Winkler Nóra: „Mozgalmas időkben felértékelődik a stabilitás”
Kisfia születése egybeesett a járvány berobbanásával, ezért fel sem tűnt, hogy Winkler Nóra egy időre kivonta magát a közszereplésből. A közösségi médiában viszont továbbra is aktív maradt.
Ezeket láttad már?
Különleges posztjaival a képzőművészet szeretetére buzdít, vicces történeteivel feldobja követői hangulatát. Kisfia elmúlt már kétéves és a világ is újra kinyílt. Kíváncsiak voltunk arra, Winkler Nóra hogyan tért vissza a megváltozott valóságba.
Utoljára közvetlenül Simon születése után beszélgettünk. Az anyaság eufórikus mámorában éltél, egy boldogságbuborékból szemlélted a világot. Azóta eltelt két év. Visszatértél már a valóságba?
Nem tudom, más anyukák hogyan képzelik ezt el még a hasukban a kisbabával, én azt hittem, elég felkészülten vágok neki ennek a kalandnak. Vágytam erre, vártam nagyon, sokat olvastam, beszélgettem az anyává válásról. Nálunk a családunkban a nők abszolút önmaguk maradtak anyaként is, ebből azt szűrtem le, hogy anyának lenni egy gördülékeny állapot. Nos. Nem azt mondom, hogy minden, amit erről megtapasztaltam, teljesen más, de egy biztos: amíg meg nem éled, egyszerűen képtelenség elképzelni, mekkora élmény és mekkora feladat. Micsoda amplitúdókkal közlekedsz az érzések, a teendők, a fáradtság és a mindent vivő boldogság között. Az eufórikus állapot még mindig tart, miközben folyamatosan változik minden. Ezért nagyon megválogatom, mi az a pár megkeresés, amit vállalok, mert az időm nagy részét Simivel töltöm, és ezt nagyon élvezem.
Milyen volt a szülés után először újra emberek közé menni és dolgozni?
Ha nincs a pandémia, szerintem mások lettek volna az arányok a babázás és a munka között. Sokáig semmi nem szűrődött be hozzánk, sőt volt egy időszak, amikor úgy éreztem, már semmi mással nem akarok foglalkozni, csak a kisfiammal. Minden olyan lényegtelennek, hangosnak, soknak tűnt ahhoz a puha, finom, intim világhoz képest, amiben egy kicsi babával élsz, ráadásul az apukája is megoldotta, hogy otthonról dolgozzon, tehát nagyon kerek így a babakorszak. Aztán elérkezett egy pont, és magától kezdett nyitni a figyelmem a külső dolgok felé. És ugyan holdraszállásnak tűnt fekete estélyibe bújni, és magas sarkúban megcsinálni az első aukciót, nem is számítottam rá, milyen jó újra megérezni az erőt, a rutint, a képességeimet. Ezekben nagyon támogatott az anyu, mindig megerősítette, hogy fontos ezt a másfajta csinálós, örömteli részt és annak az eredményeit is megélni. És tényleg az, ezekből hazajönni a Simihez még teljesebb érzés.
Mennyiben változtatta meg a munkához való viszonyodat az anyaság?
Simi születése előtt sokféle dolgot tudtam nagyon hatékonyan, párhuzamosan működtetni. Reggel álltam a zuhany alatt, és jöttek az ötletek, ültem a kocsimban és fejben készültem interjúkra, előadásaimhoz ugrottak be képek, végiggondoltam, kikkel szeretnék dolgozni egy projektben, és telefonálgattam. Minden idő hasznosult, és kontrollálni tudtam. Az nagyon új, hogy az idő apró darabokra töredezik, a komótos belefeledkezés a gondolatokba, ez most nincs, a kocsiban cuki „miért?” kérdésekre válaszolgatok vagy buszos dalokat énekelek. Egy amerikai festőnő mondta, hogy korábban rituáléi voltak a műteremben, rákészült, ücsörgött, evett, kivárta, hogy az ihlet megérkezzen, aztán gyereke lett és kicentizett ideje festeni, és jé, ihlet nélkül is ment. Ezt is jó megtapasztalni. Nagyon becsülöm a szabad órákat, amikor Simi az apukájával – akivel imádják egymást – programozik, és egyedül lehetek otthon.
Az életedet nemcsak a kisfiad megérkezése változtatta meg, de a világ is nagyot fordult.
Amikor kijárási tilalom volt és teljes leállás, indítottam egy sorozatot az Instagram-oldalamon, amiben művészeket, színészeket, kreatív embereket kérdeztem, hogy ezekben a nehéz időkben mi hajtja őket. Egyáltalán van-e bennük tettvágy, vagy ez a fura helyzet átértékelte azt is, fontos-e, amit alkotnak, amin dolgoznak. Válságok, ilyesmi satufékezések sok mindenre rákérdeznek, én is vizsgálgattam magamban, hol a helye a festmények, könyvek, színház szeretetének, a róluk való beszédnek az ilyen bizonytalan, félelmekkel teli időkben. És arra jutottam, hogy ha túl nagy a mozgás, felértékelődik a stabilitás, és egy mű, aminek évtizedek alatt megkérdőjelezhetetlen értéke lett, stabilitást ad. Fix pontot, szünetet a folytonos zavarosságban, kapaszkodót. Éreztem is, mennyien vágynak erre, rengetegen olvasták, várták ezeket a posztokat, a képekről írt szövegeimet.
