Nők határok nélkül - Tényleg az egyenlőség kapujában vagyunk?

2021.június.1.

Ónodi Adél Berlinben élő magyar színésznő és transzaktivista. A glamour.hu-n induló Nők határok nélkül című rovatában a transznemű közösség életébe nyújt betekintést saját történeteken keresztül szakértők, aktivisták bevonásával, melyekkel a transzneműek elfogadását, a társadalom teljesértékű tagjaként való elismerését népszerűsíti, illetve hogy felhívja a figyelmet a transzközösséget érintő diszkriminációra, bántalmazásra és kirekesztésre. Fogadjátok szeretettel!

Tényleg az egyenlőség kapujában vagyunk?

Egyenlőség. Fejlődés. A kisebbségi csoportok helyzetének javulása. Ezekkel a fogalmakkal sokszor szembesülhetünk, de kérdés, hogy hova jutottunk el az évek alatt. Transznemű nőként, azt hiszem, jó rálátásom van arra, mennyire vannak hátrányban a nők, hiszen van összehasonlítási alapom (elvégre éveken át éltem rossz testben). Amikor megkaptam a helyes okmányaimat, akkor jött a felismerés, hogy woah, azzal hogy mostantól kettessel kezdődik a személyi azonosítóm, meg is változtak az erőviszonyok. (Még mielőtt megfordul a fejedben, nem, nem bántam meg hogy nő vagyok, de szerintem beszélni kell azokról a furcsaságokról, amik szemet szúrnak így, a tranzíciót követően és jó néhány ilyen furcsasággal szembesültem.)

Milyen változásokról beszélek? Kezdjük azzal, hogy sokszor nem tudtam befejezni a mondataimat társaságokban, belevágtak a szavamba vagy félbeszakítottak. A vonaton, a buszon, a repülőn a férfiak sokszor széttett lábakkal foglaltak helyett mellettem, így nekem kevesebb helyem jutott. Idegesített, hogy sokszor vadidegenek is beszólnak és kéretlen megjegyzéseket tesznek rám. Nőként hirtelen kívülállóként éreztem magam, de jött egy pont, amikor ezt megelégeltem. Attól kezdve, ha beleszóltak a mondandómba, azt mondtam, most én beszélek, ha széttett lábakkal ültek mellettem, rájuk szóltam (amikor kevésbé voltam jó hangulatban, akkor szétdobtam a lábaimat én is), ha beszóltak, visszaszóltam és valahogy meg is változott a helyzet. Hozzáteszem: mindez 20 éves koromban kezdődött és 22 évesen jutottam el arra a pontra, hogy változtattam a helyzetemen, de az is sokat segített, hogy én akkor már fél lábbal Berlinben voltam. Talán úgy érezhetitek, hogy most panaszkodom, de ezek tényleg csak a tények, amik bármelyik hétköznap előfordulnak a legátlagosabb nővel is.

De ha már kényes kérdésekről van szó: szeretnék arról is beszélni egy kicsit mindezek kapcsán, hogy kik hasznosították az elmúlt évtizedek GIRL POWER-mozgalmát: ha csak a médiát vagy a filmbizniszt nézzük, akkor látható, hogy szinte kizárólag olyan nők, akiknek már alapból is több joguk, nagyobb hatalmuk és privilegizáltabb helyzetük volt (tehát a fehérbőrű, cisznemű, ép testű nők). Szerintem itt az ideje, hogy a GIRL POWER-t kiterjesszük azokra a nőkre is, akik nem ebbe a kategóriába tartoznak, és nem csak a hírességekről beszélek persze: azokra, akik fogyatékossággal vagy betegséggel élnek, szegények vagy bántalmazottak, romák, transzneműek vagy feketék. A feminizmus őket alaposan cserbenhagyta és nem mondhatjuk, hogy mára nagyon behozta volna a lemaradást.

A nőknek még mindig nagyon sokszor kompromisszumokat kell kötni, olykor keményebben és csak férfienergiával tudnak sokszor elérni dolgokat, legyen az munka vagy magánéleti helyzet, hogy győztesen jöjjenek ki egy szituációból.

A kifejezés, amit keresek az az, hogy nem fair.

Talán néhányan rossz feministának tartanak emiatt, de nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, hogy az egyenlőség nevében nekem ugyanolyan súlyú polcokat kéne cipelnem, de azt igenis elvárom, hogy ne rózsát kapjunk nőnapon, hanem legyen egyenlő a fizetésünk és a munkakörökben egyenlő jogaink, de nem vagyok biztos benne, hogy az visz előre, ha olyan leszek, mint egy férfi… Mondok egy példát, hogy világosabb legyen, miről beszélek: korábban egy német tévésorozatban egy férfi rendezővel dolgoztam, majd pedig egy német netflixes filmben egy női rendezővel. Kifejezetten tetszik, hogy a női rendező nem érzi úgy, hogy vezetőként férfiasan kell viselkednie, elnyomva minden, nőiesnek tartott tulajdonságot, hanem beleviszi a munkájába a női identitását is, amit talán sokan gyengeségnek tartanának. Szóval nem tetszik a feminizmusnak az az irányzata, ami azt a nyomást teszi ránk, nőkre, hogy férfiasnak titulált tulajdonságokat kell elsajátítanunk.

