Tavaly márciusban született meg Brasch Bence és felesége, Gál Réka Ágota kisfia. A GLAMOUR-nál immár negyedik éve tartjuk meg a tematikus apák hetét, az idei digitális címlapunk sztárjának épp ezért a színészt kértük fel. Az Erkel Színház művésze elmesélte nekünk, számára mi a legszebb dolog az apaságban, de az interjúból nem hagytuk ki a nehezebb témákat sem.
Ezeket láttad már?
Brasch Bence élete gyökeresen megváltozott kisfia születésével, akitől már ez alatt az egy év alatt rengeteg dolgot tanult. A színésszel az apás szülésről, a munka-magánélet egyensúlyáról is beszélgettünk, de elmondta azt is, mennyire várja, hogy a fia legjobb barátja lehessen.
Altatásidőben beszélgetünk, úgyhogy adódik a kérdés: milyen alvó a kisfiatok?
Jó alvó, az éjszakát viszonylag egyben végigalussza, persze van, hogy fel kell hozzá kelni és visszaadni a cumit. Olyankor nagyon cuki, beadom a szájába és visszadől, mintha csak ellenőrizni akarta volna, hogy ott vagyok-e.
Az elejétől kezdve könnyű dolgotok volt az altatással?
Nem, hozzá kellett szokni, viszont ha ma valaki azt mondja nekem reggel nyolckor, hogy „bocsi, hogy ilyen korán hívlak”, csak nevetek egyet. Egy éve az már egyáltalán nem számít koránnak.
Van még ilyen apróságnak tűnő dolog, ami megváltozott az életedben?
Sok minden, például nem dőlök le délutánonként egy gyorsat aludni. Régen nagyon szerettem, hogy amikor volt fél vagy egy órám, akkor aludhattam egyet a kanapén, olyan „nyálcsorgatósan” – ez ma már nincs.
És nem hiányzik?
De, sokszor hiányzik, viszont kitölti ezt az időt más. Most, hogy jobb idő van, sokszor megyünk a játszótérre, múltkor elvittem állatkertbe is. Itthon lenni kicsit nehezebb, hiszen olyankor mindig figyelem, hogy elpakoltam-e mindent, és nehogy levegyen olyat, amit nem szabad, séta közben viszont sokkal könnyebb, mert repül az idő. Mindketten szeretünk kint lenni – gyakran hozza is nekem a cipőjét, mutatva, hogy „gyere apa, menjünk”.
Volt olyan dolog, amiről a születése előtt azt mondtad, hogy biztos, hogy nem fogod csinálni, aztán úgy alakult, hogy mégis?
Nem volt ilyen, ugyanúgy csinálok mindent, mint a feleségem: pelenkázok, rendet rakok, főzök, ha én vagyok itthon a kisfiunkkal, akkor én csinálom a házimunkát.
Korábban mesélted, hogy bent voltál a szülőszobán. Milyen élmény volt?
Jó, hogy mondod, mert egészen régen jutott eszembe. Szerencsésen alakult minden, mert lement A Nagy Duett első adása, amikor elkezdődtek a fájások, így végig ott tudtam lenni Rékával. Csodálatos élmény, szerintem mindig az első számú marad az életemben. Elképesztő, ahogy együtt vagytok, ahogy megszületik a gyerek, és te tudod támogatni a másikat. Nagyon szívesen átélném még sokszor, ha nem lettem volna ott, biztos FOMO-m lenne.
Nyilván nem láttam olyat, amitől kiábrándulnék vagy rosszul lennék, de szerintem az is felnőtt döntés, hogy ha mondjuk a nő nem akarja, hogy a párja bent legyen a szülőszobán, vagy utóbbi dönt így, ez mind a pár dinamikáján múlik.
Nem szabad ítélkezni, de én mindenkinek javaslom az apás szülést, mert baromi jó lesz.
A kisfiatok márciusban lett egyéves. Mit tanultál tőle, illetve magadról ez az alatt az egy év alatt?
Nagyon mosolygós gyerek, felkel és már nevet. Mindennek örül, mindenre kíváncsi és minden érdekli, ezt igyekszem eltanulni tőle, mert én viszont hajlamos vagyok búvalbélelt lenni, akkor is, ha nincs rá okom. Hihetetlen az is, amikor ránézek, és tudom, mennyire ártatlan, még nem követett el semmilyen hülyeséget és mindenkiben maradéktalanul megbízik, én pedig harmincöt éves vagyok, és egyre jobban látom, milyenek tudnak lenni az emberek.
