Eddigi legnagyobb szerelmemmel tizenöt éve ismerjük egymást, ebből négyet jártunk, hat éve szakítottunk, azóta "csak" barátok vagyunk. Legutóbb néhány hete egy sörözőben futottunk össze. A kölcsönös szereteten és tiszteleten kívüli vonzalmat egyikünk sem érzi már a másik iránt.
Ezeket láttad már?
Fantasztikusan jót beszélgettünk megint, rengeteg mesélni valónk volt egymásnak, nagyszerűen szórakoztunk. Röhögnöm kell, ha arra gondolok, hogy őt tulajdonképpen kudarcként is fölfoghatnám az életemben. Hiszen ha létezik nagy Ő, ha létezik az egyetlen, hamisítatlan lelki társ, akivel az ember örökkön-örökké együtt marad, akkor rajta kívül mindegyik más férfival való kapcsolatunk csak zsákutca, nem valódi, felesleges időpazarlás, maximum tanulópénz. Aki tisztelt és szeretett már úgy istenigazából egy partnert, akivel később mégsem maradt együtt, nem gondolhatja komolyan, hogy egyetlen nagy Ő létezik!
Életszakaszok léteznek, és emberek, akik egy adott térben és időben tökéletesek, egy másikban kicsit hibásak. Akik ha harminc évesen találkoznak, örökre együtt maradnak, ha húsz évesen, akkor csak két évig. Vagy egy hétig. De az attól még lehet egy fantasztikus időszak, aminek az emlékét örökre megbecsülhetjük. És itt nemcsak arról van szó, hogy milyen sokat változunk, mondjuk egy évtized alatt, hanem arról is, hogy éppen akkor jövünk-e össze valakivel, amikor mindketten abban az életszakaszban járunk, hogy már nem a következő nyárig, hanem legalábbis a következő öt évre tervezünk. Vagy negyvenre. Az ember életében vannak nagy szerelmek, amik elmúlnak, és vannak nagy szerelmek, amik nem. De ez korántsem jelenti azt, hogy ami elmúlt, az kudarc. És főleg azt nem, hogy egyszer csak jön valaki, akinek nemcsak a homlokára lesz tetoválva, hogy "AZ IGAZI", de tökéletes is lesz, úgy, ahogy van.
Isten mentsen tőle, mert én sem vagyok az?
