Anorexia egyenlő depresszió egyenlő bolond?
Azt hiszem, az anorexia szükségszerűen együtt jár a magánnyal. Nem csak azért, mert sokszor társul hozzá az enyhe vagy akár súlyos depresszió is, hanem azért is, mert egy idő után kényelmetlenné válik mások társasága és vice versa.
Ezeket láttad már?
Nekem néhány hónappal a betegség kezdete után már borzasztó szenvedést okoztak azok a társas helyzetek, ahol enni kellett. Meglepő módon, ilyen rengeteg van, de ezt addig nem vettem észre, amíg nem volt problémám az evéssel. Fárasztó és bűntudatot okozó volt folyton hazudni, az meg borzasztó ciki, ha tudtam azt is, hogy a másik átlát a hazugságaimon. Egy idő után úgy éreztem, senki sem érti meg, hogy nekem szükségem van arra, hogy nagyon vékony legyek, hogy semmiképpen se hízzak, és hogy órákat sportoljak naponta. Aki ezt nem értette meg, azzal nem szívesen találkoztam. Hiszen kinek van szüksége arra, hogy folyton szurkálják, nem?!
Az ismerőseim másik csoportjába azok tartoztak, akik önként határoztak úgy, hogy nem töltik az idejüket egy "bolonddal". Őket is megértem. Az emberek még mindig nagyon nehezen értik meg a mentális betegségeket, talán azért, mert olyan nehéz megfogni az okokat. Egy törött lábúval nyilván senki sem áll le üvöltözni, hogy hagyja már abba a nyavalygást, szedje össze magát és álljon végre lábra, egy anorexiásnál viszont olyan nyilvánvalónak tűnik, hogy tudatosan fonnyasztja magát, így az is teljesen logikus, hogy csak gondolnia kellene egyet, és máris elkezdhetne enni.
Ezért is haragszom, amikor ezt a betegséget redukálják pusztán arra, hogy a modern kori nőideál egyszerűen nem engedi a nőknek, hogy picit is fölszedjenek, és azt sugallja, hogy mindenkinek modellalkatúnak kellene lennie. Egyfelől, ha ez ennyire igaz lenne, akkor nem lennének szilikon mellek, és nem lenne korunk szexszimbóluma Kim Kardashian, Kate Upton vagy Scarlett Johansson. Másfelől pedig ez a betegség sokkal többről szól – ezért is igényel komplex kezelést, amiről majd később írni fogok -, mint hogy valaki szerint a sovány test a szép.
Évekkel a gyógyulásom után az edzőteremben láttam egy lányt, aki ijesztően sovány volt, és aki több mint egy órán keresztül, csigalassúsággal gyalogolt a futógépen. Rengeteg érzés kavargott bennem, és bevallom: a legelső a düh volt. Az jutott eszembe, hogy nem igaz, hogy nem néz tükörbe, és nem látja, hogy nem a zsírégető zónában kellene edzenie? Aztán, persze, elszégyelltem magam, és felismertem azt is, hogy én pontosan ilyen lehettem. Makacs, hajthatatlan, magányos. És nem éppen arra volt szükségem, hogy bántsanak, kinevessenek vagy lemondjanak rólam.
