4 héttel a szülése után 4. stádiumú rákot diagnosztizáltak, most őszintén megosztja történetét
33 éves. Háromgyermekes anya. Boldog feleség. Az élete viszont egy szempillantás alatt 180 fokos fordulatot vett, amikor kiderült, áttétes emlőrákban szenved. Azóta minden egyes napot úgy él meg, mintha az utolsó lenne.
Ezeket láttad már?
Sarah Harris családjában soha nem fordult elő rákos megbetegedés. Egészségesen élt: nem dohányzott, nem ivott alkoholt és rendszeresen mozgott, így derült égből villámcsapásként érte a szörnyű hír, miszerint 4. stádiumú emlőrákkal küzd. A statisztikák alapján mindössze néhány éve lett volna hátra, ma mégis itt van, és őszintén meséli el megrázó, ugyanakkor lélekemelő történetét, továbbá azt, hogyan vívta meg harcát a világ egyik legrettegettebb betegségével, a rákkal.
A fájdalom a szülés után sem csillapodott
„Négy héttel a harmadik gyermekem születése után IV. stádiumú rákot diagnosztizáltak nálam” - ossza meg Sarah Harris az amerikai GLAMOUR magazinnal. „33 éves voltam, és ápolónőként dolgoztam Maine-ben, amikor az életem fenekestül felfordult. A harmadik terhességem harmadik trimeszterében jártam, amikor különös fájdalmat kezdtem el érezni a bal csípőmben, ami a hetek múlásával egyre erősebb lett. A szülésznőm azt mondta, ne aggódjak; valószínűleg a terhességemmel és a baba fejének helyzetével van összefüggésben” - meséli Harris, akinek a szülése rendben zajlott, kislánya, Norah pedig makkegészségesen jött a világra. Ám a kínzó fájdalom ezután sem csillapodott. „Mielőtt elhagytam volna a kórházat, annyira sántítottam, hogy az ápolónők - attól tartva, hogy elesek - járókeretet adtak nekem. Ekkor már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.”
Először csonttörésre gyanakodott
Ennek ellenére az orvosa nem aggódott. „A családfámban nem fordult elő rák, ezért fizikoterápiát írtak fel, hogy visszanyerjem a terhesség előtti erőmet és mozgásképességemet” - folytatja. Miután hazatért, igyekezett visszarázódni a rendes kerékvágásba, de egyszer, felmosás közben hatalmasat esett; azt hitte, eltörött a csípőcsontja.
„Felhívtam az orvosomat, aki azt mondta, azonnal menjek be. Minden lépés, amit megkíséreltem megtenni az autómtól a klinika felé, gyötrelmes volt, így a férjem, Gabe előreszaladt, és hozott egy tolószéket nekem” - meséli Harris, aki ezt követően átesett egy röntgenen. Találtak is nála egy rendellenességet, de az orvos tekintettel a nő fiatal korára és előéletére csontcisztára gyanakodott. Annak érdekében, hogy ezt biztosan tudhassa, csontbiopsziát rendelt el, aminek egy hét múlva jött meg az eredménye.
Tudni akarta, mennyi ideje van hátra
Aztán csörgött a telefon: „Az orvosa azt akarja, hogy jöjjön be még ma, hogy áttekintse a biopszia eredményeit” – szólította fel az asszisztens, aki azt is hozzátette, hogy Harris vigye magával a férjét is. „Ma megkaptuk a csontbiopsziájának az eredményét, és sajnos nincsenek jó híreim” – mondta az orvos. „Emlékszem, ahogy a férjemre néztem, és láttam, hogy könnyek szöknek a szemébe. Megfogtam a kezét, és azt mondtam neki: ‘Minden rendben van.’ Ennyit tudtam mondani. Nem sírtam. Csak sokkot kaptam.” Az emlőrák átterjed a csípőjére, és még nem lehetett pontosan tudni, hogy a szervezetének más pontjain is vannak-e daganatos sejtek.
Nem tudtam visszafogni magam, és rákerestem Google-n a hétvégén – akkor tudtam meg, hogy a várható élettartamom három év.
Harris egy új orvost kapott, aki úgy kezelte őt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, ami sokat segített neki. „Felbátorodtam, és megkérdeztem tőle, meddig élhetek. – ‘Még akkor is itt lesz majd a találkozóinkon, amikor én már nyugdíjba vonulok’ – válaszolta az orvos. Egyáltalán nem számítottam erre az optimizmusra. Azt mondta, hogy a kezelési tervemben szerepel a masztektómia, a kemoterápia és a sugárkezelés, hogy kiirtsák a daganatokat a bal csípőmben és a mellemben.”
