Tényleg van, aki a saját rokonát sem ismeri fel?
Te el tudnád képzelni, hogy nem ismernéd meg a saját apukádat, ha most látnád életedben először úszósapkában? Vagy azt, hogy összetévesztenéd a férjedet egy idegennel, mert hasonló frizurájuk van? Esetleg nem ismernéd fel önmagadat a tükörben? Mindezt pedig teljesen tiszta tudattal és tökéletes valóságérzékeléssel tennéd? Nos, aki nem szenved prozopagnóziában, vagyis arcfelismerési zavarban, annak a fenti jelenetek teljességgel elképzelhetetlenek, aki viszont prozopagnóziás, annak, a zavar súlyosságától függően, ezek a gyakran kínos esetek életének mindennapjait képezik.
Ezeket láttad már?
A neurológiai rendellenességet mindössze néhány évtizede, a '40-es években írták le először, és további kutatásához hozzájárultak azok az önmagukban is fantasztikus tények, amelyeket a tudósok az emberi agyról az elmúlt évtizedekben felfedeztek. Például az, hogy vannak olyan agysejtjeink, amelyek egyetlen egy személy vagy tárgy felismerésére specializálódtak.
Emellett pedig vannak olyan agysejtjeink is, amelyek kifejezetten az emberi arcokra érzékenyek. Az ember született arcpreferenciával rendelkezik, már csecsemőknél is megfigyelhető, hogy vonzódnak az emberi arcokhoz, egy három hónapos baba még több faj egyedeinek arcvonásait képes egymástól megkülönböztetni, ez azonban ahogy növekszünk, még saját fajunkon belül is leszűkül a gyakran látott arcokra. Ezért van az, hogy egy Európában nevelkedett ember nagyon nehezen tudja megkülönböztetni egymástól az ázsiai arcokat, míg egy Ázsiában nevelkedettnek az európai arcok tűnnek nagyon egyformának.
Vannak azonban olyan emberek, akiknek a gyakran látott, ismerős arcok megkülönböztetése is nehezen megy. A legtöbb prozopagnóziás születésétől szenved a zavartól, néhányan azonban sérülés következtében veszítik el arcfelismerési képességüket.
Ez nem jelenti azt, hogy az ilyen emberek ne élnének teljes életet. A prozopagnóziásoknak több tudatos és tudattalan stratégiájuk van ez emberek felismerésére. Megjegyzik a hajviseletüket, szakállukat, hangjukat, és így idővel, ha ezek a jelzések megfigyelhetők, illetve a kontextus is a megszokott, akkor probléma nélkül fölismerik az embereket. Ugyanakkor előfordulhat az is, hogy ha szokatlan helyzetben, más ruhában és hajjal látják, azt sem ismerik föl, akivel évek óta együtt dolgoznak. A súlyosan prozopagnóziás embereknek egy film megtekintése is problémás lehet, hiszen nem ismerik meg az újra és újra felbukkanó szereplőket.
A híres etológus, Jane Goodall, aki főként csimpánzokkal folytatott kutatásairól híres, szintén prozopagnóziás volt. Egy interjúban elmeséli, hogy zavara nem volt súlyos, ezért hosszabb ismeretség után mindenkit megismert, de ha valakit csak néhányszor látott, akkor nem. Ő azt a stratégiát választotta, hogy úgy tett, mintha mindenkit felismerne, mert ez kevésbé kellemetlen és bántó, mintha idegenként kezelne valakit, akivel mondjuk korábban egy teljes napot eltöltött.
A világhírű neurológus és író, Oliver Sacks – akinek az írásait egy korábbi bejegyzésemben már reklámoztam - ugyancsak prozopagnóziás. Ő súlyosabb eset, mint Goodall volt, nagyon gyakran olyan embereket sem ismer fel, akikkel évek óta együtt dolgozik, a szomszédjait azok kutyáiról azonosítja be, és a helyek felismerésében is meglehetősen ügyetlen, előfordult például, hogy több kört megtett saját lakása körül, mire végre rájött, hogy melyik az ő háza, pedig akkor már évek óta lakott ott.
Sacks megjegyzi azt is, hogy régebben nagyon gyakran azt hitték, egyszerűen csak faragatlan, szórakozott, sőt egy pszichiáter pszichés problémára gyanakodott, amiért ennyire nem ismer meg senkit, és mindenkinek újra és újra bemutatkozik. Ma már szerencsére tudjuk, hogy ez az állapot egy neurológiai zavar. Tenni ellene sajnos nem lehet, de gyakorlással javíthatóak a felismerési stratégiák, ami pedig a legfontosabb: lehet róla beszélni, figyelmeztetni a környezetünket, hogy ne érezzék sértésnek, ha nem köszönünk nekik az utcán, vagy újra és újra bemutatkozunk.
A prozopagnóziának van egy ellentéte, amely állapot nem kevésbé izgalmas, bár lényegesen egyszerűbb vele élni: ez az, amikor valakinek az átlagnál lényegesen jobb az arcfelismerési képessége. Az ilyen személyek képesek olyan embereket is azonosítani, akiket csak egyszer, futólag láttak, akár évekkel később is. Fölismerik profilból a pincérnőt, aki öt éve kiszolgálta őket egy bárban, és azóta sem látták, vagy egy gyerekként ismert, azóta felnőtt embert.
Ismersz olyat, akinek az átlagnál lényegesen jobb vagy rosszabb az arcfelismerési képessége? Esetleg magadra gyanakszol? Egy jó kis teszttel ellenőrizheted magad a http://www.faceblind.org/facetests/index.php linken. A www.faceblind.org honlapon pedig más érdekes infókat is találsz a rendellenességről.
