Szvitacs Alexa: „Ki vagyok békülve önmagammal”
Szvitacs Alexa paralimpikon asztaliteniszező ma a világbajnoki címért szállt versenybe a Para-Asztalitenisz Világbajnokság fináléjában. Olvasd el az Alexával készült korábbi interjúnkat!
Ezeket láttad már?
Szvitacs Alexa paralimpikon asztaliteniszező igazi példakép, inspiráló története sokaknak segíthet felülkerekedni a mindennapi nehézségeken. Az Európa- és magyar bajnok, az idei tokiói olimpián bronzérmet szerző parasportoló három éve veszítette el lábujjait és a bal alkarját. A történtek ellenére nem adta fel az álmát, a sport, a kitartása, az akaratereje és az életszeretete segített neki, hogy teljes és boldog életet éljen.
Milyen élményeid vannak a tokiói paralimpiával kapcsolatban?
Nagyon nagy élmény volt, függetlenül attól, hogy elég nagy hátrányból indultam. Egész végig a lábamban lévő csonthártyagyulladással küzdöttem, de megpróbáltam a maximumot kihozni magamból. Emlékszem, olyan fájdalmaim voltak, hogy már sétálni sem tudtam, kerekesszékben segítettek eljutni a különböző célpontokra a csoporttársaim. Az elődöntő után csalódott voltam, nagyon közel voltam ahhoz, hogy döntőt játszhassak.
Végül sajnos alulmaradtam, emiatt sokáig hiányérzetem volt, úgy éreztem, hogy nem tudtam megmutatni az igazi tudásomat. Kicsit el voltam keseredve, de mire jött az eredményhirdetés, megbékéltem az elért eredménnyel. Akkor már tényleg szívből örültem, ha azt nézzük, hogy három évvel ezelőtt még a kórházi ágyamban voltam, és az életemért imádkoztak a szeretteim, ahhoz képest ez fantasztikus teljesítmény. Mióta hazajöttem, nagyjából egy hetet hagytam ki, folyamatosan készülök a decemberi világkupára és a jövő évi világbajnokságra, valamint a 2024-es paralimpiára.
Mikor kerültél kapcsolatba a parasporttal?
Hétéves korom óta sportolok, a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy a tanulás mellett a mozgás is fontos része legyen az életemnek. Egyszer láttam a tévében egy kínai sportolót pingpongozni, akkor eldöntöttem, hogy én is ezt akarom csinálni. Belevágtam, majd a sport miatt tízévesen Budapestre költöztem. Mindig korosztályos válogatott voltam, többszörös utánpótlástag, magyar bajnok, Európa-bajnokságon ezüst- és bronzérmeket, ifjúsági világbajnokságon bronzérmet szereztem, utána a felnőtt válogatott tagja is voltam. 2018-ban vérmérgezést kaptam egy tampontól, a toxikus sokkszindrómának köszönhetően amputálni kellett a bal alkaromat, illetve az összes lábujjamat.
Hogy élted meg ezt a nehéz időszakot?
Nagyon sokat segített a rehabilitációmban a sportmúltam. Az orvosok szerint, ha korábban nem sportoltam volna, valószínűleg túl sem éltem volna ezt az egészet. Borzasztó érzés volt, amikor a kómából felébredve megláttam az elszíneződött végtagjaimat, majd közölték az amputációt. A körülményekhez képest hamar összeszedtem magam, az volt a legfontosabb, hogy életben maradtam. A pingpong is megmaradhatott az életemben, szerencsére nem a jobb kezemet veszítettem el.
Két és fél hónapot töltöttem az intenzív osztályon, utána három hetet a rehabilitáción. Könnyen vettem az akadályokat, már az amputáció után kijelentettem, hogy paralimpiai bajnok leszek. Nagyon vártam, hogy visszatérjek a sporthoz, és megkezdhessem a felkészülést. Korábban már ismertem a paraválogatott csapat tagjait, épként sokat edzettem velük. A szövetségi kapitányuk, Vígh Zsolt pedig gyerekkorom óta követi a sportolói karrieremet, meghívott, hogy legyek a válogatott tagja. Az edzőimmel, Pagonyi Róberttel, Vitsek Ivánnal nap mint nap keményen dolgoztunk, hogy a sok munkának meglegyen az eredménye. Úgy néz ki, hogy jól működik ez a páros, nagyon sokat köszönhetek neki, rengeteget fejlődtem az elmúlt időszakban.
A pingpong nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is kemény megterhelést jelent. Mennyire kell taktikusan gondolkodni?
A versenyek fizikálisan és mentálisan is megterhelők, főleg, ha egymás után több meccsem van. A taktika elengedhetetlen a sikerhez, illetve a koncentráció is rendkívül fontos. Sokszor egyetlen másodperced van csupán, hogy jó döntést hozz.
Hogy látod, mennyire elfogadó a társadalom a sérült emberekkel?
Szerencsére egyre jobb a helyzet, de még mindig előfordul, hogy megbámulnak az utcán vagy megfordulnak utánam. A kezdetek óta úgy fogom ezt fel, először nekem kell odaállnom a tükör elé, belenézni és elfogadni, szeretni magam, mert csak ezek után fognak mások is elfogadni. Mostanra már teljesen ki vagyok békülve önmagammal, és tényleg elfogadóbb lett a környezet is.
Mennyire fontos az életedben az öltözködés?
A nőies vonal áll hozzám a legközelebb, sokszor szívfájdalmam, hogy a napom nagy része edzésekből áll, ahol valljuk be, nem pont ilyen darabokat viselek. Mindig feltölt, ha a szabadidőmben kicsit jobban koncentrálhatok a megjelenésemre. Nem szeretem a tömegruhákat, próbálom egyedi darabokból felépíteni a ruhatáram, ezért is örültem ennek a fotózásnak. Legyen szó sminkről, ruháról vagy kiegészítőről, szeretem, amikor igazi nőnek érezhetem magamat.
A cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2021-es decemberi lapszámában jelent meg.
Fotó: Bognár Bogi
Stylist: Pintér Judit
Smink és haj: Nyírő Fruzsina
„Örököljük a generációs félelmeket, amik megmutatkoznak az arcon” - beszélgetés dr. Dalmy Julianna arc- és testelemzővel