Mi az az Isztambuli Egyezmény és miért fontos, hogy minél előbb ratifikálja a kormány? Hogyan adna hozzá a magyar nők életéhez ez a jogi keretrendszer? Rácz Zsuzsát kérdeztük.
Ezeket láttad már?
Tizenhárom magyar női szerkesztőség fogott össze, hogy kikényszerítse az Isztambuli Egyezmény ratifikálását. Rácz Zsuzsa íróval, a történelmi összefogás elindítójával arról beszélgettünk, hol tart most a magyar közgondolkodás, miért elengedhetetlen a szemléletformálás, és mit adna a bántalmazott nőknek és a veszélyeztetett gyerekeknek egy azonnali, komoly jogi védelmet biztosító nemzetközi keretrendszer.
Miért kell egyáltalán kampányolni az egyezményért? Hiszen sokan mondják, hogy Magyarországon már most is vannak a nők védelmét szolgáló törvények és intézmények.
Ha vannak is intézmények, nagyon kevés van belőlük, vagy nem jól elérhetők. A nők ezzel gyakorlatilag magukra maradnak, mert nem tudnak kitől segítséget kérni. Ott van a NANE, a PATENT, most már az OKIT is, de az áldozatok számát nem is ismerjük – ez egy rejtett szám. Nagyon sokan csendben szenvednek. Nem tudnak lépni, mert nincs elég védett ház, vagy mert akihez segítségért fordulnak – egy családsegítő, egy szociális szakember vagy a rendőrség –, nincs megfelelően kiképezve. Nem feltétlenül ismerik fel, hogy egy bántalmazott emberrel állnak szemben, aki veszélyben van, ahogy a gyerekei is. Vagy felismerik, de nagyon erős az áldozathibáztató attitűd.
Honnan ered ez az attitűd?
Szerintem a szemléletformálás hiányából, illetve annak az eredménye, ahogyan az előző kormány propagandaeszközként használta az egyezményt. Bemocskolta, hazugságokat terjesztett róla. Az isztambuli egyezménynek semmi köze nincs ahhoz, amit a propaganda állított. Fel sem sorolom ezeket, mert pont az a kampányunk célja, hogy új narratívát teremtsünk.
Forsthoffer Ágnes azt mondta, társadalmi nyomásra van szükség. Mekkorára?
Már 27 ezer aláírás gyűlt össze a petíción, átvette a Tisza Női Műhelye is, legutóbb az október 30-i tüntetésen. Nem tudom, mekkora nyomás kell még egy olyan országban, ahol több nő él, mint férfi, és él velünk több mint másfél millió gyerek. Nem tartom szerencsésnek, hogy ez társadalmi nyomás kérdése legyen, miközben minden héten meghal egy nő. Milyen nagyobb nyomás létezik annál, hogy ez emberéletekbe kerül?
Mérő Vera Forsthoffer Ágnes kommentjéről: „Nem szabad elfogadni a csendes megalkuvásokat”
Tegyük fel, hogy Magyarország holnap ratifikálja az egyezményt. Mi az a három dolog, amit egy bántalmazott nő azonnal megérezne?
Az első a távoltartás. Magyarországon nagyon nehéz távoltartási végzéshez jutni, és még nehezebb betartatni. Az egyezmény ezt nagyon komolyan veszi: a rendőrségnek kötelező lenne érvényt szerezni neki. Ehhez képezni kell a rendőröket – az egyezmény ezt is előírja, és forrást is biztosít hozzá.
A második a kényszerláthatás. Ma a bántalmazó szülőnek is megmarad a láthatási joga. Becslések szerint – ezzel óvatosan kell bánni – nagyjából 300 ezer gyereket érint, hogy akkor is el kell mennie láthatásra, ha tanúja vagy akár elszenvedője volt a bántalmazásnak.
Van olyan eset is, hogy a gyilkos apának a börtönben is megmarad a láthatási joga.
Az egyezmény viszont kimondja: ha a gyerek csak tanúja volt annak, hogy ordibálnak, fellökik a másikat, ő maga is védettnek számít. A gyerek biztonsága felülírja a láthatási jogot. A harmadik a kötelező békéltetés eltörlése. Ez is azonnali változást hozna.
Miért veszélyes a mediáció egy bántalmazó kapcsolatban?
Egy válásnál ma gyakran kötelező mediációval próbálják megegyeztetni a feleket, mintha két egyenrangú félről lenne szó. De hogyan tudna megbeszélni bármit épp a bántalmazójával egy nő, aki hosszú ideje menekül, fél, fenyegetik? Nem lehet belelökni valakit egy olyan helyzetbe, amelyben eleve alárendelt, hiszen őt bántalmazzák. Az egyezmény megtiltja, hogy ez kötelező legyen. Nem tesz különbséget nő és férfi áldozat között, csak kimondja, hogy az áldozatok 90 százaléka nő és gyerek.
Mi teszi hiánypótlóvá az egyezményt?
Az, hogy társadalmi kontextusba helyezi a jelenséget. Patriarchátusban élünk: a férfiak évezredek óta dominálják a hatalmat, és most is ők irányítanak. A nők csak nagyjából száz éve tanulhatnak és kereshetnek pénzt, a férfiak fölénye pedig ma is megvan. Az egyezmény kimondja, hogy ez a hátrány létezik, és rendszerszinten kell ellensúlyozni, mert ez nem magánügy. Magyarország ráadásul élen jár az EU-ban: nálunk gyakorlatilag minden második nő tapasztalt már szexuális, fizikai vagy verbális erőszakot. Az áldozatokat mégis sokszor azzal hajtják el, hogy „miért nem választottál jobb férjet?”.
