Megvan, hogy valakinek az életébe kerülhet, ha nem kapaszkodsz a villamoson?
A GLAMOUR-nál hiszünk a rendszerszintű változásokban, és abban, hogy minden út az őszinteséggel kezdődik. A GLAMOUR.hu online szerkesztője, Ivanova Daniela kerekesszékesként segít, hogy sokkal többet megtudj a fogyatékossággal élők mindennapjait érintő problémákról - annál is inkább, mert kellő edukációval tehetnénk azért, hogy az életük könnyebb és méltóságteljesebb legyen.
Ezeket láttad már?
Múlt héten megint megtörtént. A 17-es villamos hirtelen fékezett, és a mögöttem álló férfi – aki nyilvánvalóan azt gondolta, hogy a gravitáció rá nem hat – elveszítette az egyensúlyát. Nem esett rám, de majdnem. Olyan közel volt, hogy éreztem a kabátja suhanását a hajam mellett. Többnyire higgadt maradtam, de a gyomrom összeugrott. Ha csak pár centivel jobban balra dől, talán most nem ezt a cikket írom, hanem gipszben fekve fetrengek a fájdalomtól. Ez a cikk azoknak szól, akik kapaszkodás nélkül, a telefonukba merülve állnak egy tömegközlekedési eszközön, és nem figyelnek arra, hogy épp egy kerekesszékes ül mellettük, akinek a testi épsége bánhatja, ha egy fékezésnél rá esnek.
A dominó-effektus nem játék
Több hasonló eset is történt az utóbbi időben, főként a 17-es villamos és a 9-es busz vonalán. És nem csak velem. Az utasok úgy dőltek, mint a dominók. Bármennyire is azt érzi valaki, hogy biztosan áll a lábán, egy satuféknél egyik test csapódik a másiknak, és mire bárki felfogná, mi történik, máris a padlón találja magát – vagy valaki más hátán.
Egy ilyen láncreakció valós veszélyt jelent azok számára, akik kiszolgáltatottabbak. Kerekesszékesként, ráadásul üvegcsont betegséggel élve, egy ilyen baleset számomra nemcsak ijesztő, hanem akár végzetes is lehet. Nem túlzok. Egy 170 cm magas, 80 kilós test rajtam törhet csontot, zúzhat szerveket. Nem azért félek, mert túlérzékeny vagyok, hanem mert tudom, mennyire tud fájni. Szívesen elkerülném ezt az „élményt." És persze van olyan, amikor a kapaszkodás nem elég, de amennyire tehetjük, próbáljuk megelőzni a komolyabb baleseteket!
Miért nem kapaszkodunk?
Mostanában valahogy divat lett nem kapaszkodni. Tényleg komfortosabb, ha valaki zsebre dugott kézzel, a telefonjába merülve próbálja egyensúlyban tartani magát egy hirtelen fékező járművön? A biztonság már nem trendi? Azt hiszem, sokan elfelejtették, hogy a közlekedés nem egy TikTok-kihívás, hanem egy közös, dinamikus tér, ahol felelősséggel tartozunk egymásért.
Amikor kezedbe kell adnom az életemet - Ezért annyira nehéz kiszolgáltatottnak lenni kerekesszékesként
A legszomorúbb, hogy ezt nemcsak azért írom, mert kerekesszékes vagyok. Ezt azért írom, mert már láttam idős nénit elvágódni. Láttam kisbabát, aki kenguruban volt az anyukája mellkasán, és majdnem esés lett a vége. És láttam embereket, akik utólag csak ennyit mondtak: „Hát, ez durva volt.” Nem, barátom. Nem durva volt. Felelőtlen.
Ami neked lazaság, nekem életveszély
Tudom, nem rossz szándékból csinálják, a legtöbben csak figyelmetlenek, és a biztonságos világba vetett hitünk miatt nem gondolunk arra, hogy bármi rossz is történhet. De van egy rossz hírem: sajnos egy ilyen baleset bármikor megeshet, és ez alól sem te, sem pedig én nem vagyunk kivételek. Viszont ami neked „csak egy kis egyensúlyvesztés”, az nekem lehet törött borda, szilánkos combcsont, vagy akár több hónap is a kórházi ágyban. Te hazamész sajgó térddel, én viszont kiesek a munkából. A szomorú valóság az, hogy a mozgáskorlátozott emberek fokozott veszélyben vannak ezekben a hétköznapi szituációkban, ahogy az idősek, a kismamák és az állapotos nők is.
És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy egy baleset után sokan hajlamosak hibáztatni... kit is? Azt, aki ott ült kiszolgáltatottan, és nem tudott „kitérni az útból”? Nyilván mondhatná azt bárki, hogy üvegcsontúként miért teszem ki magam ilyen kockázatoknak, de akkor ne közlekedjek, ne dolgozzak, ne ÉLJEK? Ez azért egy elég irracionális meglátás, igaz?
Ez nem egy légzsákos jármű
Gondoljunk csak bele: az autóban be vagyunk kötve, itt sokan állva utaznak, egymás hegyén hátán. És bár statisztikailag kevesebb az esélye annak, hogy ütközés történik, annál nagyobb baj lehet, ha történik egy vészfékezés. Erre nem gondolt az sem, aki megtervezte a kerekesszékesek számára kialakított helyet: ha én oda begurulok, ráadásul menetiránynak háttal, aki előttem áll – és ne adj Isten még nem is kapaszkodik – fékezésnél egyenesen az ölembe esik.
Inkább nem gondolok bele ennek a következményeibe, hanem amikor csak tehetem, a villamos egy olyan részén foglalok helyet, ahol szemből és mindkét oldalról be vagyok védve (ez egy üveglap és két ülés között van), és „csak" a hátam mögül tudnak rám esni. Elég abszurd, hogy cselekhez kell folyamodnom ahhoz, hogy többé-kevésbé biztonságban érezzem magam.
A legkisebb mozdulat is számít
Csak egy kapaszkodó, egy mozdulat, egy döntés – mindössze ennyin múlik az egész. És ha már tömegközlekedés: ez a szó magában hordozza, hogy egy tömeg közlekedik. Közösen, egy térben. Azt kérem, hogy ha legközelebb felszállsz egy buszra, villamosra vagy metróra, nézz körül. Gondolj arra, hogy lehet valaki a közeledben, aki nem tud elugrani, félreállni, kimenekülni. És kapaszkodj. Ne csak miattam, hanem magadért, mindenkiért. Ugyanis kapaszkodni nem gyávaság, nem „régimódi”, hanem érett hozzáállás, felelősségvállalás, tisztelet. És talán – egyesek számára - egy életmentő gesztus.
