Alin Nicuta: „Sokan nem mernek beszélni az érzéseikről, mi megtesszük helyettük”
Szulák Andrea lánya, Gyarmati Rozina már felnőtt, és tudatosan tartja távol magát a nyilvánosságtól. Most azonban, Anyák napja alkalmából egy beszélgetés erejéig kivételt tett.
Ezeket láttad már?
Kívülről akár tökéletesnek is tűnhet a kapcsolatuk, Szulák Andrea és Rozina azonban nem állítják, hogy mindig az. Inkább azt, hogy folyamatosan dolgoznak rajta.
Volt azzal kapcsolatban vágyad, hogy fiút vagy lányt szeretnél?
Andi: Nem volt, de száz százalékig biztos voltam benne, hogy lányom lesz. Egyszerűen éreztem, hogy nem lehet fiú.
Az első pillanattól magától értetődő volt minden?
Andi: Nagyjából. Bár szerintem hazudik magának, aki azt gondolja, hogy ahogy megszületik egy gyerek, ő már rögtön anya. Rozina nevelt anyává. Azzal, hogy mindig figyeltem rá és az igényeire. Hogy ő mit igényel belőlem, tőlem, velem, gyakorlatilag a születése pillanatától kezdve.
Fokozatosan tanított meg erre a figyelemre, és arra, hogy ha már a világra hoztam, akkor onnantól kezdve ne én legyek saját magamnak a főszereplő. Soha nem éreztem ezt áldozatnak. Ügyesen beosztottam az időmet, az energiámat, hogy azért magamnak is maradjon belőlem, hogy tudjak adni,
de az igaz, őszinte, önfeláldozó szeretetre és figyelemre ő tanított meg.
Szulák Andrea elárulja, miért nem követi a sztárok rohanó tempóját
Édesanyád sajnos nem érte meg Rozina születését. Kitől kaptál olyan tanácsokat, amit az anyák adnak ilyenkor?
Andi: Amikor Rozina csecsemő volt, én is folyamatosan aggódtam. Mivel mellettünk nem volt nagymama, a gyerekes barátok tanácsaira hagyatkoztam. Ungár Anikó ajánlotta, hogy arra törekedjek, hogy a lányom vegye fel az én ritmusomat. Ne aggódjak, ha nem óra perckor eszik, alszik, ha éppen nem azt hozza, amire én vágyok, vagy amit a könyvek leírnak, hanem pulzáljak vele együtt.
Ez telitalálat volt: egyszer csak azt vettem észre, hogy tényleg együtt pulzálunk. És ez a mai napig így van. Valószínű, hogy a mi jó kapcsolatunk, amit mindenki lát, amit rosszindulattal sokszor meg is kérdőjeleznek, hogy jaj, de cukormázas, az attól van, hogy fölvesszük egymás tempóját. Hol ő az enyémet, ha látja rajtam, hogy arra van szükség, hogy egy kicsit ő húzódjon hátrébb, hol én az övét. És az egónkat is jól tudjuk ide-oda tolni a másik érdekében.
Az egész életedet meghatározza, hogy gyerekszereplőként korán színpadra kerültél. Nem szeretted volna, ha Rozina is belekóstol ebbe a világba?
Andi: Az első időkben, amíg még az apukája velünk élt, addig nem igazán vittem magammal, mert ők csodálatosan el voltak együtt. Persze, nagyon kicsi volt, amikor már bejött velem az Operettszínházba, de nem úgy, hogy ott maradjon, hanem csak megnézhette, hogy anya hol dolgozik vagy mit csinál. A saját időmből emlékszem, amikor az Erkel Színházban vagy az Operában voltam gyerekszereplő, az egy csodálatos játszótér volt, tele titkos helyekkel, izgalmas tárgyakkal, ezt ő is nagyon élvezte.
Arra mindig nagyon tudatosan figyeltem, hogy Rozina ne egy öltözőben felnövő kis csökevényem legyen, ne egy olyan kis leágazódásom, aki ott fonnyad el a jelmezek között, hanem elsősorban gyerek legyen, és nekem mindig legyen annyi minőségi időm, amit csak vele töltök el. Akkor alakítottam ki, és a mai napig megmaradt, hogy engem reggel nyolc előtt és este nyolc után már nem lehet hívni.
