Így szabotálod a szerelmi életed, és még csak nem is tudsz róla
Tiniként mind a legmenőbb fiúbanda énekesébe, vagy a legújabb mozifilm csókos szájú főhősébe vagyunk szerelmesek, de ez nem befolyásolja a későbbi párválasztásunkat. Vagy mégis?
Ezeket láttad már?
Kár is lenne tagadni, hogy az életünk tele van elvárásokkal, hiszen minden reklámban, videoklipben, de még mesefilmben, sőt a felnőttfilmekben is azzal találkozunk, hogy mi a „szép”, az „ideális”, vagyis mi az elvárás ahhoz, hogy olyan életünk, alkatunk, párkapcsolatunk, szexuális életünk legyen, mint a szemünk előtt meglebegtetett mintában. Kitartó tudatosság, éberség és a „mögélátás” képessége kell ahhoz, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy ezek valótlan képek, amiket nem szabad hajszolni (nem mellesleg nem is hoznák azt a várt boldogságot, amit elképzelünk).
Németh Anna tanácsadó szakpszichológus szerint: „A különböző viselkedési és szerepminták követése már egészen gyerekkorunktól kezdve nagyon fontos saját magunk meghatározásában. Ilyenek lehetnek a reklámok, a szülők és tanárok példái, és természetesen a kortársak körében látott viselkedések is. A gyerekkor és felnövekedés során ezek a minták tudattalanul épülnek be a gondolkodásunkba, és sokszor felnőttként önismerettel foglalkozva tudjuk megragadni legtöbbjüket, azt, hogy milyen nagy mértékben alakították gondolkodásunkat, ugyanígy a párválasztási preferenciánkat. Ezek sokáig egyfajta mankóként segíthetnek ismeretlen helyzetekben, amikben félünk, sebezhetővé vagy bizonytalanná válhatunk. Felnőttként személyes autonómiánk segíthet abban, hogy eldöntsük: milyen ingert szeretünk és fogadunk el, és milyen tulajdonságok fontosak nekünk egy kapcsolatban.”
Elvárások a párválasztásban
Már gyerekkorban is a kék szemű, szőke hajú (vagy kinek milyen), ideális adottságokkal rendelkező párhoz vonzódunk, ő lesz az első „férjünk, feleségünk” a homokozóban, míg persze nem jön egy még jobb és még szebb kisgyerek, akinek ráadásul menőbb kistraktorja van, mint az elsőnek. Tiniként kicsit magunkba fordulva próbáljuk rejtegetni a felnőtté válás és a pattanásos bőr minden kínját és baját, távolról csodáljuk az évfolyamon a legmenőbb srácot vagy lányt, aki úgysem fog ránk nézni, mert ő tökéletes és szép, aranyból van a haja és igazgyöngyből a fogsora. Mellette aztán feltűnik Pistike, akinek zsíros a haja, fogszabályzója van és mindig fel van mentve tesiből, mert kezdődő gerincferdülése van, de mindig megjegyzi, hogy milyen csinosak vagyunk, és egyszer sem mulasztaná el a szülinapunkat.
És ezen a ponton eldől valami: hogy nekünk tényleg az a célunk a párválasztásban, hogy csodáljuk az aranytincseken megcsillanó hajnali napfényt, vagy esetleg többet számít egy ölelés, amikor igazán szükségünk van rá, és egy puszi a homlokunkon, amikor félálomba szenderülünk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a nagykönyvben megírt „szép emberek” nem lehetnek odaadók és romantikusak egy párkapcsolatban, ám mégis úgy tűnik, sokan a külső (és egyéb) elvárások miatt szalasztanak el egy esetleges potenciális nagy őt. „A felnőttkori párválasztáshoz elmaradhatatlanul fontos az önismeret. Ameddig nem tudjuk felmérni, megismerni, hogy mi alapján választjuk ki ideáljainkat, fontos kapcsolatainkat, addig a tudattalan mintáink vezérelhetnek minket. A külső jegyek vagy bármilyen fontos adottság hajszolása feltételezi annak lehetőségét, hogy egy tulajdonságra ráruházunk egyéb tulajdonságokat.
