Nemrég szembejött velem egy mondat, miszerint az igazi szabadság az, ha nem teszed, amit nem akarsz. Elgondolkodtam, nekem milyen kapcsolatom van ezzel a három betűvel. Vajon miért motoszkál bennem az érzés, ha nemmel válaszolok, valami rossz fog történni? A boldogító nemet miért nem tesszük reflektorfénybe? Milyen gyakran mondok valamire úgy igent, hogy közben magamnak ezzel nemet kiáltok?
Ezeket láttad már?
Nem, nem veled van a gond
Az, hogy nehezünkre esik felszabadító nemekkel dobálózni eredhet kulturális, nemi és társadalmi nyomásból is, de bőven elég, ha visszagondolunk a gyerekkorunkra. Szüleink és tanáraink korábban erejükön felül próbáltak szófogadásra és engedelmességre tanítani. Ha viszont az ovinál is távolabb keressük a nemet mondás eredőjét kiderül, hogy evolúciós okokból kifolyólag már az őskorban is inkább igenemberek voltunk, akkoriban ugyanis az életben maradás volt a tét. Ha valaki szemtelenül ellentmondott és nem passzolt a közösségbe, boldogulhatott egyedül a prérin.
A nem szócskával járó felelősség
Ezzel csak az a gond, hogy azóta sem tanítottak meg minket nemet mondani. A felnőtté válásom egyik hangsúlyos csatamezője lett ez a rövid szócska. Elég egy gyors leltárt végezni, hogy mennyire akarunk megfelelni a környezetünknek? Milyen mértékben hódolunk be a külvilágnak? Valóban a saját életünket éljük, ha mindig igent mondunk másnak?
Ha visszatekintek az életemre akkor rájövök, hogy igenek és nemek szövevényes rendszerének köszönhetem azt, ahol most tartok. Ez hatványozottan igaz abban az impulzus-cunamiban, ami manapság körülvesz minket. Döntések ezreit kell röpke 24 óra alatt meghozni, ami könyörtelenül ültet fel minket az igen-nem libikókára. Másképp alakult volna az életem, ha nemet mondok a túlórára? Egy újabb felesleges holmira? Egy kéretlen szívességre? Vagy hogy beszálljon valaki mellém a liftbe járványidőszakban?
Mondjuk ki a varázsigét és élvezzük a hatását: nem!
Legyen szó kérésről, döntéshelyzetről, invitálásról vagy szívességről, ha vesszük a bátorságot és nemet mondunk, benne van a pakliban, hogy kiközösítenek, önzőnek bélyegeznek, visszautasítanak vagy urambocsá’ elássuk magunkat egy életre a másik szemében. Mégsem lehet mindig a külvilágnak behódolva élni! Elég kicsiben kezdeni és fejet rázni a könyörgő kollégának, lesben álló szomszédnak vagy kizsigerelő családtagnak. Az ellenkezés felszabadító erejével együtt jár a megvilágosodás, miszerint ez nem is önzőség, sokkal inkább önképviselet. Persze nem arról szól a nemet mondás művészete, hogy mondjunk le az alkalmazkodásról, a rugalmasságról és semmibe vegyük környezetünk rezdüléseit, inkább csak álljunk meg egy pillanatra és ne felejtsük el magunkat sem a képletben.
A témáról bővebben is hallhatsz a Púdermentes podcastben:
