Pálmai Anna és Huszár Henrik visszaadta a szerelembe vetett hitünket, módszerüket mindannyiunknak meg kellene tanulnunk
Úgy mutatnak egymás mellett, mintha okosan megkoregrafált kampányfotókat néznénk, pedig a köztük lévő mágnesesség inkább fakad ösztönösségből, szenvedélyből, kölcsönös rajongásból és rengeteg önmagukon végzett munkából. Pálmai Anna színésznő és szerelme, Huszár Henrik teniszoktató a kapcsolatuk legmélyebb dinamikáiba engedett számunkra betekintést.
Ezeket láttad már?
Az interjút eredetileg péntekre beszéltük meg, de menet közben változtattunk – mint kiderült, Huszár Henrik aznapra meglepetés bulit szervezett Pálmai Anna számára a barátaival. Amikor arról kérdezem Annát, mit kapott szerelmétől, boldogan meséli, hogy egy római utat. Ha van páros, aki egyfolytában mozgásban van – fizikai és mentális értelemben is –, akkor azok egészen biztosan ők. Ha nem utaznak, akkor belefeledkeznek egymás világába, hajnalig beszélgetnek vagy épp kifulladásig nevetnek. Egy biztos: kapcsolatok terén rengeteget tanulhatunk tőlük.
Ami határozottan átjön a videóitokból, a fotóitokból és a jelenlétetekből, az a humor, a szabadság és egy jól érzékelhető, nagyon egészséges egyenrangúság. Szerintetek mik a legfontosabb értékek ebben a kapcsolatban?
Anna: Amikor Henrikkel találkoztunk, azt hiszem, mindketten el voltunk fáradva bizonyos működésekben. Szerencsés pillanatban kereszteztük egymás útját, mert kimondva-kimondatlanul mindketten ráuntunk az életviteli ismétlődéseinkre. A találkozásunkkal az univerzum pedig egy magasabb rezgésszámra kapcsolt minket. Ez mindenre kihat. Erős szabadságvágy dolgozik bennünk, és ezt tiszteletben is tartjuk a másikban, nem vesszük támadásnak egymástól, hogy két önálló ember vagyunk.
Levegővel és térrel táplálkozik a szerelmünk – adunk is neki.
Emellett, ahogy van pár szabadnapunk, már utazunk is valahova. Legyen a Mátra, a Ferenciek tere vagy Párizs, a legjobban együtt szeretünk lenni.
Henrik: A szabadság nagyon fontos számunkra, de humor és röhögés nélkül szerintem semmit nem ér az egész. Hála istennek Pálmai nagyon vevő humoromra, ritka, hogy valakinek tetszik, de neki bejön a dumám. (nevet) Egyébként ő is elképesztően vicces nő. Van, hogy annyira nevetek, hogy már a könnyem is folyik, és szó szerint összeesem. Görögországban történt, miután elestünk a robogóval, hogy az első sokk után annyira nevettem azon, ahogy reagált az elborulásunkra, hogy a földön fetrengve röhögtem. Nagyon sok olyan szerencsétlen vagy idegesítő helyzet van, amin mi viccelődve jutunk túl. Vagy együtt nevetünk, vagy egymáson, persze szeretettel, de ki tudjuk egymást röhögni, és nincs belőle sértődés.
Szerintetek miért működik ennyire jól a kapcsolatotok? Mi lehet a titka?
Anna: Nagyon tiszteljük egymást, felnézek rá, amiért ennyire tehetséges ember, és olyat tud, amit én nem. A teniszpályán tátom a számat, ha nézem. Soha nem hozzuk a másikat vacak helyzetekbe, törekszünk arra, hogy egymás fejével gondolkodjunk, hogy átérezzük a másik vágyait és felismerjük az igényeit. Ebben rengeteg átdumált éjszaka van, amikor kifejezzük, mi esne jól. Ezzel sokat segítünk magunkon, ha mégis beleszaladnánk egymás lelkébe.
Azt szoktuk mondani, hogy empatikusak vagyunk, de nem gondolatolvasók.
Azt érzem, hogy mindketten elvégeztünk és el is végzünk saját magunkon belül nehéz munkákat az éppen aktuális érzelmi kérdésekben. Henriken is azt látom, hogy nagyon önreflektív, ugyanakkor nem teszi tönkre a lelkét felesleges önbüntető körökkel. Szeretettel fogalmaz meg kritikát, figyel, kér, de nem követel. Azt hiszem, hogy ettől ragaszkodom hozzá annyira: hogy nem muszáj semmi, ami nem esik jól.
Henrik: Én is nagyon felnézek Annára, csodálom őt, amikor elmegyek a színházba és megnézem egy darabban. Nagyon sokat számít még az is, hogy egyikünk sem volt még ennyire tiszta helyzetben – én biztosan nem.
Szabadon vagyok szeretve, én is szabadon tudok szeretni, ha pedig valami nehéz, arról is merünk beszélni.
A kapcsolat elején kértem is tőle, hogy beszéljünk mindenről, legyen kicsi vagy nagy dolog, mert úgy gondolom, hogy sok dolognak akkor lesz jelentősége, amikor elhallgatjuk.
De az életünk ritmusa is nagyon hasonló: Pálmai késő estig játszik vagy próbál, én pedig éjszakai bagoly vagyok, gyakran este tízig teniszt oktatok. Ebben is könnyen összehangolódtunk és nagyon passzolunk. Illetve fontos még, hogy nem a tökéletességre törekszünk mindenáron, mert nem hiszünk abban, hogy az erőltetett tökéletesség lenne a boldogság titka.
Mi az, amire egymás mellett jöttetek rá saját magatokkal kapcsolatban?
Anna: Senkit nem hibáztatok, amikor azt mondom, hogy én nagyon kevéssé voltam eddig igazán szabad. Hurcoltam magammal valamiféle lelkiismeret-furdalással vegyes bűntudatot, még a legboldogabb pillanatokban is. Henrik okos tanítómesterem sok mindenben, de ezt lerakni mégsem a hajnalig tartó nagy beszélgetéseink, hanem a feltétel nélküli szeretete segített. Mindig arra vágytam, hogy azért szeressenek, aki vagyok.
Nem azért, aki voltam, vagy aki egyszer lehetnék. Elmebaj olykor, amilyen napjaink vannak. Téli gumicsere, szinkron, teniszütő-húrozás, kutyához rohanás, előadás, rohanás oktatni a teniszpályára, posta, bevásárlás, fotózás, forgatás… Én meg csapkodok, káromkodok, sóhajtozok, hogy ez kibírhatatlan. Aztán elolvadok, mert azt látom, hogy néz, és a téboly közepén is gyönyörködik bennem.
Henrik: Az én válaszom nem bonyolult, de nagyon fontos a személyiségfejlődésem szempontjából. Arra jöttem rá, hogy a monogámia jó buli is lehet, és ezt sosem gondoltam volna.
Tehát a monogámiát szeretni és élvezni ebben a kapcsolatban tanultad meg?
Igen. Nem gondoltam, hogy van ilyen, és hogy ez jó lehet.
Önazonosság és új kezdet: Puskás-Dallos Bogival a címlapon megjelent a GLAMOUR január-februári száma
Mi az, amit ez a kapcsolat nyitott ki számotokra, és korábban nem feltétlenül volt az életetek, a mindennapjaitok része?
Henrik: Nekem a színház világát nyitotta ki a kapcsolat, Pálmai előtt egyáltalán nem jártam színházba. Azóta viszont megnéztem mindent, amiben szerepel, A kaukázusi krétakört például egymás után háromszor vagy négyszer is, mert nagyon szívfacsaró volt. Ott mindig újra beleszerettem, amikor láttam őt játszani. Életemben először megtapasztaltam, milyen egy próbafolyamat, még ha nem is veszek benne részt, ő nagyon sokat mesél róla, így vele együtt nagyon megélem. Látom, mennyi munka van egy-egy szerep mögött, ezért óriási tisztelet alakult ki bennem a színészek iránt. Az előadásokon úgy tapsolok és fütyülök, ahogy csak bírok. Kicsit olyan érzésem van a Katonában, mintha hazataláltam volna.
Anna: Henrik kutyája, Lebron, egy tízéves törpe pincser, aki megingathatatlan öntudattal rendelkezik, sokszor akaratosan követelőzik, hatalmas egóval terrorizál minket, a családunkat és a barátainkat, de beleszakad a szívem, annyira szeretem. Amikor egy hosszú nap után összegömbölyödve szuszog az ölemben, minden diktátorságát megbocsátom. Felforgatta az életemet, ami a napi rutinomat illeti.
Sokszor, amikor Henrik kora reggel még alszik vagy a teniszpályán van, akkor én kelek vele, reggelizünk és megyünk sétálni. Semmilyen szempontból nem vagyok a helyzet magaslatán hajnalban, érte viszont erőt veszek magamon. Miatta jelentősen felszámoltam az önző, kényelmes tempómat, erősen formál engem az, hogy felelősséggel tartozom egy kis lényért, aki teljesen ki van nekem szolgáltatva. Soha nem érzett szeretet az, ami összeköt vele.
Amikor tavaly ősszel elkezdtek cikkezni a kapcsolatotokról, akkor a bulvármédia a korkülönbséget emelte ki a címeiben. Szerintetek miért van az, hogy amíg férfiaknál nem téma, hogy tíz-tizenöt évvel fiatalabb a párjuk, addig fordítva még mindig sokan ízlelgetik, hogy a nő az, aki idősebb a kapcsolatban?
Henrik: A korábbi kapcsolataimra az volt jellemző, hogy jóval fiatalabb volt a másik fél, éppen ezért nagyon hamar rá is untam. Amikor megismerkedtünk Annával, azt hittem, hogy legfeljebb harmincéves, és ez nem csak azért van, mert gyönyörű, hanem az egész kisugárzása miatt.
Az a nyugalom és biztonság, amit nekem ad, sokkal fontosabb bárminél, mert még tényleg nem tapasztaltam olyat, hogy egy nő ennyire tudja, hol van a térképen.