Mert abban az időszakban én magánember vagyok, anya vagyok.
Soha semmit nem erőltettem, amit ő nem akart. Azért, mert nekem jól megy a színpadi létezés, nem nyomtam ezt rá. Mindig elé tettem egy „étlapot” a lehetőségekből: sport, zene, mozgás, és akár a színjátszás is. Ő döntött arról, hogy mi az, ami érdekli. Járt lovagolni, fit-kidre, zongorázni, tehát mindenféle dolgot kipróbált, amihez éppen kedve volt. A megállapodásunk az volt, hogy amit választ, azt egy évig csinálni kell. Benne úgy ülepedett le ez az egész, hogy ő nem egy színpadi ember, pedig megvannak hozzá a képességei, mert csodálatosan énekel, nagyon jó hallása van, de nem vonzza a színpadi jelenlét.
Rozina: Természetesen megfordult a fejemben, és sokak szerint van is hozzá tehetségem, ugyanakkor én ezt egyáltalán nem érzem. Illetve ha valamiben sikeres szeretnék lenni, azt saját magam szeretném elérni. Azt tudom, hogy olyan tehetséggel, mint anyu, nem rendelkezem, és nem akartam „a tehetség lánya” lenni.
Hogy élted meg gyerekként, hogy anyukádat mindenhol ismerik?
Rozina: Volt pár alkalom, amikor kicsit soknak, kellemetlennek éreztem. Például amikor rajongók jönnek oda nyaraláskor fotózkodni, mert nem mindenki tartja tiszteletben, hogy az privát program, és nem a művésznő van ott, hanem egy anya. De ma már ilyenkor bátran a kezembe veszem az irányítást, és jelzem, hogy bocsánat, de ez most nem az a pillanat, amikor rajongani lehet. Azt soha nem tapasztaltam, hogy megkülönböztettek volna. Arra viszont mindig büszke voltam, amikor fellépett a színpadra, és ahogy a közönség reagált rá.
Melyik volt a legnehezebb korszakotok?
Andi: Alapvetően nagyon komoly egymásnak feszüléseink soha nem voltak, egyetlen időszak volt, ami nem volt teljesen zökkenőmentes, a pandémia idején. Ott volt egy szerencsére rövidebb periódus, ami pont egybeesett az ő masszív kamaszodásával, akkor azért voltak meccseink.
Rozina: Igen, a pandémia alatt volt pár keményebb napunk, amit valószínűleg a bezártság és a nem mindennapi helyzet is felerősített.
Maradj mozgásban, ismerd meg Budapestet, és olvass társadalmi ügyekről - Megjelent a GLAMOUR május-júniusi száma
Megbeszélitek a problémákat, vagy duzzogás van napokig?
Andi: Megbeszéljük, erre mindkettőnknek van is igénye. Nálam a szeretet egyenlő a figyelemmel és fordítva. S ha valakire figyelsz, akkor észreveszed, hogy ha rossz pillanatai vannak, ha nehezebben megy valami, vagy ha éppen megy egy belső mozi, amit te nem látsz, de azt látod, hogy valami nem stimmel. Ezeket mindig ki kell dumálni! És fordítva is így működöm: bár nem mindig szeretem kipanaszkodni magamból azt, ami bánt belül, és nem szeretem rányomni a másikra a saját negatív periódusomat, de baromira jólesik, ha valaki észreveszi, és azt kérdezi, hogy „na, mi van?”.
Rozina: Anyu nagyon temperamentumos, egyes helyzetekben sokkal hirtelen haragúbb, mint én. De mindig próbálom az ő fejével is végiggondolni a történéseket. Komoly vitánk nem sok volt, de szerintem azokból is mindketten tanultunk. A személyiségfejlődésemnek nagyon fontos része volt, amikor elkezdtem több helyen is kiállni magamért. Anyu akkor fogadta el és fedezte fel, hogy kezdek felnőtté válni, és hagynia kell, hogy én magam viseljem a saját döntéseim következményét.
Melyikőtök kér előbb bocsánatot?
