Amikor elmúlik a szerelem

Ladányi Klára pszichológust gyakran szoktam párkapcsolati témákról kérdezni, ezúttal is érdekes perspektívából világított rá a témára. Azt kérdeztem tőle, vajon jól érzem-e, hogy a szerelem túlmisztifikált.

„Erről az evolúciós pszichológia nevű pszichológiai ágazat jut eszembe – felelte a szakértő. – Minden emberi viselkedést olyan szemszögből vizsgál meg, hogy mennyiben szolgálja az önfenntartást és a fajfenntartást. Az evolúció mint elmélet azt mondja ugyanis, hogy az életnek az az értelme, hogy fennmaradjon, az egyénnek pedig azért van értelme életben maradnia, hogy a faj fennmaradjon. Minden emberi viselkedést ebből a szempontból vizsgál. Ha a fajt fenntartjuk, magunkat is fenntartjuk… Az én génjeim mennek tovább az utódjaimban. Ez a két alapösztön mozgatja az állatvilágot, és ennek részeként az embert is. A gének továbbadásához társat kell találnunk – még akkor is belém van kódolva, ha nem akarok gyereket. A szerelemre, erre az eufórikus állapotra pedig azért van szükség, hogy valakihez a gyermeknemzés és utódfenntartás céljából kötődni akarjak. Ez a biológiai szemléletmód magyarázza meg a szerelem jelenségét. Túl van-e misztifikálva a szerelem? Szükségszerű, hogy túl legyen misztifikálva. Kell egy nagyon erős motor, hogy az ember elköteleződjön, lemondjon a saját önző érdekeiről, odaálljon mellé, társául szegődön, vállalja vele mindazt a kötöttséget, amit jelent egy kapcsolat.”

Szöveg: Szajki-Vörös Adél