Az egyezmény a gazdasági erőszakot is nevesíti. Ez miért fontos?
Mert egy közös bankszámla esetén is sokféleképpen lehet korlátozni a másik szabadságát. Amikor egy nő gyereket szül, óhatatlanul kiszolgáltatottá válik. Szülés után szinte lehetetlen visszamenni ugyanabba a munkakörbe, kevés a részmunkaidős állás és a bölcsődei, óvodai férőhely. Magyarországon a nők átlagos órabére 17 százalékkal kevesebb a férfiakénál, akár azonos munkakörben és végzettséggel. Az EU-ban ez 11 százalék.
Miért nem lehet a gyermekvédelemről beszélni a nők biztonsága nélkül?
A kormány komoly folyamatokat indított el a gyermekvédelemben, de minden nehéz gyereksors mögött ott van egy kettétört életű nő.
A nők és a gyerekek biztonságát nem lehet kettéválasztani, együtt kell kezelni.
Erre ad pontos útmutatást és gyakorlati kereteket az Isztambuli Egyezmény, amelynek végrehajtását egy teljesen független nemzetközi testület felügyeli. Ez az intézményrendszer nem az Európai Unióhoz, hanem az Európa Tanácshoz tartozik – ahhoz a szervezethez, amelynek nemrég megválasztott főtitkárhelyettese, Tanja Gonggrijp október 30-án személyesen is eljött a budapesti tüntetésre. Mivel ő korábban az egyezmény végrehajtásáért felelős bizottságot vezette, pontosan látja a gyakorlati megvalósítás kihívásait, jelenlétével pedig a nemzetközi szolidaritást és támogatást fejezte ki.
A magyar nők 12 pontja: ezekért a jogokért emelnek szót a Kossuth téren
Van jó példa, amelyből tanulhatnánk?
Önmagáért beszél, hogy Montenegró vagy Albánia is ratifikálta. De a „bezzegország” Spanyolország, ahol nagyon macsó a kultúra. Ők a Franco-diktatúra után, a hetvenes évektől komolyan vették a szemléletformálást. A Világgazdasági Fórum egyik listáján, amely azt nézi, mekkora esélyed van a támogatásra és a túlélésre, ha nőként bajba kerülsz, 146 ország közül a 101. helyen vagyunk, holtversenyben Kambodzsával. Spanyolország a 12. Ha ma elkezdjük, ötven év múlva tarthatunk ott, ahol ők. Reméljük, egy kicsit gyorsabban tudunk haladni, de amíg nincs ratifikálva az egyezmény, addig reménytelen.
A rendőrségen, az igazságszolgáltatásban, a szociális ellátásban mi változna?
Leginkább azt kell megváltoztatni, ami a fejekben van. Gyurkó Szilvia gyermekjogi és gyermekvédelmi államtitkár is kimondta, hogy alapvetően áldozathibáztató a társadalmunk. Aki áldozattá válik, minden szinten tovább viktimizálódik: elmegy segítséget kérni, és a rendőrségen azt mondják neki, hogy szóljon, ha folyik a vér, vagy legközelebb válasszon jobban társat.
Az egyik legfontosabb előírás a megelőzés, a szemléletformálás: nem azt kérdezzük, hogy minek ment oda, miért nem volt kedvesebb, hanem azt, hogy mitől nem érzi magát biztonságban, és milyen segítséget tudunk nyújtani. Hosszú távon az fogja visszaszorítani az erőszakot, ha már ciki lesz fütyülni az utcán a nők után. Ez legalább tíz év, és ebben a női lapok nagyon sokat tehetnek, hiszen a mi közönségünk kerül leginkább áldozati helyzetbe.
Volt, aki a kapcsolattartás alatt ölte meg a lányait, volt, akit a puszta kezével vakított meg a partnere - 6 megrázó hazai eset, ami másként alakult volna, ha ratifikáljuk az isztambuli egyezményt
Mi a férfiak szerepe?
Ez férfiak nélkül nem fog menni. Igazából az lenne a jó, ha a férfiak követelnék a ratifikációt, de sokan félnek beleállni – nagyon erős a nőgyűlölet ebben az országban. Nem elég azt mondani, hogy „nekem ehhez nincs közöm”, én nem vagyok erőszaktevő: szolidaritást kell vállalni a nőkkel. Mindenkinek van anyja, lánytestvére, lánya – az ő érdekükben kellene mellénk állniuk.
Mennyire vagy optimista?
Nem látom akadályát, hogy ratifikálják – de szándékot sem látok rá, így jelenleg nem vagyok optimista. Ha viszont kell, győzködni fogjuk, kérni fogjuk, és ennek a leghatékonyabb formája az, ha edukálunk. Az Isztambuli Egyezmény lényege pontosan ez: feladatot ad az államnak, a civileknek és az igazságszolgáltatásnak, hogy közösen formálják a társadalmi szemléletet. A gyökeres változáshoz idő kell, de hosszú távon csak ez szabhat gátat az erőszaknak.