Aztán az is érdekes például, hogy nagyon élvezek vele játszótérre járni. Tizennégy éve „be vagyok zárva” a színházba és a forgatásokra, és ezeken kívül szinte tényleg nem megyek sehová, kivéve talán a Galambot, amit tavaly nyitottunk meg a barátaimmal. A játszótér így egy új világ nekem, új embereket látok, új életszituációkat, és ez nagyon üdítő számomra. Magamhoz képest az idei nyaram sokkal szabadabb lesz, mint a korábbiak, tíz év óta ez az első, hogy nem forgatok ilyenkor.
Vele újra megélem a gyerekségemet, azzal a különbséggel, hogy ha akarok valamit magamnak, most meg is tudom venni. Emellett boldoggá tesz, hogy egyre mélyül a kapcsolatunk, ugyan még nem tudja elmondani, hogy mit szeretne, de a kis mikrokommunikációiból már értem. Nagyon várom, hogy együtt bandázzunk, és ha pozitívak a számításaim, akkor tizenkét éves koráig én lehetek a legjobb barátja, amíg nem lesz egy korabeli cimborája.
Milyen apakép élt benned korábban, ami meghatározhatta, hogy te milyen apa szeretnél lenni?
Nekem egyáltalán nem volt apaképem, vagy ha volt is, akkor igen rossz. Pont emiatt tök jó, hogy kisfiam lett, így a közös lógásokkal, tervezgetésekkel be tudom pótolni, ami számomra kimaradt. De a hiányzó apakép miatt nem is voltak elvárásaim ezzel kapcsolatban, az élet más területén sincsenek egyébként, rugalmas embernek gondolom magam – lehet, hogy túlságosan is.
Egyébként hihetetlen, hogy itt egy kicsi élet, aki a te felelősséged mostantól, akit te tartasz életben. Ez minden normális embernél egy alapvető ösztönként kapcsol be, a többi pedig megy magától, és szerintem mozogni kell vele, élvezni a dolgokat. Természetesen vannak nehéz pillanatok, főleg mostanában, amikor sok dolgom van. Két nagy rendezésem lesz jövőre, az egyik a Thália Színház nagyszínpadán. Ezek rengeteg előkészülettel járnak, közben huszonhat előadást játszom a hónapban.
És sokszor okoz szorongást, hogy amikor negyven-ötven percig altatom a fiam, azon jár az agyam, hogy közben be kellene fejeznem a feladatokat, és tudom, hogy altatás után rongyfáradt leszek, és másnap sem lesz időm mindent megcsinálni. De ilyenkor ezeket el kell engednem, hiszen amikor vele vagyok, ő az első. Egyre több időt töltünk együtt, felvillanyoz, ha vele lehetek, mert egy csoda.
Tudom, hogy mindenki így beszél a saját gyerekéről, de egyszerűen elképesztő, hogy mindig nevet, meg csajozik! Sétálunk a babakocsival, jön szembe egy csinos lány, ő pedig ráinteget! Egy kis energiabomba. Ma például málnát, almát és kivit adtam neki, és előadtam magam, hogy „fú, ez nagyon bomba, ilyet még soha nem ettél”, ő pedig érti a humorom, és hangosan sikítva nevet rajta. Aztán, ne kérdezd, miért, de nemrég beraktam neki a Schindler listájának zenéjét, és képzeld, elsírta magát a hegedűszólón. Három nap múlva visszaraktam és ugyanazon a ponton megint elpityeredett. Olyan érdekes, mennyire érzékeny ilyen szempontból ez a kisfiú.
A feleséged, Réka is dolgozik, visszatért a Vígszínházba, ősztől újabb színdarabokban láthatjuk. Hogy tudjátok összehangolni a mindennapokat?
Szeretek őszintén beszélni: ez nagyon nehéz. Rengeteg tervezést, rugalmasságot, empátiát, figyelmet és jelenlétet igényel, mivel nagyon sok szorongást, konfliktust szül, és könnyű áttérni a praktikumok irányába házasság szempontból. Azt veszed észre, hogy csak arról beszéltek, hogy „akkor te mikor jössz, én mikor megyek, pont odaérek a Katonába, pont el tudom hozni, lejátszom a délutánit, te fél hétkor már sminkelsz, akkor háromnegyedre érek oda a gyerekért, abból feszkó van, hazaérek, akkor már nyűgös, már el kell altatni”.
