Így néznek ki egy egyetemista lány hétköznapjai a karantén alatt
A kezdetben kéthetes szünetnek tűnő karantén, már több mint egy éve tart. Emlékszem, mennyire boldogok voltunk, amikor bejelentették, hogy két hétig zárva tart a gimnázium. Végzősként többet se kívánhatott az ember, az érettségire való készülés kezdett már túl sok lenni. Viszont eltelt egy év, most már egyetemre járok, és a helyzet azóta is változatlan.
Ezeket láttad már?
Rengeteg lehetőségtől lettünk gólyaként megfosztva, és ezért mind nagyon dühösek vagyunk. Senki nem egy ilyen első évre számított. Igazából nem tudom eldönteni, hogy most a jobb, vagy szeptemberben, amikor legalább a gyakorlatokra be lehetett járni. Vidékiként az ingázás kimerítő volt, fölösleges időtöltésként gondoltam rá, de mégis emberek között voltam. November óta a szobám négy fala vesz körül, minden egyes nap ugyanúgy néz ki, és kezdek teljesen kikészülni. Az első félév még viszonylag könnyű volt abból a szempontból, hogy mindenkinek több lelkesedése volt, a tanárok is tudták tartani bennünk a lelket. Lehet, azért is viseltem jobban, mert hideg volt és egyáltalán nem vágytam ki. De most, hogy végre itt a tavasz és a szép idő, nagyon nehéz rávenni magam a tanulásra.
Alapvetően egy nagyon szorgalmas és motivált embernek tartom magam, mindig is szerettem a pörgést és a haladást, viszont úgy érzem, mostanra mindez eltűnt belőlem. Próbálom minden reggelemet a lehető legproduktívabb módon elkezdeni: kelés után minimum egy órát olvasok, kiírok magamból minden gondolatot, edzem egy nagyot, majd utána jöhet a kávé és a reggeli. Ha nem is mindig, de azért az esetek 90%-ban igyekszem ezekhez tartani magam. Úgy érzem, nagyon is befolyásolni tudja a hangulatomat és a teljesítményemet is az, ha tartom magam a rutinomhoz. Általában 10-11 óra között szoktam leülni az íróasztalomhoz és kezdek el tanulni, kivéve akkor, amikor reggel már korábban van órám.
Jelenleg egy kicsit más a helyzet, párommal nagyjából egy hete költöztünk be a városba, így a hétköznapok menete is megváltozott. Egyelőre még mindig azon vagyok, hogy a legmegfelelőbb rutint tudjam kialakítani, ami nem csak nekem, de az ő számára is megfelelő. Mondanom sem kell, mennyivel izgalmasabb így a karantén, viszont így sokkal kevesebb motivációm van a tanuláshoz. Az elmúlt pár napban érződik csak igazán, hogy itt a tavasz, és legszívesebben minden időmet kint tölteném a levegőn. Mostanában rákaptam arra a jó szokásra, hogy korán felkelek, így bőven van időm minden olyan dologra, ami örömet okoz. Mint azt az előbb említettem, próbálom a tökéletes rutint elsajátítani.
Ebédig megpróbálom a lehető legtöbb dolgot megcsinálni, majd ebéd után általában 1-2 órára el szoktunk menni sétálni, veszünk egy kávét és élvezzük a jó időt. Úgy gondolom, nagyon is szükség van erre az időre, hogy egy kicsit ki tudjunk kapcsolni, elszakadjunk a képernyőtől. Nagyon megerőltető tud lenni az, ha egész nap a laptopot bámuljuk. Épp ezért vagyok nagyon hálás ezekért a délutáni sétákért. Miután visszaérünk, ha van még erőnk és kedvünk, akkor még egy rövid ideig folytatjuk a tanulást, de legtöbbször ilyenkor már inkább bekapcsolunk valami filmet, és pihenünk. Igyekszünk mindegyik napból kihozni a maximumot, próbálunk nem teljesen begolyózni.
Fontosnak tartom, hogy az ember megtalálja azokat az apró dolgokat, amik örömet okoznak neki. Lehet ez egy jó könyv, főzőcskézés, kávézás, vagy a mi esetünkben a nagy séták. Nem szabad elfelejteni: mindenki számára nehéz ez az időszak! Egyáltalán nem baj, ha a legtöbb, amit most csinálsz az az, hogy túléled a napokat. Nem szabad erőltetni semmit, a mentális egészségünk mindennél fontosabb!
Szöveg: Horváth Nikolett