A szánakozás bántotta a legjobban
Harris a kemoterápiát és a sugárkezelést egészen jól viselte. Némi csontfájdalomtól eltekintve tudott mozogni, sétálni, ellátni a gyerekmeit, élni a mindennapokat. A hajhullás sem okozott akkora traumát neki, az emberek szánakozó pillantásai azonban igen. „A fiam rám nézett, miután leborotváltam a megmaradt hajamat, és azt mondta, úgy nézek ki, mint egy rocksztár” - folytatja.
A hajhullás nem volt annyira traumatikus. Az traumatizált igazán, ahogyan az emberek rám néztek.
Az édesanya úgy érezte, hogy a lesajnáló, félelemmel teli tekintetek megfosztották az identitása utolsó darabjaitól is, mert az emberek szemében ő egy “rákbeteg” volt. A kezelések végül elérték a kívánt eredményt, és bár hosszú és fájdalmas procedúra vezetett a gyógyulásig - és vezet még ma is, hiszen a rák bármikor kiújulhat -, Harris kitartóan, erős hittel járta végig ezt a küzdelmes utat. „A következő vizsgálat kimutatta, hogy tiszta vagyok. Csípőtörésem volt, így csípőprotézist kaptam, a masztektómia után pedig a petefészkeimet is eltávolították, hogy csökkentsék az ösztrogén mennyiségét a szervezetemben, amelyből a rák táplálkozik.”
Ma már semmit nem vesz természetesnek
Sarah Harris már egy évvel túlélte betegségét, és jelenleg is tünetmentes. „Ma 38 éves vagyok, és négy éve menopauzában élek – de nincs jel a szervezetemben lévő aktív daganatos megbetegedésre. Még mindig ugyanazokat a gyógyszereket szedem, amelyek továbbra is hatnak. (...) Az életminőségem kiváló.” Harris azóta teljesen átértékelt mindent az életében. „Mielőtt mindez megtörtént volna, természetesnek vettem az életet és a kapcsolatokat. Most minden születésnapot és jeles napot megünnepelek. Minden kis mérföldkő, amelyekhez a gyermekeim elérkeznek – és az a tény, hogy itt vagyok, és ezeket láthatom – kétszer annyira értékessé teszi az apró pillanatokat is. A gyermekeink most 15, 12 és 5 évesek."
Harris olyan mérföldköveknek lehetett szemtanúja, amelyekre statisztikailag nézve nem lett volna esélye. „A fiam elkezdte a középiskolát, most már randizik. A legidősebb lányom hetedik osztályos, focizik, és most csatlakozott egy zenés színházi csoporthoz. A legkisebbem pedig - aki alig négy hetes volt, amikor diagnosztizálták nálam a betegséget -, elkezdte az óvodát. Reménykedem, hogy itt leszek a gyerekeim diplomaosztóján, és talán a több kutatásnak hála még azon túl is” - magyarázza.
Mesés tájakon jár
Harris azóta a lehető legteljesebben éli az életét: családjával felfedezik a világot. Búvárkodott Costa Ricán, megnézte az Eiffel-tornyot Párizsban, kastélyokat látogatott Portugáliában, most pedig Görögországba készülnek. „Amikor először diagnosztizáltak, tolószékhez voltam kötve, és nagy fájdalmaim voltak; szégyelltem, hogy milyen legyengült lettem. Amikor elvesztettem a hajam, úgy néztem ki, mint egy rákos beteg, és rosszul éreztem magam, hogy a gyermekeimnek ezt látniuk kell. Úgy éreztem, nem vagyok az az erős anya, mint régen. Ma viszont úgy nézek ki, mint mindenki más. Annak ellenére, hogy a rák hatalmas terhet rótt a fizikai erőmre, mentálisan és érzelmileg erősebb lettem, és ez célt adott nekem. Erre büszke vagyok. Reálisan látom a világot, és tudom, hogy az áttétes emlőrák egy nap valószínűleg majd elveszi az életemet. Nincs gyógymód. De ez akár két év múlva, akár 20 év múlva következik be, én minden egyes nap úgy fogok felébredni, mintha születésnapom lenne.”