Hogy miért nehezebb ma egy 20 éves nőnek, mint a korábbi generációknak? És ez miért hatnak a nehézségek hatványozottabban a transznemű nőkre?

Kezdjük azzal, hogy a közösségi média és a sima média is nagyon durva elvárásokat tesz a nők elé.

Mindig is 38-as méret voltam, de 36-os akartam lenni, hogy miért? Mert a médiából azt láttam, hogy ez az elvárás. 25 évesen már azon gondolkozom, hogy mennyi ráncom van és hogy mivel előzhetném meg a többit, pedig a természet nem árul zsákbamacskát: egy idő után mindenkinek lesz…

Nézd meg Adél és Járai Kíra közös beszélgetését:

Sok, kevésbé látható területen romlott a nők helyzete, még ha erről kevés szó esik is. Régen nem ömlött mindenhonnan a pornó, de mivel ez ma sokaknak hozzátartozik a hétköznapjaihoz, sokan szexuális segédeszközként tekintenek a nőkre, a transz nőkre pedig még inkább. Az internet amúgy is nagyon megváltoztatta az életünket: nekünk, akik már a számítógépekkel nőttünk fel, olyan a kapcsolatunk magunkkal és a külvilággal, ami egészen távol esik az előző generációk tapasztalataitól. Vajon mennyire egészséges az énképünk és erős az önbizalmunk? Amire rá szerettem volna világítani, hogy lehet, hogy több lehetőségünk van ma a világban, de ez azt is jelenti, hogy nehezebb szelektálni, és a sok lehetőség közül nem biztos, hogy mindig a jót választjuk, egyszóval sokkal inkább észnél kell lenni, mint a korábbi huszonéves generációknak.

Szerintem azért nem tartunk még mindig az egyenlőség kapujában, mert nincs igazi, mély összefogás a nők között.

Sokszor egymást is elnyomjuk azért a kevés elérhető pozícióért, és félve segítjük egymást, attól tartva, hogy nekünk úgy kevesebb marad. Félünk, nemcsak egymástól, hanem mindentől, amiben fenyegetést látunk: szerintem ez az oka annak, hogy sok nő transzfób. (Most azért beszélek csak a cisz nők transzfóbiájáról, mert női összefogás a cikk témája, de természetesen a cisz férfiak körében és az LMBTQ+ közösségen belül is jelen van ez a fóbia.)

Azt gondolják: nem elég az eddigi konkurencia, most hirtelen előbújt a föld alól egy csomó transz nő is (persze nem a föld alól bukkantunk elő, mindig is itt voltunk, csak most kezdtek el figyelni ránk). De amíg egymással viaskodunk, a patriarchátus, a helyzetet kihasználva, az azt támogató kevés, kiváltságos nővel együtt jót nyerészkedik ezen.

Sokkal több értelme lenne annak, ha összefognánk: pár kis esőcsepp nem fogja elmosni a patriarchátus palotáját, de egy hatalmas nagy cunami igen.

Igen, ez egy kölcsönösen előnyös összefogás lenne. Tudtad, hogy mi, transz nők most hasonló dolgokon megyünk keresztül, mint egykor a fekete nők Amerikában? Mivel a társadalom kiszorít bennünket, kevesebb jogunk van a munkahelyeken is, arról nem is beszélve, hogy ha mondjuk fizetésemelést kérünk, akkor lehet, hogy pont emiatt nem kapjuk meg: mert tudják, hogy kiszolgáltatottabbak vagyunk.

Szerintem igenis fel kell ismerni, hogy együtt egy közös csoportban tudunk változásokat elérni, persze csak az, aki akar. De szerintem még van mit tenni és nem dőlhetünk hátra!

Remélem, hogy ezt egyre többen észrevesszük és egy közös úton léphetünk át azon a nyomorult kapun egy jobb és megváltozott világba.

Ennek jegyében boldog Pride-hónapot kívánok mindenkinek.

Ónodi Adél

Ez is érdekelhet

5 dolog, amivel Katalin hercegné formában tartja magát

5 dolog, amivel Katalin hercegné formában tartja magát

GLAMOUR Horoszkóp

Kockázatvállalással kihívhatod magad ellen a sorsot - Napi horoszkóp: július 29.

Kockázatvállalással kihívhatod magad ellen a sorsot - Napi horoszkóp: július 29.

Sztárhírek

Már attól hanyatt esel, ha csak ránézel Lady Gaga holdjáró cipőjére

Már attól hanyatt esel, ha csak ránézel Lady Gaga holdjáró cipőjére