Miért nem tudnak férfiak szakítani?

Életem első szerelmével én szakítottam. És tulajdonképpen a másodikkal is. Sőt, igazából az összessel eddig. Vajon ez azt jelenti, hogy ellenállhatatlan nő vagyok, aki halomba töri a szíveket? Nos, nem. Ez azt jelenti, hogy a férfiak többsége egyszerűen nem tud szakítani, ezért néha helyettük kell kimondanunk a végszót. Még akkor is, ha ez nekünk jobban fáj, mint nekik.

Na, de miért van ez így?!

Mielőtt általánosítással vádolnátok, a fent említett tapasztalatot nem kizárólag saját életemből szűrtem le, hanem a körülöttem élő nőkéből, sőt, konkrétan megkérdeztem férfiakat, akik nagy része elismerte, inkább hagy szépen lassan elsorvadni egy nem működő kapcsolatot, mint hogy kerek-perec megmondja: ennek itt a vége. Na, persze, olyat már gyakrabban hallani, hogy addig húzzák a dolgot, addig viselkednek rémesen, amíg végül már erősebb a szégyen, mint a félelem, és képesek lesznek kimondani, hogy a kapcsolat végleg kifújt. Igyekeztem a lehető legtöbb férfi véleményét megkérdezni, és úgy tűnik, két alapvető jellegzetességre vezethető vissza az, hogy miért szánják rá magukat olyan nehezen a szakításra.

1. Kényelmes nekik kapcsolatban lenni. Ez nem azt jelenti, hogy szándékosan kihasználják a barátnőiket, egyszerűen csak azt, hogy egy unalmas, szerelem nélküli, de a drámát nélkülöző kapcsolat sokszor kényelmesebb nekik, mint hirtelen egyedül lenni. Ebbe gyakran az is belejátszik, hogy alapvetően szeretik és megszokták a barátnőjüket, és nekik is fáj, hogy haldoklik a viszony. Statisztikailag a férfiakat maga a szakítás is jobban megviseli, mint a nőket, és ragaszkodóbbak is tudnak lenni nálunk. Rövid kapcsolat esetében a megszokás helyett sokszor azt nehéz feldolgozniuk, hogy egy alapvetően csinos, kedves, jó fej lányba nem tudnak igazán beleszeretni. Ettől azonban még nem fognak beleszeretni sajnos.

2. Sok férfi számára a spanyol inkvizíció válogatott kínzásai is elviselhetőbbnek tűnnének, mint egy összetört, zokogó, esetleg hisztériázva kiabáló nő látványa, akinek ráadásul ők törték össze a szívét. Ismerjük el, hogy nehezebben viseljük könnyek nélkül, emelt fővel a szakítást, mint a férfiak, hiszen minket nem arra szocializáltak, hogy lehetőség szerint ne mutassuk ki ilyen intenzíven a bánatunkat.

Mi a megoldás?

Először is, nem árt elismernünk, hogy ebben mi, nők is hibásak vagyunk. Már hogy ne lennénk hibásak abban, hogy egy alapvetően működésképtelen kapcsolat fenntartásában aktívan (vagy passzívan) segédkezünk? Vagyis: az első lépés fölismerni, ha egy kapcsolat nem tart sehová, ha a másik már nem szeret, és bármennyire is fáj a szíved, szakítani. Ha ezt nem teszed meg, akkor valójában egy halott kapcsolatot dédelgetsz, miközben a stressz hatására fizikailag és lelkileg is tönkreteszed magadat. Ilyenből jól kijönni nem lehet. Ha azért húzod a dolgot, mert még szerelmes vagy, és szeretnéd, ha a kapcsolat működne, - egy ügyetlen hasonlattal élve - olyan, mintha azért vennél meg egy két számmal kisebb cipőt, mert az az egyetlen méret van belőle, és neked borzasztóan tetszik. Ha attól félsz, hogy a másik mégsem hidegült el, csak egy nehéz időszakon megy keresztül, akkor megnyugtatunk: ilyen esetben nem fogja hagyni, hogy elmenj. Ha viszont készségesen belátja, számotokra nincs tovább, akkor biztos lehetsz benne, hogy ő is szakítani akart.