Ken babának azért nem lett férfiassága, mert egy maroknyi prűd férfi zavarba jött
A Barbie teremtéstörténet kicsit máshogy alakult, náluk ugyanis nem Barbie baba a plasztik oldalborda, hanem Ken (micsoda touché!). Övé a világ egyik legszebb és legidealizáltabb barátnője, van menő verdája, otthona, és az arcára festett mosoly alapján soha nem volt különösebb oka szomorkodni. Pedig még pénisz sem jutott neki, mégis elmondhatja magáról, hogy így is az ő „nem létező férfiassága” szította az egyik legnagyobb parázs vitát a témában.
Ezeket láttad már?
De ne siessünk ennyire, inkább ugorjunk vissza 1961-es születéséig. Ken baba a Mattel társalapítója, Eliott Handler és Ruth Handler fia után kapta a nevét, és azért jött a világra, hogy az akkor mindössze 2 éves Barbie ne legyen olyan magányos. A srác jóképű, visszafogottan izmos, magas paraméterei sosem voltak vita tárgyai, ellenben a lába között található dudorral. Cy Schneider, a Mattel reklámszekembere Children's Television: The Art, the Business, and How it Works című könyvében úgy fogalmazott, hogy a vezetőségnél szóba sem jöhetett az ötlet, hogy Ken legalább minimálisan realisztikusabb legyen odalenn. A kizárólag férfiakból álló, meglehetősen konformista marketing és tervezőcsapat ugyanis attól tartott, hogy Ken nemi szerve felháborítaná és aggodalommal töltené el az édesanyákat, és pénz beszél, gazdaság diktál, Ken nem azért került gyártósorra, hogy aztán dühös anyukák millió NE vegyék meg.
Eliott Handler maga azzal érvelt, hogy nagyon nem lenne helyénvaló, ha egy felnőtt férfiról mintázott játékbaba nadrágját lehúzva nem egy alsónadrággal találkoznának a gyerekek, hanem egy valósághű tartozékkal. Ezért az a döntés született, hogy pénisz helyett Ken kapjon inkább diszkréten egy alsónadrágot. Csakhogy Charlotte Johnson, a babák akkori jelmeztervezője felvetette az alábbi, nagyon is valid problémát:
Tudod, mi csinál majd minden kislány? Ott fognak ülni, és levakarni a festéket, hogy láthassák, mi van alatta. Mégis mi mást tennének?
Globális finomkodás vs. kollektív kamu
Ennél a pontnál hadd ékeljek be egy nagyon is intenzív emléket a gyerekkoromból: valamilyen logisztikai hiba miatt engem messziről elkerültek a Barbie babák a jeles ünnepekkor (mindenki nyugodjon meg, cserébe volt rengeteg plüssöm, kisautóm és legóm, és különben is, nővéremnek volt Barbie-ja), viszont úgy alakult, hogy valamilyen csoda folytán kaptam egy Ken babát. Egy mélyről jövő, zsigeri reflexnek köszönhetően le is rántottam a nadrágját – és mit találtam ott? A nagy büdös semmit. Na jó, egy szánalmas pukli azért volt ott, amit nem igazán tudtam mire vélni, mert addigi megfigyeléseim és reprezentatívnak nem minősülő felméréseim alapján ez a terület nem egészen így festett a valóságban. Úgyhogy szomorúan visszahúztam a nadrágot a srácra – elvégre december volt, hó és fagy –, de közben tudtam, hogy engem csúnyán becsaptak. És velem együtt kíváncsi kislányok millióit.
Egy játéknak csak ne legyen pénisze!
A Mattel tanácstalanságában végül a freudi pszichoanalízisre specializálódott Dr. Ernest Dichter pszichológust és marketingszakértőt kérte fel, hogy végre pont kerüljön az ügy végére. Dichter, miután megfigyelte a Barbie babákkal játszó kislányokat, maga is azon az állásponton volt, hogy a gyerekek elsősorban a babák öltöztetésével - és vetkőztetésével lesznek elfoglalva. És mivel a babákról garantáltan lekerül a ruha, szerinte ott voltak a felmerülő kényes kérdések és a lehetséges válaszutak: vajon a gyerekek megértik majd, hogy Ken Barbie szerelme? Egyáltalán: átlátják, hogy ez mit is takar pontosan? Vajon Ken babában az apukájukat, a fiútestvérüket vagy esetleg a szomszéd kisfiút látják majd? És ha ilyen figurákat látnak bennük, vajon normális dolog a babák levetkőztetése? És ha mindez megtörtént, a baba pedig már meztelen, miért néz ki ott lent úgy, mint egy apa vagy egy testvér – vagy épp miért nem úgy néz ki? Így a lehető legegyszerűbb út a gordiuszi dudor csomó elvágása volt. Az első tervek alapján ezért Ken lágyéka pont olyan lapos és sima volt, mint Barbie babáé, Ruth Handler viszont – korát megelőzve – amellett érvelt, hogy legalább egy dombocskával különböztessék meg Barbie-tól ott lent, így a vezetőség végül három különböző méretű dudorból választotta ki a középsőt. (Igen, TÉNYLEG két nő állt bele a dologba, és próbált meggyőzni egy csapat férfit, hogy Ken ne legyen eunuch.)
A japán gyárban viszont, hála az 1960-as évek korlátozott gyártástechnikájának, menet közben felmerült némi komplikáció – többek között az, hogy a babák gyártási költsége másfél centtel lett volna drágább –, amit a folyamatokat felügyelő mérnök gyorsan meg is oldott, és egy szerényebb méretű plasztik pukli mellett döntött.
A dolog már csak amiatt is érdekes, mert Barbie baba mellei jóval méretesebb puklik, ráadásul rögtön kettő jutott belőlük, és láss csodát, arra volt büdzsé. Amit menet közben a 191 kislánnyal és 45 édesanyával való beszélgetés és interjú után tovább növeltek. (Igen, ebben is a legendás Dr. Dichter volt segítségükre.) Handler azzal érvelt, hogy a kislányok mind úgy akarnak kinézni egy napon, ahogy Barbie, kerek, méretes mellekre vágynak majd és sok ruhára. És bár Barbie – ahogy Ken is – sokat változott az idők folyamán, ma már jóval diverzebbek, izgalmasabbak, mint pályafutásuk hajnalán, egy biztos: nem azért születtek, hogy felszabadítsanak minket az alól, amit a testről gondolunk, hanem hogy minél több kisgyerek otthonába bejussanak, ha kell, természetidegen, furcsa kompromisszumokkal.
Forrás: businessinsider.com, fatherly.com