Már azt hihettük, fellélegezhetünk, és ekkor kitört a háború. Ezt hogyan éled meg?
A háború mélyen megráz. Hogy a XXI. században pont az történik emberekkel, amit történelemórán tanultunk, ez a barbár pusztítás, ez szinte összerakhatatlan azzal a rengeteg vívmánnyal, fejlődéssel, amiben élünk. És hiába adományozok én is, viszem, ami kell a gyűjtésekre, ha néha megállok a napomban és eszembe jut, hogy ebben a percben egy pincében nőket kínoznak és erőszakolnak katonák, és erről hiába tudok, semmit sem tehetek ellene, iszonyatos. Nagyon hosszú lesz a gyász és többgenerációnyi ennek a feldolgozása. Orvos-Tóth Noémi joggal bestseller Örökölt sorsa által pont mostanában tapasztalja egy generáció, hogy ki tudja dolgozni magát feloldatlan családi történelmi traumák mintáiból, és most azt nézzük a híradásokból, ahogy létrejön egy ilyen trauma.
Az elmúlt időszakban a digitális térbe menekültünk. Mennyire érzed jól magad és mozogsz otthonosan benne?
Meggyőződésem, hogy az én műfajaim élőben működnek a legjobban. Máshogy hat egy beszélgetés, tárlatvezetés, előadás, ha élő, ha látom a másik testbeszédét, kapcsolódni tudok a közönséggel. Ennek ellenére nagyon élveztem kipróbálni ezek digitális verzióját. Egy múzeumi platformon online tárlatvezetéseket csináltunk Topor Tündével, a nézők otthonról, de velünk járhatták be a kiállítást, megálltunk képek előtt, meséltük a sztorijainkat, szuper volt. A Bátor Táborral pedig egy olyan aukciót szerveztünk, ahol a vevők több helyszínről, egy applikáció segítségével tudtak licitálni. Egy központi stúdióból vezettem az árverést, öt képernyőn követtem a licitálókat, ők pedig az ottani kivetítőkön láttak engem. Eleinte aggódtam, hogy a virtualitás lenullázza a vibrálást, az izgalmat, márpedig egy jótékonysági árverésen elég fontos, hogy aki vezeti, hatni tudjon és kedvet csináljon a licitáláshoz, de fergeteges este lett, életünk egyik legjobb eredményével.
Aktív vagy a közösségi médiában. Ez is munka, amiért nem kapsz fizetést. Miért csinálod?
Mert szeretem, jólesik, és látom az értelmét is. Sokféle dolgot csinálok az Instagramon, van egy napi sorozatom, az #eszembejutotterrőlegykép, festményeket posztolok és megírom a sztorit, amiről eszembe jutottak. Ezek sokszor viccesek, mert az élményem és a mű fennköltsége között néha óriási a távolság, de azért is szeretik ezt a sorozatot, mert szuper képeket mutatok, ismerteket is, de sok olyat is, ami új nekik. És ha valami mélyen elgondolkodtat, megrendít, kiakaszt, azt is megírom, ha van tanulsága mások számára. Szórakoztatni is szeretek, meg figyelmet kelteni fontos, humánus dolgok iránt. Szükség van a normalitásra, pláne arra, hogy átéld, sokan gondolkoznak emberségesen. Kemény időket élünk, ilyenkor könnyen érzi azt az ember, hogy amiben hisz, ahogy szeret élni, amit fontosnak tart, azokkal magára maradt. Még a teljes karantén alatt kérdeztem a követőimet, mi hiányzik nekik a múzeumba járásból. Sokan és csodásakat írtak, és szerintem ez is ereje egy közösségnek, hogy biztosítja a többieket arról, nincsenek egyedül. Erre most mindenkinek szüksége van, érezhetően nő az igény az iránymutatásra, biztos mondatokra, kapaszkodókra. Nincs megmondóember-ambícióim, leírom, amiken gondolkozom, amiben hiszek, ami feldob. Pár hónapja kezdem el hírlevelet írni, amiben kiállításokat, könyveket ajánlok, amik tetszenek. Gyorsan lett sok feliratkozóm, és közben készül a saját oldalam is. Csodás lenne kicsit több idő, hogy a könyvemmel is haladjak, de nem vagyok telhetetlen. Én mesélni szeretek, megosztani élményeket, erre jó felület a közösségi média, gyors és interaktív, és valóban a saját közeged teremted meg rajta, az követ, akit a te világnézeted vonz. Ebből pedig jó együttműködések is tudnak születni intézményekkel, márkákkal, ügyekkel. A festménysorozatot a magam szórakoztatására kezdtem csinálni, és hogy megmutassam, a képek abszolút kapcsolhatóak az élethez, a képzőművészet egyáltalán nem akadémikus. Megszámlálhatatlan ember csodálkozott itt rá, hogy vannak ezek a képek, és boldog vagyok, ha a hatásomra elmennek megnézni egy kiállítást, és megírják, milyen jó volt.
A cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2022-es július-augusztusi lapszámában jelent meg.
Szöveg: László Kriszta
Fotó: Zsólyomi Norbert
Stylist: Csillag Szilvia
Smink: Biró Aliz
Haj: Barsi Balázs