A nagy ő személyétől egyéb rejtett elvárásaink is lesznek: egy tökéletesnek gondolt társsal a kapcsolatnak is gördülékenyen, ideálisan kell mennie, úgy, mint a filmekben. Az önismeret ahhoz is hozzájárulhat, hogy magunkat is másképp lássuk: megismerjük, mire van szükségünk egy társtól, és mit tudunk mi nyújtani egy kapcsolatban, ezzel elősegítve, hogy ne szembesüljünk újra ugyanazzal a problémával. Milyen olyan elvárásaink vannak a párunktól, amik irracionálisak, és ugyanazokhoz a körkörös konfliktusokhoz vezetnek. Ez elsőre nagyon nehéz feladatnak tűnhet, hiszen a jól megszokott útmutatások helyett (szüleink, barátaink) meg kell ismernünk, mi az, amire nekünk személy szerint szükségünk van” – mondja a szakpszichológus.
A külsőn kívül rengeteg más szempont lehet még, amiknek „meg kell felelnie” a kiszemeltnek. Ezeket részben szüleinktől hallottuk, részben barátaink mintáján látjuk, vagy egyszerűen csak kialakulnak bennünk. Ilyenek lehetnek a vallás, a végzettség, az etnikum, az anyagi helyzet, a foglalkozás és még sok-sok apróság, amit, ha összeadunk, olyan listát kapunk, aminek már a látványától is sarkon fordul bármelyik jelölt. Egyáltalán nem arról van szó, hogy engedjük el az elvárásokat, aztán lesz, ami lesz alapon omoljunk az első járókelő karjaiba. Viszont érdemes tisztáznunk magunkban, hogy mi az, amiből semmiképp nem tudunk és nem is szeretnénk engedni, mert az a boldogságunkat szabotálhatja, és mi az, ami jó lenne, de ha sincs, attól még tudunk boldogan élni.
A legfőbb buktatók
Ideális esetben a legtöbb párkapcsolat úgy indul, mintha azon a bizonyos rózsaszín szemüvegen keresztül néznéd a világot: a kapcsolatotok érzelmes, meghitt, a párod figyelmes, kedves és a tenyerén hordoz. Akik viszont már voltak hosszabb ideig párkapcsolatban, tudják, hogy ez a „demó időszak” a kapcsolat első fél évében izzik, aztán fokozatosan kezd alábbhagyni. Amint megtörténik a párkapcsolatra való berendezkedés, rendszeres randik, összeköltözés, ismerkedés a másik családjával, a fókusz áthelyeződik a lángoló érzelmekről arra, hogyan tudunk hosszú távon együtt élni, egymás szokásaival megbirkózni.
„A párkapcsolatok első időszakában valóban egy »más« állapotot élhetünk meg – magyarázza a szakpszichológus –, egy szoros szimbiózist, aminek nagy jelentősége van. Ahogyan gyerekkorunkban, kötődésünket is első néhány évünk kapcsolatai nagymértékben befolyásolják, úgy a felnőttkori kötődésben is kiemelt jelentősége van, hogy egy pár meg tudja élni együtt ezt az időszakot. A felnőttkori kapcsolatokban már nem várhatunk el egymástól teljes, feltétel nélküli elfogadást, azonban itt is fontos a középút keresése: a mértéktelen és irracionális elvárások a párkapcsolatban, és magunkkal szemben sem segítik egymás és önmagunk elfogadását. A későbbi, nehezebb időszakokban jól lehet töltekezni a kezdeti időszak emlékeiből, intimitásából.
Az első, »rózsaszín ködös« szakasz után éppen az a kihívás, hogyan tudunk újra két felnőtt, autonóm személyként is részt venni együtt ebben az érett, kölcsönös tiszteletre épülő kapcsolódásban.” Végül rájövünk, hogy hercegünk szereti szanaszét hagyni a zokniját és inkább rak Mount Everestet a mosogatóban, minthogy kivegye a részét a házimunkából. Elmaradoznak az apró figyelmességek, édes kis semmiségnek tűnő üzenetek, sőt még az is lehet, hogy elfelejti az évfordulónkat. Ilyenkor jönnek a civakodások, majd a veszekedésbe átnyúló nézeteltérések. Sokan ilyenkor adják fel, hiszen könnyebb valamit lecserélni, mint megjavítani. Ezen a ponton kell megbeszélni a partnerünkkel, illetve önmagunkkal is, hogy mi is igazából az, amire vágyunk. Hiszen ez az érett felnőtt párkapcsolatok titka: a kompromisszumkészség. Mert végső soron nem az az igazi szerelem, hogy elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen!?
