Ez a nehéz női sorsokat ábrázoló kiállítás a csontodig hatol, mindenkinek látnia kéne
A világhírű, számos szakmai díjjal elismert dokumentarista fotográfus, Mary Ellen Mark munkáiból rendeztek Budapesten kiállítást, amely az év talán legjobban várt Mai Manó Ház-beli programja!
Ezeket láttad már?
Mary Ellen Mark a munkásságával jóval megelőzte a #MeToo mozgalmát. Szenvedélyes, ugyanakkor empatikus megfigyelőként egész pályáját annak szentelte, hogy objektívjén keresztül nehéz női sorsokat tárjon fel. Ezek közül az egyik leghíresebb projektje a női elmegyógyintézet lakóiról készült fotósorozata, a Ward81, amely a Száll a kakukk fészkére című Oscar-díjas film forgatási helyszínén készült.
Száll a kakukk
Mark a filmes kapcsolatának köszönhetően (az egyik hivatalos fotósa volt a produkciónak) egy évig élt az oregoni zárt osztályon, a páciensekéhez hasonló cellában. Meg akarta érteni, mit jelent bezárva lenni – nőként, emberként, a társadalmon kívül. Ez a hozzáállás hatja át életművét: közelről figyelt, de sosem avatkozott be szereplőinek életébe – amolyan voyeur szerep volt az övé. Modelljeit nem instruálta, nem is ítélkezett felettük, csupán jelen volt a környezetükben.
Évtizedes követés
A Streetwise című munkája Seattle fiatal csellengőiről készült – azért esett a választása a túlnyomórészt fehér középosztály lakta városra, hogy hatásosan érzékeltesse: ha ott nagy a baj, milyen lehet a leszakadt térségekben! Mark nemcsak lefotózta a rendszeren kívül rekedteket, hanem évtizedeken át kapcsolatban is maradt velük, ami önmagában is megkülönbözteti őt a többi fotográfustól. A Streetwise-sorozatból dokumentumfilm is készült, amelyet Oscar-díjra jelöltek.
India is szerepet játszott Mark életében: több felkérés alkalmával lefényképezte Teréz anyát, akinél, csakúgy, mint összes alanyánál, az arcon kirajzolódó életút lenyomatát kereste. Ugyanilyen gyengéd „pillantással” örökítette meg az indiai és mexikói cirkuszok mindennapjait, a fellépések közötti életet – különös tekintettel a lánygyermekek munkájára.
Tényleg lehetséges, hogy egy nő is ugyanannyit keressen, mint egy férfi? Ezek a törekvések mind ezt szorgalmazzák
Figyelemre méltók a mumbaii prostituáltakat és az ikreket megörökítő sorozatai is. A tárlat legintimebb része az, amely a veszteségről szól: olyan anyákat és lányokat látunk a fotográfiákon, akik nemrég veszítették el gyermeküket, illetve az édesanyjukat. Mindez arról is tanúskodik, hogy két testben ugyanaz a fájdalom nagyon hasonlóan tükröződik.
Fekete keret
A képek mérete és elhelyezése beszédes: a kiállított műveket Mark maga válogatta össze a gyűjteményéből, és azt is megmondta, melyik legyen a középpontban, hol legyen szellősebb és hol pedig sűrűbb a tárlat. A képek kerete fekete, amelynek ugyan prózai oka, hogy ezek teljes képkockák – vagyis azokat nem vágták le semelyik oldalukon, a negatívok szélén látszódnak a lamellák –, mégis ez a keret jól illik a megjelenített súlyos témákhoz. A művész mintha a valóság egyetlen milliméterét sem lenne hajlandó eltakarni.
Mary Ellen Mark üzen nekünk
Fotói egyetemesek, túlmutatnak koron és helyen, nekünk itt ugyanazt mondják el, mint bárhol bárkinek, és ez az üzenet nem más, mint, hogy figyeljünk oda egymásra és támogassuk a szükségben lévőket. Akár úgy is, ha csak szemlélőkként rájuk irányítjuk a társadalom figyelmét, ahogy azt Mark is tette.
Művészi hozzáállása arra is tanít, hogy a dokumentálás nem hideg rögzítést jelent, hanem mély, szinte anyai aggódással átitatott művészetet. A kiszolgáltatott helyzetben lévő nőket nem azért zárta fotóiba, hogy sajnálkozzunk felettük – ez abból is látszik, hogy nem „játszott rá” az érzelmekre –, hanem hogy ne felejtsük el őket. A mai, influenszerek uralta világunkban különösen fontos Mary Ellen Mark öröksége – a fotográfiáit nézve érdemes elgondolkodnunk.
Mary Ellen Mark Női sorsok című kiállítása, amely az életművéből fotókat, filmeket és dokumentumokat vonultat fel, 2025. október 16. és 2026. január 11. között tekinthető meg, a Mai Manó Házban.
