Lábak nélkül járni

A "járásos" történetem azonban nem tündérmese jellegű, na, jó, talán a vége.

Úgy kezdődik, ahogyan azt senki sem gondolná. 21 évvel ezelőtt egy pszichológus javaslatára Édesanyám kapott egy pár műlábfejet, amire ujjakat, sőt még körmöket is formáztak. Nagyon valósnak tűntek. Egy hónapon keresztül az volt a feladata, hogy a kétéves kislányát szoktassa a gondolathoz, miszerint: "Fanni, Neked ezek lesznek majd a lábaid." Persze én rögtön a kézfejemre húztam őket, hiszen olyanok voltak, mint egy papucs, és azzal mászkáltam a házunkban. Vicces lehetett.

Nem sokkal később újra találkoztam a műszerészemmel/tervezőmmel – tök olyan, mintha félig a terminátor lennék - fém "vázon" az emberi szövet. Csak a különbség az, hogy én ezen állok, és nem bennem van. Mindegy is, kicsit elkalandoztam... Szóval a tervezőm levette a mintát a lábaimról. Ezután tokot csinált a levett minta segítségével és felépítette a térd-boka részt, majd szivaccsal bevonta, hogy természetes hatást keltsen. Persze a menő lábfejek sem maradhattak le róla. Kicsivel ezután megkaptam életem első lábait. Már csak egy feladat volt hátra, megtanulni járni... Ezt úgy kell elképzelni, hogy a nappalinkban minden bútort félretoltunk, hogy nagyobb területem legyen. Ez volt az én gyakorlópályám. Eleinte csak az egyensúly megtartását tanulgattam, aztán nem volt mese, el kellett indulni. Valószínűleg a szüleim az őszhajszálaikat ezen időszaknak köszönhetik. Nemcsak nekem, hanem nekik is igazi kínszenvedés volt, hiszen nincs annál rosszabb érzés, mikor a gyermeked sír, és látod rajta, hogy szenved, de neked erőt kell venned magadon és erőltetni, hogy csinálja tovább.

Őszintén megmondva, utáltam ezt... Nem értettem, mi szükség van erre. Más gyerekek kint játszottak az utcánkban, én pedig csak akkor mehettem ki, ha már jobban ment a járás. A sok szenvedés, és sírás azonban meghozta gyümölcsét. Megtanultam járni. Ezzel együtt a lábaim a részemmé váltak, mint egy kirakós másik darabja. Megszerettem és azóta is rosszul vagyok, ha valaki azt mondja rájuk, hogy protézis. Ezek az én lábaim, és baromira nem érdekel, ha valakinek ez nem tetszik. Örülök, hogy vannak lábaim és hálás vagyok a szüleimnek. Nagyon szigorúak voltak és sosem adták fel. Nekik köszönhetek mindent ebben az életben, így mikor azt mondom, hogy Nekik jár köszönet mindenért, akkor azt tényleg úgy is értem. Sosem hagyták, hogy mások befolyásolják Őket, mentek előre az úton.

Ha igaz az a teória, miszerint a gyermek választja a szülőket, akkor Ők voltak életem legjobb döntése.