Rozina: Én, mert általában, ha vitatkozunk, vagy nézeteltérésünk van, az miattam szokott lenni.
Andi: Nem feltétlenül, van, hogy túltolok dolgokat, de én is elismerem, ha hibázok.
Emlékeztek arra, amikor Rozina legelőször hozott haza udvarlót bemutatni?
Andi: Igen, de nem hozta haza. Ment a randira, és megkért, hogy vigyem el egy darabig, de persze az utcasarkon kiszállt. Én nyilván látni akartam a fiút, meglestem titokban. Rendben volt. Ez nem volt komoly kapcsolat, de később Rozina már úgy érezte, hogy elég jó fej vagyok, nem kell szégyellnie a választottjai előtt. Én mindig igyekszem a döntését tiszteletben tartani, nálam az nem opció, hogy ha nekem nem szimpatikus egy fiú, akkor megfúrom a románcot.
Hogyan reagálnak rád a fiúk? Van bennük távolságtartás, fel kell őket készíteni, vagy tudják, hogy „nem harap a néni”?
Andi: Igyekszem jó fej lenni velük. Nem túlzóan cimbiskedni, mert nem arra van szükségük, hogy az én partnereim legyenek, de szerintem érezhető bennem az elfogadás, a kapcsolatuk tiszteletben tartása.
Rozina: Nem kellett senkit felkészíteni, anyut mindig nagyon kedvelik a barátaim, barátnőim. Ebben nagyon sokat segít a humor, mert anyu minden váratlan helyzetet kiválóan kezel egy jó poénnal.
Andi: Az a nagyon jó érzés, hogy nincs bennem féltékenység vagy féltés. Bízom a kölykömben, bízom abban, hogy kapott annyi alapot, hogy abból most már ki tudja magának szemezni azokat a magokat, ami neki kell.
Könnyű vagy nehéz Szulák Andrea lányának lenni?
Andi: Szerintem nehéz. Mint ahogy nagyon nehéz az én partneremnek is lenni. Nem mintha olyan bonyolult szerkezet lennék, de amióta az eszemet tudom, egyedül tolom a saját kis kordémat, mint a Kurázsi mama. Az élet időnként egy kicsit megcsontosított, megkérgesített, megszomorított itt-ott, amitől egy sűrű szövésű valaki vagyok, amit nagyon nehéz átszűrni. Gondolom én, vagy legalábbis ez a tapasztalatom.
Rozinának annyiból volt nehéz, hogy ő látja az anyukáját, aki otthon kenyeret süt, horgol, macskát dögönyöz, virágokat ültet, takarít, pillangókat kerget, azután lát egy másik embert, aki feltűri az ingujját és villanyt szerel, fúr, farag, ugyanakkor azt is látja, hogy anyukája szépen ki van piripintyőzve, és nagyon sok ember figyelmét próbálja magára irányítani, és ez a nagyon sok ember ezt időnként egészen extrém módon fejezi ki. Neki attól volt talán nehéz, hogy a felém áradó szeretetet vagy akár gyűlöletet is meg kellett tanulnia kezelni.
Lékai-Kiss Ramónával a címlapon megjelent a GLAMOUR BOOK tavaszi száma
Soha nem előzött meg a híred, ha bekerültél egy új közösségbe? Hogy jön a Szulák Andi lánya?
Rozina: De, előfordult. Az általános iskolában volt ez főleg téma, a szülők mesélték a gyerekeknek, hogy egy híres ember gyereke érkezik. De soha nem bántak velem másként, mindig saját magam miatt szerettek, nem anyu miatt. A gimnáziumban több ismert szülő gyereke is járt az osztályba, így ott már ez nem volt téma, és most, az egyetemen sem.
A külső jegyeken kívül miben hasonlítotok leginkább egymásra?
Rozina: Én nagyon nyugodt személyiségnek tűnök, de a temperamentumunk hasonló, és most kezdem magamban felfedezni, hogy az érzékenységem is nagyon hasonlít rá. Ami nem feltétlenül jó dolog, mert én mindig próbáltam az erős oldalamat mutatni a körülöttem lévőknek, és magamnak is. De most van az az életfázis, amikor kezdem elfogadni, hogy én is hasonló érzékenységgel vagyok megáldva, mint ő.