Nem tudom, hogy ezt hogyan lehet jól csinálni, de mindenképpen nagyon kell figyelni egymásra. Tisztelni kell a másikat!
Anyukád egyedül nevelt fel téged. Másképp gondolsz rá, mióta te is szülő lettél?
Nagyon! Meg minden nőre és minden férfira. Alattunk lakik egy férfi, aki egyedül neveli a két gyerekét, mert a felesége otthagyta őket. Fogalmam sincs, hogy csinálja, és a zsebében sem akarok turkálni, de én tudom, mennyit fizetek ki a bébiszitternek havonta – nem keveset. Tisztában vagyok vele, hogy ezt rengetegen nem tehetik meg, de ha esetleg nincs segítségük, vajon hogy oldják meg? Nekünk segítenek a nagyszülők, de nem egy városban lakunk velük, nem tudnak csak úgy átugrani.
Így óriási tisztelettel gondolok mindenkire, aki felelősen és jól tudja nevelni a gyermekét, méghozzá egyedül, mert ez az élet legnehezebb dolga. Pont ezért édesanyámra is nagyon büszke vagyok, nemrég tettem le a telefont, ma is negyven percet beszéltünk. Nagyon sokat dumálok anyuval, rendkívül fontos ember az életemben.
Számodra mi a legszebb dolog az apaságban?
A legszebb dolog, hogy mindig ott lesz valaki, aki a fiad. És ez annyira egyszerű, mint hogy Rómeó szerelmes Júliába. Közhelynek hangzik, de ő már mindig ott lesz neked, te mindig gondoskodni tudsz róla. Olyan szerelem ez, hogy legszívesebben szájon csókolnám, ezt értsd jól.
Már meg tud ölelni, puszit adni, rárakja a nyálas száját az arcomra, és én ebből élek napokig.
Ha voltál már rohadt szerelmes, azt szorozd meg ezerrel, de vedd ki belőle a félelmet, hogy a másik átver – ilyen érzés. Amikor ma telefonáltam anyukámmal, arra gondoltam, hogy basszus, de jó lenne, hogyha harminc év múlva a kisfiam felhívna és ugyanígy dumálhatnék vele.
Tegyük fel, hogy tíz év múlva beszélgetünk. Mit remélsz, mit mesélhetsz majd, milyen lesz egy napotok?
Apás programok lesznek, például együtt megyünk edzésre, dumálunk, kérdezünk, megtaníthatom dolgokra, és ő is tanít engem, mert amúgy ahogy nő, egyre több felkészültséget igényel a gyerek. Én sok dologban butának tartom magam, és nem akarom, hogy ő az legyen, ezért fel kell majd készülnöm azokból a témákból. Az, hogy mondjuk én leüljek vele matekozni, hát, megér egy misét. Lehet, hogy leiskolázna. De iskolázzon is!
Ha majd lemegyünk bokszolni vagy birkózni, akkor én az a típus leszek, aki azt mondja: „tessék, fiam, nyertél”. Nem fogok szándékosan veszíteni, de azt sem fogom bizonygatni, hogy erősebb vagyok. Egy fiúnak egy idő után túl kell nőnie az apját, ez a legtermészetesebb.
Bár ez még odébb van, de mit reagálnál akkor, ha úgy döntene, hogy követ titeket a színészi pályán?
Nyugodtan! Azt csinál majd, amit szeretne. Nekem is ezt mondta anyukám. Sok mindent kipróbáltam, például dzsúdóztam, elvittek egy versenyre, és hagytam magam, mert nem akartam bántani a másikat, sőt sírtam is utána, hogy „Jézusom, ezek bántani akarnak!” Abszolút támogatom majd, de nem fogok erőltetni semmit sem.
Nagyon boldog lennék például, ha sportoló lenne, mert a sportot mindenképp be szeretném vezetni az életébe, az rendszert ad, ott nem lehetsz másnapos, mert lenyomnak a többiek, ki kell aludnod magad, jól kell táplálkozni, fegyelemre nevel – úgy, mint a színház is. Az én életemet is mindig a rendszer menti meg.
Művészeti vezető: Schneider Zoltán, Smink: Bálint Beka, Operatőr és vágó: Gyenes Dániel