Soha nem gondoltam, hogy egy ilyen korkülönbség egyáltalán téma lehet számomra, és őszintén szólva most sem foglalkozom vele. Néha viccelődünk rajta, de ennyiben ki is merül, a mindennapokban pedig soha nem jut eszembe.
Anna: Én csak unásig ismételt közhelyeket tudnék erre mondani, és nem tudom, érdemes-e őket szajkózni. Szerintem akkor találkoztunk, amikor megértünk rá, és az most van. Teljesen lényegtelen, kinek mi van írva a személyi igazolványára.
Ami nekem fontos, hogy egy olyan ember ölel át esténként, aki mellett autentikusan önmagam lehetek minden vonatkozásomban.
Mikor jött el az a pont, amikor határozottan éreztétek, hogy ez a kapcsolat komoly?
Anna: Erre a kérdésedre csak tizennyolcas karikával tudnék válaszolni… De viccet félretéve, azt hiszem, másodjára találkoztunk Henrikkel, amikor hajnalban eljöttem tőle kocsival. Hideg volt, és odaadta a pulcsiját. Akkor még messze lakott, hatalmas dugó volt a belvárosig. Ültem álmosan, kócosan, csipásan az illatával a pulcsijában, néztem magamat a visszapillantó tükörben, miközben ingerült emberek dudálták le egymás fejét. Soha életemben nem láttam még magam annyira szépnek, boldognak és nyugodtnak. Ott, akkor éreztem, hogy én ezt az embert nem engedem el.
Henrik: Nekem kellett hozzá egy kis idő, de már az elején éreztem, hogy ez most valami teljesen más. Volt, hogy meg is ijedtem kicsit a helyzet komolyságától, de egyáltalán nem Pálmai miatt volt, hanem miattam. Ő viszont olyan természetességgel segített felnőni ehhez a helyzethez, hogy szinte észre se vettem. Közben elkezdtem azzá a férfivá válni, aki mindig is szerettem volna lenni. Az egész lénye nagyon érdekelt, és ez volt számomra a legijesztőbb – hogy valaki ennyire érdekel. Kis idő elteltével már tudtam, hogy nyakig benne vagyok, és minden nagyon természetesen ment előre még úgy is, hogy amikor a Pálmai adott egy kulcsot a lakásához, elgondolkodtam, hogy kiugrok a piros lámpánál, de végül nem tettem meg. (mindketten nagyon nevetnek)
Ezen a ponton meg kell kérdeznem: tényleg Pálmainak hívod?
Anna: A barátaim Pálmainak hívnak, és ezt Henrik is átvette.
Henrik: Nagyon rám ragadt, ha kettesben vagyunk, még akkor is így hívom. Annának csak az elején szólítottam. Nagyon kedvelem a barátait, szerintem ők is elviselnek engem, és szeretem, amikor így szólítják.
Tervező vagy sodródó páros vagytok?
Henrik: Anna tervezősebb, én viszont sodródom, napról napra élek. Csak a teniszóráimat beszélem meg előre, de ezenfelül semmit nem tudok, mi lesz másnap. Egy dolgot tervezünk meg, az az utazás Görögországba. Az idővel egyébként hadilábon állunk: állandó késés, állandó kapkodás az életünk.
Anna: Az utazásokat megtervezzük, mert jó, hogy van mit várni időről időre, de többnyire a pillanatnyi megérzéseinkre és a spontán döntéseinkre hagyatkozunk.
Mennyire vagytok tudatosak a gyengeségeitekre a kapcsolaton belül?
Henrik: Egész tudatosak vagyunk, ami azért is van, mert tényleg mindenről beszélünk. Merünk gyengék lenni. Én kicsit ADHD-s és hirtelen haragú vagyok, de szerencsére Pálmai ezt is humorral kezeli, és én is igyekszem dolgozni rajta. Nem is megváltozni szeretnék, hanem inkább fejlődni mellette, és arra törekedni, hogy a legjobb formámat adjam ebben a kapcsolatban.
Anna: Könnyen Henrik idegeire tudok menni, most például a túlaggódás ugrik be elsőre. Szörnyű végkifejletekkel riogatom őt és magamat a különböző krízishelyzetekben, ő meg puhít, csitít, hamar meg tud nyugtatni. Az ő lazasága nagyon jót tesz az én elnyűtt idegrendszeremnek. Matthew McConaughey mondja, talán a Zöldlámpa című könyvében is írja, hogy a boldogság kétségbeesett hajszolása helyett fókuszálj arra, hogy sok öröm legyen az életedben.
Azt hiszem, nekünk sok örömünk van egymásban úgy is, hogy Henrik is próbára tudja tenni az én türelmemet. A humora az egyik legvonzóbb tulajdonsága számomra. Az első pillanatban az fogott meg benne, hogy úristen, milyen gyönyörű ez a srác, de később azért is szerettem belé, mert mély önismeret és önirónia van a humorában. Ez vett le végül a lábamról.
Stylist: Gál Nóra, Smink: Tombor Sarolta, Haj: Radván Simon, Művészeti vezető: Schneider Zoltán, vágó: Szekrényesy Dávid
Megvan, miért diagnosztizálnak egyre több nőt ADHD-val harminc felett