Határozottságban is hasonlóak vagyunk, ma már én is egyre magabiztosabban állok a döntéseimhez. A konyhában anyu verhetetlen, a sütés, főzés nem áll hozzám közel. Viszont a takarítással, pakolászással ugyanúgy vagyok, mint ő: ha káosz van a fejemben, akkor mindig segít, ha rend van körülöttem. Attól a lelkemben és az agyamban is rend lesz.
Andi: Imádom, hogy a gyerekem ragyogó humorral van megáldva, mert ez is a mi közös nyelvünk. A nyitottságunk, és az elfogadásra való képességünk is nagyon hasonló. Meg persze a sebezhetőségünk is.
Mi az a tulajdonság, amit a legjobban csodáltok egymásban?
Rozina: Anyu lexikális tudása lenyűgöz, nagyon szeretem hallgatni a történeteket, amiket mesél. Erre szeretnék még jobban ráfeküdni a jövőben, hogy én is még több tudást gyarapítsak. És a kitartása, a viselkedése is követendő példa számomra.
Andi: Pici kora óta elképesztő az esztétikai érzéke, és rendkívül jó az ízlése. A legkülönlegesebb képessége, hogy szinte tévedhetetlen ösztönnel érzékeli, kik a jó és a rossz emberek körülöttünk. Egyre többször hallgatok rá.
Rozina már egyetemista. Mennyire láttok, terveztek előre?
Andi: Gyakran mondom neki, hogy én eddig terjedtem. Kiválóan leérettségizett, saját magának köszönhetően került be az egyetemre, amit ő maga választott. Nekem innentől kezdve muszáj hátralépnem, mert ezt a mostani világot már nem úgy látom, mint ő. Fogalmam sincs, hogy milyen munkalehetőségei lesznek, milyen életpályamodell az, amire ő alkalmas, vagy melyik pályán lesz boldog.
Nekem teljesen mindegy, hogy mit fog csinálni, mivel keresi a kenyerét, csak legyen öröme a munkájában, mert az már fél boldogság.
Magamból indulok ki: ha nem szeretném azt, amit csinálok, akkor nagyon keserű ember lennék. Nem tudom, hogy mi lesz pár év múlva, de nem is akarom tudni. Lepjen meg! Egy tuti: én ott leszek, s ha dől, elkapom.
Rozina: Három évig még egyetemre járok, az ötéves terveimben sok utazás szerepel, szeretnék minél többet tapasztalni a világból, a különféle kultúrákból. Bízom benne, hogy egy kis időre ki tudom magam próbálni külföldön is. Most úgy gondolom, hogy a turizmus világa az én utam, de ki tudja, lehet, hogy ez később változni fog.
Az élet rendje, hogy Rozina lassan kirepül a fészekből. Fel lehet készülni a leválásra?
Andi: Nem lehet. De ha biztonságban fogom tudni, akkor könnyebben elengedem.
Rozina: Nem hiszem, hogy nálunk lesz majd egy drasztikus elszakadás, mert nagyon közel vagyunk egymáshoz, amin nem fog változtatni a földrajzi távolság sem.
Mennyire vagytok hatással egymás döntéseire?
Rozina: Fontos nekem anyu véleménye, de szeretek a saját utamon menni.
Meghallgatom, amit mond, aztán eldöntöm, mi fér bele az én világomba.
Andi: Rozina gyakran sokszor praktikusabb nálam, és kifejezetten élvezem, amikor tőle tanulok valami újat. Ma már csak akkor mondom el a véleményemet, ha kéri. Nem okoskodom, nem játszom a mindentudót. És erre próbálom is tudatosan rászoktatni, mert nem lehetek mindig mellette. Ez a későn szülésnek az egyik hozadéka, hogy fel kell készítenem arra is, hogy lesz majd olyan időszak, amikor magának kell tudni egyedül repülni.
Művészeti vezető: Schneider Zoltán, Produkciós menedzsment: Csáti Melinda, Stylist: Gál Nóra, Haj: Kozian Fanni
