Vajon tényleg tetszünk annak a férfinak, aki hetek óta foglalkoztat bennünket, vagy csak a saját vágyunk teszi jelentőségteljessé minden pillantását és félmondatát? Az ismerkedésben könnyű elveszni a jelek között: egy mosolyból flört, egy késői válaszból elutasítás, egy hosszabb szemkontaktusból pedig akár egész szerelmi történet születhet – legalábbis a fejünkben. De honnan tudhatjuk, mikor érzékelünk valódi közeledést, és mikor magyarázunk bele többet a másik viselkedésébe, mint amennyi valójában benne van?
Ezeket láttad már?
Egy barátnőmmel kávéztam a minap, egy férfiról mesélt, akivel rendszeresen találkozik, mert egy társaságba járnak. Meg van győződve róla, hogy az illető vonzódik hozzá. A férfi gyakran „nézi őt”, egyszer megjegyezte, milyen jól áll neki a haja, többször mellé ül a bárban, és amikor kettesben maradnak, sokkal személyesebb dolgokról beszélget vele, mint másokkal.
A történethez azonban hozzátartozik valami, ami Annát – most nevezzük így – egyre jobban összezavarja: amikor ír a férfinak, előfordul, hogy ő csak másnap válaszol. „És ilyenkor mit gondolsz?” – kérdeztem tőle. „Azt, hogy mégsem kellek neki. Aztán amikor legközelebb rám néz, rögtön azt gondolom, hogy biztosan csak fél.”
Anna valójában nemcsak arra próbál választ találni, hogy mit érez a férfi. A saját bizonytalanságával is küzd. Amikor kap egy apró jelet a közeledésre, megnyugszik, amikor pedig a férfi eltávolodik, rögtön előjön benne a félelem, hogy megint egy olyan emberbe szeret bele, aki végül nem őt választja.
Nem minden jel jelent vonzalmat
Az ismerkedésben természetesen vannak olyan viselkedések, amelyek valóban utalhatnak érdeklődésre. Ha valaki keresi a társaságunkat, emlékszik arra, amit korábban meséltünk, személyesebb témákat hoz fel, kíváncsi ránk, vagy feltűnően több figyelmet szentel nekünk, mint másoknak, annak lehet jelentősége. Egyetlen mosolyból vagy hosszabb szemkontaktusból azonban még nagyon nehéz biztos következtetést levonni.
A tiltott gyümölcs mindig édesebb? Ezért vonzódnak a nők az elérhetetlen férfiakhoz a szakértő szerint
Sokkal beszédesebb, ha mindez egy visszatérő mintázat része. Különösen a kezdeményezés árulkodó. Ha mindig mi írunk, mi kérdezünk, mi javasoljuk a találkozást, ő pedig kedvesen válaszol, abból még nem következik, hogy ugyanazt érzi, amit mi. Ha viszont ő is keresi a kapcsolatot, alkalmat teremt a találkozásra, folytatja a beszélgetést, és amikor mi közeledünk, ő is tesz egy lépést felénk, már sokkal erősebb jelet kapunk.
A vonzalom ugyanis előbb-utóbb a viselkedésünkben is megmutatkozik: ha valaki tetszik nekünk, természetes módon keressük a társaságát, szeretnénk több időt tölteni vele, kíváncsiak vagyunk rá, és igyekszünk közelebb kerülni hozzá.
Amikor a saját történetünk is beleszól
Azért különösen érdekes ez a kérdés, mert az ismerkedés során nemcsak a másik embert figyeljük. A korábbi kapcsolataink tapasztalatai is ott vannak velünk, és befolyásolhatják, mit érzékelünk egy-egy bizonytalan helyzetben.
Ha valaki korábban sokszor élte meg, hogy a másik eltávolodik tőle, nehezen elérhető vagy kiszámíthatatlan, könnyebben aktiválódhat benne az elhagyatottság sémája. Ilyenkor egy késői válasz már nem egyszerűen egy késői válasz lesz, hanem egy régi félelem visszhangja: „megint ugyanoda jutottam”.
