése erőteljes: a valóságban ezek a nők, akiknek "elméletileg" elsőbbség járna, gyakran nem kapnak sem figyelmet, sem valódi támogatást. A performansz ezt a társadalmi disszonanciát tematizálja, miközben Rozina egyszerre válik nevetségessé és hőssé – e kettősség a mű üzenetének egyik legfontosabb rétege.
A projekt mögött álló alkotói csapat – Ef Zámbó Szonja operatőr, Esthoni Lilla felvételvezető, Váczi Panna Sofia kellékes és Szabó Viktor (Art of Mind) vágó – mind segítettek abban, hogy a szimbólumokban gazdag jelenet pontosan és érzékenyen jelenjen meg.
A helyszín sem véletlenszerű: az a zebra, ahol a felvétel zajlott, évek óta a művész anyai mindennapjainak színtere, ahol számtalan alkalommal kelt át gyerekeivel – újra és újra eljátszva ezt a performanszt, csak eddig "nem volt ott a kamera".
Schóbert Lara és Rubint Réka: „Bármi is történt velünk, mindig talpra álltunk”
Az anyaság, mint véget nem érő projekt
Pátkai Rozina visszatérően beszél humor szerepéről az anyaságban: számára a gyereknevelés egyik legfontosabb túlélési eszköze a nevetés, az irónia, a hétköznap abszurdjának felismerése. A performanszban ez a humor is megjelenik, ám sosem válik gúnyossá. Inkább finom kritikaként működik – önmaga és a társadalom irányába egyaránt.
A magassarkú és az üzleti ruha, amelyben a művész a végén megjelenik, a nőkre nehezedő sokféle szerepelvárásra utal: hogy egyszerre kell gondoskodónak, szakszerűnek, humorosnak és megfelelni vágyónak lenniük.
A performansz tehát nemcsak személyes, hanem generációs üzenet is. Felhívás egy új társadalmi párbeszédre, ahol nem csupán az anyák munkájáról beszélünk, hanem a gondoskodás minden formájáról. A cél: láthatóvá tenni azt, ami a hétköznapokban rejtve marad, és megkérdezni:
valóban nincs elsőbbsége azoknak, akik másokat támogatnak?
Rozina tervei szerint a performansz nem áll meg itt: szeretné kiállításokon és különböző platformokon bemutatni a munkát, sőt, hosszabb távon egy egész sorozatot építene a láthatatlan női munka köré. Művészetével egyértelmű célja van: párbeszédet indítani – nemcsak anyák, hanem mindannyiunk érdekében.
