Lángi Dorka: Legyőztem önmagamat! - Spartan Race teljesen kezdőként
Az eplényi sípályáról eddig csak a szikrázó havon való lesiklás jutott az eszembe, de október 22. óta a sárban kúszás, vízben gázolás, a 25 kilós zsákkal hegymászás és nem utolsó sorban önmagam legyőzése az, ami beugrik.
Ezeket láttad már?
Nektek is nagyon nehéz beiktatni a rendszeres sportot a mindennapjaitokba? És mikor hazaértek egy hosszú munkanap után fizikai fájdalom összerakni az edzőcuccot és nekivágni? Hát én is így voltam vele, de a kihívások és a barátok noszogatása mindig segít, ezért idén a félmaraton után a Spartan Race volt a következő óriási célkitűzésem!
Most arra gondoltok, hogy persze, félmaraton meg Spartan Race, ez lehetetlen, egy átlagos lány nem csinál ilyeneket, de megnyugtatlak titeket, hogy de, teljes mértékben kivitelezhető! Nekem nem az idő és a verseny számít, hanem az, hogy teljesítettem, és hogy meg tudom valósítani akarattal, ami otthon ülve pizsiben szenvedve lehetetlenségnek tűnik.
A Spartan Race egy akadályfutóverseny, mely során nem a városban rovod a köröket, hanem terepen minimum 20 akadályt kell legyőznöd. Ennek is vannak fokozatai, én a legrövidebb távot, a Sprintet teljesítettem, mely most 8,1 km hosszú volt, 505 m szintemelkedéssel és 20 akadállyal. A következő fokozat a Super, ahol minimum 13 km távot, és 25 akadályt kell teljesíteni, míg a Beast minimum 20 km hosszú, és több, mint 30 akadály vár meghódításra (na jó, ez még pizsiben álmodozva sem tűnik elérhetőnek, de hát sosem lehet tudni). Ami még tetszik, hogy csapatban is lehet indulni, úgyhogy akár egy céges kis csapatépítőnek is elmegy a dolog.
Az október alapvetően nem tűnt egy barátságos választásnak egy terepfutó versenyre, de aztán rájöttem, hogy előbb-utóbb úgyis sáros vízben fogok úszni, úgyhogy nem oszt, nem szoroz, ha még fentről is kapok egy kicsit. Itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezen a versenyen teljes mértékben mellőzhető a divat minden formája, ugyanis a végére mindenki egységesen barna lesz a sártól és a víztől.
Heti 2-3 rendszeres edzéssel és futással készültem a versenyre – na ne ilyen menő cross fit-es dolgokra gondoljatok, hanem guggolással és saját testsúlyos edzéssel gyötört a barátom, ami után rendszeresen olyan izomlázam volt, hogy ülni is nehezen tudtam. Ez alapvetően elég volt, hogy vegyem az akadályokat, és Máté barátom támogatásával végig nyomjam a pályát.
És hogy milyen akadályok voltak…? Hát úgy kezdődött a verseny, hogy rögtön 300 métert meg kellet mászni a sípálya melletti dzsindzsásban, úgyhogy már a lejtő alján elállt a szavam, de az adrenalin remek dolog, úgy hajtott végig, hogy alig éreztem meg a fáradtságot. A sípálya többszörös fel-le mászása után irány a patak, és abban gázolva futottunk tovább az első akadályokig. Itt vannak könnyebbek, mint például a palánkok átugrása (ahol egyébként segíthetnek a versenytársak, és természetesen óriási az összetartás, úgyhogy kicsiként nekem többször is bakot tartottak), de elkerülhetetlenek a szinte kivitelezhetetlen akadályok is, amiket 30 négy ütemű fekvőtámasszal lehet kiváltani – amiből én a végére 180-at sikeresen abszolváltam (na jó, az utolsó 30 már nem volt olyan aktív, és talán inkább egy fókára hasonlíthattam, de megvolt).
A pálya legnehezebb része számomra a 25 kg-s zsák cipelése volt 1,2 km-en keresztül fel majd le a sípályán - na ott többször azt éreztem, hogy mégis hogy lehettem ilyen idióta, hogy még fizettem is ezért…? De mikor leértem és ledobhattam a zsákot, a vizes árok és a szöges drót alatti kúszás már gyerekjátéknak bizonyult. És a célba éréshez semmi más nem hasonlítható – öröm, fáradtság és az az érzés, hogy legyőztem önmagamat, megcsináltam, ami számomra lehetetlennek tűnt… mert minden lehetséges, csak elszántság és akarat kérdése! Hajrá lányok!
Lángi Dorka
Fotó: Tóth Ferenc Márk