Ilyenkor könnyen elkezdünk bizonyítékokat gyűjteni. Egyik nap azt látjuk, hogy mennyire figyelmes velünk, másnap pedig azt, hogy miért nem keresett. Ugyanazt az embert és ugyanazt a kapcsolatot hol reményként, hol elutasításként éljük meg attól függően, hogy éppen melyik érzésünk erősebb.
A bizonytalanság még vonzóbbá is tehet valakit
Az is nehezíti a helyzetet, hogy a bizonytalanság önmagában is képes felerősíteni a vonzalmat. Ha valaki egyszer közel enged, máskor eltűnik, könnyen arra jutunk, hogy azért foglalkoztat ennyire, mert különleges a kémia közöttünk, miközben az is lehet, hogy éppen a megfejthetetlensége tartja fenn a figyelmünket.
Ezért annyira vonzó a tét nélküli elköteleződés a párkapcsolati szakértő szerint
A szexuális vágy pedig még tovább torzíthatja a képet, mivel szexuális izgalmi állapotban hajlamosabbak vagyunk optimistábban értelmezni a kétértelmű romantikus helyzeteket, és érdeklődést látni ott is, ahol valójában még csak bizonytalan jelzéseket kapunk. Ilyenkor a másik embert is kívánatosabbnak érzékeljük, ami tovább erősítheti azt a benyomást, hogy ő is vonzódik hozzánk.
Érdemes ezért néha feltennünk magunknak egy meglehetősen kényelmetlen kérdést: ha ez a férfi nem lenne ennyire vonzó számomra, ugyanekkora jelentőséget tulajdonítanék annak, hogy rám nézett, megérintette a karomat vagy gyorsan válaszolt az üzenetemre?
A legerősebb jel az, amit nem kell túlmagyarázni
Persze előfordulhat, hogy két ember kölcsönösen érdeklődik egymás iránt, mégis mindketten arra várnak, hogy a másik tegye meg az első lépést. Mi azért nem kezdeményezünk, mert félünk az elutasítástól, ő pedig azért marad távol, mert azt gondolja, nem érdeklődünk. Közben ugyanabból a helyzetből mindketten azt olvassuk ki, hogy a másik nem akar eléggé közeledni.
Ezzel a módszerrel léphetsz ki gyorsan és fájdalommentesen egy olyan kapcsolatból, ami sehova sem vezet
Ilyenkor néha többet ér egy egyszerű, őszinte jelzés, mint a testbeszéd legaprólékosabb elemzése. Egy „szívesen találkoznék veled ketten” például nem vallomás, hanem egy lehetőség arra, hogy a másik megmutassa, akar-e élni vele. A válasz ugyanis sokkal többet elárulhat, mint azok a jelek, amelyeket addig próbáltunk megfejteni. Ha folyamatosan nekünk kell értelmezni a tekinteteket, magyarázni a késői válaszokat és újabb bizonyítékokat keresni, miközben a másik részéről nem látunk valódi közeledést, azt érdemes komolyan venni. Ha viszont ő is keresi a társaságunkat, kezdeményez, kíváncsi ránk, és a mi közeledésünkre maga is közeledéssel válaszol, akkor a kölcsönös érdeklődés egyre kevésbé marad kérdés.
Mert lehet, hogy valóban tetszünk neki, de az is lehet, hogy még ő maga sem tudja, mit szeretne, és az sem kizárt, hogy mi építettünk egy egész történetet néhány pillantás és félmondat köré. Nem érdemes tehát örökké a jelekből élni ha egyszer lehetőséget is adhatunk a másiknak arra, hogy megmutassa, mit akar. Vajon mennyi időt töltünk még azzal, hogy megfejtsük valaki érzéseit, ahelyett hogy egyszerűen adnánk neki egy lehetőséget arra, hogy megmutassa, mit érez irántunk?
