Miért játszmázunk a szerelemben?

2021.augusztus.24.

Szerelmi kapcsolataink nagyon sokszor tűnnek egyenlőtlennek. Furcsa koreográfiákat követünk bennük, akár a táncban: az aktív férfi vezeti a passzív nőt. Ha másképp van, azt nem tartjuk romantikusnak. De jól van ez így?

Miért játszmázunk a szerelemben?
Fotó: Northfoto

A táncos példáról eszembe jutott a Sziget Fesztivál, meg az az év (talán 2016), amikor nagyon szerettem volna valakivel táncolni egyet. A tánctér széléről ki is néztem magamnak egy spanyol srácot, először csak néha odapillantottam, észrevesz-e. Ezzel elment körülbelül harminc percem, aztán nagy nehezen felvette a szemkontaktust. Akkor elfordítottam a fejem, és mintha csak véletlenül tenném, szép lassan odatáncolgattam a közelébe, egyre többet néztünk egymásra. Újabb húsz perc. Aztán kicsit eltűnt, majd előkerült, és onnan már csak tizenöt percet kellett várni, hogy odajöjjön hozzám táncolni.

Kérdés: miért kellett kivárnom ezt a hosszas procedúrát, amikor én már másfél órával korábban is tudtam, hogy ezzel a fiúval szeretnék táncolni?

Gondolkodjunk el rajta, mi van, ha az első szemkontaktus után odamegyek hozzá, és megkérdezem, van-e kedve velem táncolni. Cikinek hangzik, ugye? Ez a kedves spanyol srác biztosan kihozta volna döntetlenre a dolgot, úgy, hogy ne sértődjek meg, de mégse kelljen a bolond lánnyal (velem) táncolnia. Mindezt csak azért fejtegetem ennyi ideig, mert tapasztalataim szerint ez a tendencia egyáltalán nem csak a táncterek sajátja. Ugyanez kialakul például a Tinderen is: rendkívül alacsony azon lányok száma, akik egy match után beszélgetést kezdeményeznek. Nem azért, mert nem szeretnének, hanem mert az túl nyomulósnak tűnik. Vagy vegyünk egy élethez kicsit közelibb példát: mikor volt olyan, hogy elhívtál valakit randizni? Nekem amúgy volt, de mindig valami másnak kellett álcázni. Hogy azt mondd a másiknak, „tetszel, szívesen megismernélek jobban”, gyakorlatilag tiltólistás. Így pozicionáljuk magunkat minden párkapcsolat elején, eljátsszuk, hogy a pasinknak meg kellett harcolnia értünk, mint valami középkori vitéznek, hogy férfiasnak érezhesse magát, és ezt hívjuk romantikának.

Örök elérhetetlenség

A párkapcsolatok kezdetének ez a fura hagyománya nevezhető éppen viccesnek vagy aranyosnak (habár szerintem rém unalmas, és túlságosan egyformává teszi ezeket az időszakokat), a para csak az, hogy sok esetben ezt igen nehéz visszazökkenni egy normális egyensúlyba, vagy nem is lehet, márpedig egy párkapcsolat időnként egész hosszú ideig is eltart. Ismerek például egy olyan lányt (már rég nem találkoztunk, nem tudom, csinálja-e még), aki stratégiai megfontolásból hintáztatta a pasijait. Majdnem elérhető volt és örök elérhetetlen, és tényleg bolondultak érte a srácok. Ez rengeteg lelki energiájába került, és lényegében soha nem azt tette, amit valójában szeretett volna, csak azért, hogy fenntartsa az érdeklődést. És tegyük a szívünkre a kezünket, sokunk érezte már azt, hogy ha nem adta volna magát ilyen könnyen egy-egy helyzetben, akkor az a kapcsolat nem ért volna véget ilyen hamar. De ha mélyebben belegondolunk: ki akar egy olyan kapcsolatban élni, amiben nem lehet önmaga?

Egy barátnőm, Eszter, aki három éve van együtt a barátjával, felhívott pár héttel ezelőtt. Azt mondta, beszélt a hétvégén a fiúval a házasságról, és azt mondta neki, hogy ő szeretné, ha egyszer megkérné a kezét. Eszter ezután úgy érezte, hogy nagyon elszúrta a dolgot, ugyanis soha korábban nem beszélt vele ilyesmiről, nem akart rá nyomást gyakorolni. Első ijedtségében felhívta egy másik barátnőjét, Katát, aki már házas. Kata megerősítette benne ezt a szorongást, az ő véleménye az volt, hogy Eszter elrontotta az egész lánykérés romantikáját, hiszen annak derült égből villámcsapás szerűen kell jönnie. Erről a történetről pedig eszembe jutottak a neten keringő, nagy, reprezentatív lánykéréses videók, amelyeket párás szemmel osztogatnak nőismerőseim. Tánckar, szimfonikus zenekar, tűzijáték, sokszor teljesen érthetetlen szituációkban, például, amikor a mit sem sejtő nő kilép a munkahelyéről az utcára. Lehet, hogy épp pisilnie kell, vagy fáj a hasa, esetleg éhes, vagy az előbb üvöltözött vele a főnöke egy órát. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem a hideg futkos a hátamon ezektől a videóktól. És persze, az összes csaj igent mond, hiszen ha kicsit is szereted a másik embert, nem alázod meg egy ilyen helyzetben. Csak egyet láttam, ahol nem mondott igent, vagány volt – hiszen, ha kicsit is szereted a másikat, nem erőszakolod ki belőle egy szimfonikus zenekarral a választ.

