„A fülembe súgta, hogy lennék-e a felesége, én meg azt hittem, csak álmodtam az egészet”
Csúnya kifejezéssel élve mondhatjuk azt is, hogy ma már nem divat a házasság, és tény: nem attól lesz jobb egy kapcsolat, hogy a két fél nem élettárs, hanem házastárs ezentúl. Mégsem szabad azt gondolnunk, hogy elavult szokásról van szó! Aki átélte már azt a pillanatot, hogy a szerelme szemébe nézve kimondja: holtomiglan-holtodiglan, az tudja, milyen sokat jelent egy ilyen esemény. Még akkor is, ha a lánykérés nem a hagyományos módon zajlik.
Ezeket láttad már?
Az, hogy valódi szereteten és egymás megbecsülésén alapuló kapcsolatban élünk-e, nem a papírokon fog múlni. Inkább azt tanácsoljuk, az igennel várjatok addig, amíg tiszta szívvel nem gondoljátok azt mindketten, hogy ti vagytok egymásnak az igazi. Azt pedig végképp felejtsd el, hogy csak akkor ér egy lánykérés, ha olyan romantikus, mint egy lányregényben. Olvasóink elmesélik saját, szokatlan élményeiket.
Tökéletlen eljegyzés
„Gábornak már ott volt a zsebében a gyűrű azon a péntek estén, amikor rámtört a premenstruációs szindróma, és kedves lányból átváltoztam szörnyeteggé. Egy nevetséges dolog miatt hisztizni kezdtem vele, neki pedig elment a kedve a romantikus lánykéréstől. Másnap bocsánatot kértem, kibékültünk, és remekül telt a hétvége. Hétfőn hajnalban azonban két hétre külföldre készült utazni. Tudni kell, hogy retteg a repüléstől. Hajnali ötkor jött érte a taxi, ő pedig 4 óta fel-alá járkált a lakásban. Végül odabújt hozzám az ágyban, és a fülembe súgta, hogy lennék-e a felesége, a gyűrűt pedig az ujjamra húzta. Azt sem tudtam, mi a nevem, olyan álmos voltam, amikor pedig felébredtem, hirtelen abban sem voltam biztos, hogy nem álmodtam-e az egészet. Végül írtam neki egy üzenetet, hogy igen, ő pedig, hogy alig várja már, hogy újra lássa a menyasszonyát.” Anita (29)
„Két éve karácsonykor eldöntöttük a barátommal, hogy végre elmegyünk egy igazi, kéthetes álomnyaralásra. A családunktól ajándéknak hozzájárulást kértünk az úthoz, és el is kezdtünk gyűjteni mi is. Augusztus végén pedig elmentünk Mauritius-szigetére. Csodálatos volt minden egyes nap, szó szerint sírtam, amikor csomagoltunk. Hazafelé a repülőn hozzábújtam a barátomhoz, és azt mondtam, szörnyű, hogy ez után már csak a gondok várnak ránk megint, ráadásul mindjárt beköszönt az ősz is, jó fél évig megint nincs semmi izgalmas, amire várhatnánk. Erre azt felelte, mi lenne, ha összeházasodnánk, amikor hazaérünk, és akkor történne velünk még valami izgalmas. Először azt hittem, viccel, de hamar rájöttem, hogy teljesen komolyan gondolja. Kiderült, hogy már egy ideje fontolgatta a dolgot. Persze azonnal igent mondtam, egyáltalán nem bántam, hogy nincs gyűrű vagy nagy, romantikus gesztusok. Sőt: szerintem sokkal szebb, hogy ilyen természetesen, magától értetődően történt a dolog.” Gabi (33)
„Öt éve voltunk együtt Zolival, amikor egy nap észre vettem, hogy megváltozott a viselkedése. Feszültnek tűnt, néha a semmibe révedt a tekintete, ha beszélgettünk, éreztem, hogy nem figyel igazán. Amikor aztán szóba került egy közös ismerősünk közelgő esküvője, teljesen bezárult, nyilvánvaló volt, hogy a téma idegesíti, és próbálja róla elterelni a szót. Így ment egy egy hétig, amikor pénteken váratlanul fölhívott a munkahelyemen, és közölte, hogy elém jönne, mert szeretne velem beszélgetni. Amint megláttam borús arckifejezését, biztos voltam benne, hogy szakítani akar. Kisétáltunk egy közeli parkba, leültünk egy padra, a szemembe nézett, és azt mondta, valami nagyon fontosat szeretne mondani. Ekkor elkezdtem sírni, ő pedig aggódva próbálta belőlem kiszedni, hogy mi a baj. A főnököm tett valamit? Én csak azt hajtogattam, hogy legyen végre őszinte, és essünk túl rajta, kész vagyok meghallgatni. Kissé ijedten, de elővette a zsebéből a gyűrűt, és megkérte a kezemet. Életem legszebb, egyben legkellemetlenebb pillanata volt.” Móni (30)
