Flörtölj mosolyogva!
Ezeket láttad már?
Ha az ember valamit nagyon bámul, illetve figyelmesen hallgat, akkor általában igen komolyan néz - de legalábbis semmiképpen sem mosolyog. Nekem ehhez még társul egy eleve lefelé görbülő száj, és e kettő kombinációja borzalmas igazolványképek és egyéb csúnya félreértések - intők, barátságok, párkapcsolatok ideiglenes megszűnése, és egy teniszedzésről való végleges eltávolítás - sorát eredményezte az elmúlt évtizedekben.
Leszokni nehéz róla, nemcsak mert a "szájszélfelvarrás" még ha létezik is, groteszkül hangzik, hanem azért is, mert kicsattanóan jó kedvet színlelni nagyon nehéz. Így hát ma sem történt másképp az eset, amikor is a metrón ülve a felettem kapaszkodó idegen könyvére pillantva megpróbáltam kibetűzni a címet és a szerzőt - gondolom, mindenki tesz ilyet olykor -, majd ebből kifolyólag összenézni kényszerültem a szóban forgó idegennel. "Hello, Idegen!" - gondoltam magamban cicásan doromboló hangon, mert pillanatok alatt felkavart, hogy egy ilyen átható barna szempár éppenséggel A nagy Gatsbyt olvassa. Ám ami bennem zajlott, gyökeresen eltért attól, amit a regényébe fénysebességgel újra belefeledkező férfi láthatott: egy vérkomoly, bambuló tekintetet és egy elvörösödő arcot. Éreztem, mi a stájsz, ezért szégyenkezve elfordultam, és erősen reménykedtem, hogy Sármos Olvasó (SO) a Délinél száll le, és nem a Moszkván. (Mondanom sem kell, kedves nőtársaim, hogy a Moszkván szállt le, míg én komoly tudományos elemzésnek vetettem alá a metró ablaküvegének karcolatait.)
Miközben lecihelődtem a Délinél, azon elmélkedtem, tekintetem alapján vajon miket gondolhatott rólam SO. Biztos azt, hogy nem tetszett nekem. Vagy, ami még rosszabb, hogy nem szeretem Fitzgeraldot! De vajon miért érdekel? Miért gondoljuk, hogy állandóan ítéletet mondanak rólunk? Hm. Nyilván azért, mert mi is folyton ítélkezünk, de legalábbis előszeretettel cikizünk másokat. És ez egy jó kis ördögi kör! Mert amíg azon pufogunk és torzulunk, hogy mások milyen hülyék, addig nem is vágunk olyan arckifejezést, ami alapján mások ne gondolhatnák rólunk, hogy mi milyen undok hülyék vagyunk. Hehe, remélem érthető vagyok.
Míg ezen elmélkedtem, kaptam egy sajnálkozva magyarázkodó esemest. A lényege, hogy ne haragudjak, hogy ezen a héten nem tudunk találkozni, de halaszthatatlan ügyek jöttek közbe. Na, lám csak, ez igen kínos! Az üzenet küldője ugyanis egy olyan pasas volt, aki kinyomozta a telefonszámomat, és hetek óta hívogatott, hogy találkozzunk. Mindig udvariasan hárítottam, végül egyszerűen nem vettem föl többé. Nem tudom, hogy vette a fejébe, hogy két nap sikertelen próbálkozás után egy üzenetet küldjön, melyben udvariasan lemondja azt a találkozót, amire én igent sem mondtam. Már majdnem gúnyos mosolyra húzódott lefelé görbülő ajkam, amikor rájöttem, hogy miért is kéne egyből elítélőnek lennem? Inkább díjaznom kéne az ötletet. Úgy menti meg maga előtt az egóját, hogy lemond egy találkát, amibe a csaj bele se egyezett. Rá kellett jönnöm, hogy tök jó humora van a srácnak! Esküszöm, legközelebb oda fogok menni egy jó képű csávóhoz, aki rám se hederít a buliban, lekeverek neki egy lájtos pofont, majd felháborodva azt kiáltom: azt hiszed, ha ilyen félreérthető utalgatásokat teszel, megadom a számomat?! Hát, nem!
