Depresszió: luxusbetegség?
A napokban több ismerősöm is felvetette a depresszió témakörét. Ez általában olyan módon került elő, hogy az illető úgy gondolta, valaki a környezetében depressziós, azért pedig, hogy erre nem derült fény korábban, magát hibáztatta.
Ezeket láttad már?
Korábban már írtam egy bejegyzést a depresszióról, mivel azonban nyakunkon van az őszi-téli, sötét, hűvös, nyirkos, komor időszak, így aktuálisnak érzem, hogy ismét írjak róla egy kicsit.
Mivel a köznyelvben és az egészségügyben némiképp mást takar a depresszió szó, így legtöbbünk fejében elmosódott a kép, ami miatt vannak, akik depressziósnak címkézik magukat vagy másokat, pedig szó sincs ilyesmiről, és vannak, akikről észre sem veszi a környezet, hogy nagy a baj.
Ahhoz, hogy valakire azt mondhassuk, depressziós, legalább két hétig produkálnia kell a tünetek egy jelentős részét. Ez lehet a lehangoltság, az örömtelenség, a fáradékonyság, az értéktelenség érzése, a bűntudat, a döntési képtelenség, a túl sok vagy túl kevés evés illetve alvás és a halál gondolatával való foglalkozás. Fontos, hogy ezek a tünetek oly mértékűek, hogy az már nehezíti vagy teljesen megakadályozza az illetőt abban, hogy a mindennapi feladatait ellássa.
Fontos, hogy vannak olyan életszakaszok, amikor kiugróvá válhat a depresszió. Ilyen a serdülőkor, a szülés utáni periódus illetve a klimax. Fontos látni, hogy ezek olyan események, amik alapjaiban változtatják meg az addigi életvitelünket, nem csoda hát, hogy érzékenyekké, sérülékenyekké válunk, ami megnöveli a tünetek megjelenésének kockázatát. Ezekben az átmeneti helyzetekben tehát érdemes jobban odafigyelni a másikra, még akkor is, ha amúgy kiegyensúlyozottnak tűnik. Figyelhetünk a szezonalitásra is, ugyanis ahogy feljebb is említettem már: ősszel és tavasszal kiugróvá válik a depresszió megjelenése.
Sajnos még mindig sokak fejében úgy él ez az állapot, mint egy olyan helyzet, amikor valaki jó dolgában már nem tudja, mit kezdjen magával. Láttam a közösségi oldalon olyan hozzászólást egy poszt alatt, ami arról szólt, hogy "bezzeg, ha kétkezi munkát végezne, és a megélhetésért küzdene, nem lenne semmi baja". Ez téves hozzáállás, ugyanis nem hisztiről, kényelemről, gyengeségről van szó, hanem egy olyan problémáról, ami általában nagyon mélyen gyökerezik. Nem intézhető el annyival, hogy szedd össze magad, sőt, ezzel azt erősítjük a másikban, hogy valóban nem értjük a problémáját.
A legjobb tehát, amit tehetünk, hogy figyelünk egymásra, és ha a környezetünkben azt észleljük, hogy valaki hasonló problémával küzd, akkor ahelyett, hogy ítélkeznénk, megpróbálunk segítséget nyújtani neki, és lehetőleg szakemberhez irányítjuk.