Ugyanez az aktív-passzív leosztás sokszor megismétlődik a párok hálószobájában is. Nem igazán merünk határozottan kezdeményezni, inkább jeleket küldünk, ha a másik nem veszi őket, megsértődünk, de nem mondjuk el, miért. Szex közben pedig próbálunk „nem kurvásan” viselkedni, jelentsen ez bármit, ám többnyire azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy a pasink irányítsa az egészet akkor is, ha épp másra vágynánk. Vagy egyszerűen meg sem tudjuk mondani, mire vágyunk, mert azt hisszük, hogy arra, amire a másik, nem alakítjuk ki saját szokásainkat. Ez persze a pornóipar következménye is, ott is így vannak leosztva a szerepek: a férfi inkább csinálja, a nő inkább hagyja és élvezi (vagy legalábbis imitálja).

A szerelem bonyolult története

Annak, hogy most itt tartunk, nyilvánvalóan történeti gyökerei vannak. Ezért a szerelem kultúrtörténetéről kifaggattam K. Horváth Zsolt társadalomtörténészt. Megtudtam tőle, hogy a szerelem fogalma és a házasság intézménye erősen változó képet mutat a civilizációnk történetében. Az ókori Athénban például a házasságok heteronormatívak voltak ugyan, viszont a nők nem tanulhattak, nem foglalkozhattak közügyekkel, háztartásbeliek voltak. Tehát ha a tanult athéni polgár hozzá intellektuálisan közel álló partnert keresett, azt vagy a prostituáltak, vagy a férfiak körében találta meg, nem pedig otthon, a felesége személyében. K. Horváth Zsolt szerint a középkori lovagi szerelem értelmezhetetlen a Mária-kultusz nélkül: „az ilyen szerelem minden testi kapcsolattól mentes. A szerelem koncepciójában sokszor megnyilvánul a társadalom szerkezete is, így az sem véletlen, hogy a lovagi szerelemnek a valóságban létező, eszményített hölgye olyan nő volt, aki társadalmi státusza miatt elérhetetlen volt a trubadúr számára”. Végül is, elég szórakoztató, hogy a fentebb emlegetett hintáztatással mintha egy szép, középkori hagyományt akarnánk feléleszteni.

K. Horváth Zsolt szerint a szerelem és az őrület fogalmai igen közel állnak egymáshoz a társadalom megítélése szerint: „A szerelmes embert annyira lekötik saját érzései, hogy elhanyagolja mindennapi teendőit. Ennyiben a szerelem a társadalmon, a normalitáson kívülre helyezi az egyént, hiszen ép ésszel követhetetlen, irracionális dolgokat követ el.” Éppen ez volt az oka annak, hogy a szerelem fogalma és a házasság intézménye egészen a romantika koráig teljesen elvált egymástól. A házasság ugyanis egy racionális gazdasági kapcsolat volt, a szerelem pedig kótyagos őrület. A romantika korában mindez azért változott meg, mert az individuum felértékelődött, vagyis az egyéni akarat fontosabb lett, mint a családi hagyományok. Ez persze csak egyes társadalmi osztályok számára volt elérhető, hiszen a szerelem és a házasság összekapcsolása azt feltételezi, hogy van elég jövedelmed eltartani a családot. A nagy áttörést ebben a nők munkába állása hozta el a második világháború alatt: lett saját jövedelmük, így elkezdhettek érzelmeik alapján döntéseket hozni, mellőzve a gazdasági megfontolásokat, míg a gazdasági kérdés a hatvanas évekre teljesen háttérbe szorult. K. Horváth Zsolt szerint a jelenünk ennél sokkal szomorúbb képet mutat, hiszen a társadalmi mobilitás újra megszűnőben van, ami újratermeli az érdekházasságokat.

Mindezzel pedig csak arra szeretnék rávilágítani, hogy a szerelemnek és a házasságnak nincs követendő hagyománya, hogy épp mit tekintünk romantikusnak, vagy miért és hogyan házasodunk, azt az adott kor társadalmi és gazdasági helyzete befolyásolja. És befolyásolhatjuk mi is saját párkapcsolatunkban úgy, hogy nem ragaszkodunk semmiféle szokásrendhez. Egy egyenlőségen alapuló párkapcsolat kiegyensúlyozott, nincs tele felesleges játszmázással, ami hosszú távon jó befektetés mindkét félnek. Ja, hogy le kell érte mondani ezekről a furcsa, romantikusnak nevezett szokásokról? Ha engem kérdeztek, én bátran nemet mondok a romantikára.

Szöveg: Puskás Panni

A cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2020. októberi számában jelent meg.

Ez is érdekelhet

Belső hangjaink: Gondolatok szülésről, traumáról

Belső hangjaink: Gondolatok szülésről, traumáról

G-Életstílus

A strand mindenkié, kortól és alkattól függetlenül, azaz: 70 éves modelleket is a címlapra!

A strand mindenkié, kortól és alkattól függetlenül, azaz: 70 éves modelleket is a címlapra!

G-Szex

7 dolog, amitől sokkal intimebb lesz a szex

7 dolog, amitől sokkal intimebb lesz a szex