Milyen az a semmi?
Ma néztem meg jobban, hogy mikor is írtam az utolsó bejegyzésem, és szinte sokkolt a dátum.
Ezeket láttad már?
Márciusban beszámoltam a válásom történetéről. Sokáig azt hittem, életem nagy történése maga a válás, az az egyetlen nagy folyamatom az elmúlt évben, és ha azon túljutok, akkor megy az élet tovább a maga kis megtervezett medrében.
Aztán hamar megláttam, hogy a megtervezett medernek értelme esetemben nincs, mert bár ragaszkodhatok a jól kitalált projektekhez, valójában ahhoz akkora erő kell, amekkorát nem is akarok belefektetni, ráadásul nem érzek semmiféle bizonyosságot arról, hogy nekem való lenne. Azaz, hiába találtam ki, hogy majd keresek egy lakást, egy fix munkahelyet, hogy sokat járok majd bulizni és előre megtervezem, beosztom az életem, ebből (hála a döntéseimnek) nem lett semmi.
És ez a hála érzés valódi. Tudom, hogy körülöttem többen furcsán néznek rám, mert látszólag nem csinálok semmit. Gyakorlatilag pedig nem tudom, volt-e már ennyire intenzív időszak az életemben. Csakhogy ez egy belső munka, olyan folyamat, amiben minden újraépül.
Ennek a neheze, hogy megkérdőjeleződik minden. Az összes tervem, minden, amit eddig hittem magamról, a világról, a kapcsolataimról összeomlik, átértékelődik és aztán újraépül. A pszichológia ezt hívja krízisnek. Ez egy hatalmas keresés, szárnypróbálgatás, amiben vannak nagy felemelkedések és nagy zuhanások is. De leírhatatlan az a bizonyosság, az a stabilitás, amit érzek, amikor megtalálom valamiben magamat, amikor meglátom, honnan jövök, hogyan jövök, mit hozok, mivel tudok hozzájárulni a világhoz, mi lakozik bennem, legyen az akár pozitív, akár negatív a világ szemében. Rendkívüli, amikor érzem, hogy az utamon vagyok és az, hogy egyre inkább fel tudom vállalni azt, aki vagyok, bárhogy is hat ez másokra. Jó érzés, hogy megengedek magamnak olyan dolgokat, amit a környezet amúgy nem engedne, és büszkeséggel tölt el az önfelvállalásom.
Így hiába állnak páran értetlenül a döntéseim előtt, nekem most ez az igazi szabadság, hogy belepuhulhatok ebbe a látszólag semmibe, amiben közben ott van minden, ahol meglátom magamat, ahol épülök, gyógyulok, szeretek és szeretve vagyok.
Rá kellett tehát jönnöm arra is, hogy bár a válás sok történetet megmozgatott bennem, és nagy küzdelem volt saját magammal az a sztori, valójában az "csak" egy szelete volt az én rendszerem összeomlásának. A valódi újjáépülés az életem és a létezésem minden síkjára kiterjed. Ebben pedig még sajnos az idő olykor elveszik, de talán hamarosan azt is jobban kezelem, és akkor nem másfél hónap múlva olvashatjátok a következő bejegyzésem. ;)
