Torz a világ! (De mi tesszük azzá)
Este van. Hatalmas dugó. Te épp hazafelé araszolsz, majd egy alacsonyabb rendű útról szeretnél kikanyarodni a főútvonalra. Nehéz, mert az út zsúfolt, te pedig régóta vársz. Épp becsorognál két kocsi közé, amikor a hátsó autó rád dudál, és gyorsan előre iszkol, úgy, hogy te nem férsz be. Mekkora bunkó!
Ezeket láttad már?
Reggel van. Elaludtál, rohannod kell, persze a kávét is ilyenkor borítod a ruhádra. Csere. Nyomod a gázt, ahogy tudod. Beérsz a munkába. Rossz hírek várnak. Előző nap valamit oltárira elcsesztél. A főnök behív. Kint szakad az eső. A délutáni randi ugrik. Kaja sincs otthon, irány hát bevásárolni. Idegesen, fáradtan indulsz el, eleged van mindenből. Hazafele dugó, mindenki próbál kerülni, te a főúton rostokolsz. Már két autóst beengedtél magad elé, de jön egy harmadik. Elég!
Ugye, ismerősek ezek a kis történetek? A különbség közöttük csak a szempont. Az, hogy kinek a helyzetéből nézzük a szituációt. Ez azért érdekes, mert ennek fényében ítéljük meg a szereplőket.
Az első esetben tényleg dühösek leszünk, és elkönyveljük, hogy az illető egyszerűen paraszt. Nem tehet róla, ilyennek született. Nagy az Isten állatkertje. Valójában meg sem fordul a fejünkben, hogy egy szerethető, általában kedves ember ül a volán mögött, akinek egyszerűen minden a nyakába szakadt aznap. Azonban, ha a mi vállunkat nyomja a teher, mint a második történet esetében láttuk, és példánál maradva nem engedjük be az autóst, nem mondjuk, hogy "Mekkora bunkó vagyok!". Ezt inkább egy "Érthető, szar napom van!"-nal intézzük el.
A fent írtak egyike a rengeteg-rengeteg kognitív torzításnak, amit nap mint nap elkövetünk. Valójában nagyon hasznos, hogy ezt tesszük, ugyanis ezzel energiát és időt spórolunk. Ha mindig minden helyzetben mérlegelnénk az összes rendelkezésre álló információt, sőt, próbálnánk még gyűjteni hozzá újakat, akkor egyre kisebb eséllyel hoznánk hibás döntést. De egy pont után a befektetés nagyobb lenne, mint a haszon, tehát nem éri meg. Így egy huszárvágással lerövidítjük az utat, és pillanatok alatt döntésre jutunk. Egyszerűen így működik az elménk.
Ebből adódik, hogy a különböző szituációkban nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a személynek (így jellemének, személyiségének), mint a környezetnek/körülményeknek (pl. hogy milyen napja volt). Tehát első történetünk hőse a mi szemünkben tényleg bunkó marad. Ha esetleg másnap is találkozunk vele, és akkor kedvesen maga elé enged, akkor korrigálni fogja kicsit a róla kialakult képet. De addig eljutni, hogy megkedveljük, ahhoz bizony több hasonló alkalomra lesz még szükség.
Mivel ez a viselkedés belénk kódolt reakció, így alapjaiban megváltoztatni nem tudjuk. De ha tisztában vagyunk azzal, hogy így működünk, talán a következő alkalommal kicsit toleránsabbak leszünk a másikkal, és így saját magunkkal is.
