"A rák megtanított, hogy a nőiesség belülről jön" - tabumentes interjú a mellrákról Bajkó Barbival

Barbi Instagram-posztok formájában tárta a nagyvilág elé a történetét, hogy ezzel másokon is segítsen. Mára több mint huszonhatezer emberrel osztja meg nap mint nap, hogy mi történik attól a perctől, hogy daganatot diagnosztizálnak valakinél. A közösségi oldalak sok negatív hatásuk ellenére is segíthetnek a tabuk lebontásában, csak kicsit másképpen kell használni őket.

Az Élet Dióval és Dió után szerzője tavaly egy nyaralás során vette észre, hogy van egy kis csomó a mellében. Ekkor még nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki, később azonban már fájdalmai voltak. Elment orvosához, aki elküldte különböző vizsgálatokra, végül a mintavétel során derült ki az eredmény: november 29-én Barbi megtudta, hogy rosszindulatú daganata van, amit mérete miatt Diónak nevezett el.

Látva a pozitivitásod, muszáj megkérdeznem. Hiszel abban, hogy minden fejben dől el?

Óvatosan kell ezzel bánni. Nagy szerencsém van, hogy Diót időben elkaptuk. Sajnos a rák egy olyan betegség, amit ha nem időben diagnosztizálnak, akkor halálos is lehet. Akarhatsz te bármennyire élni, vagy bármilyen pozitívan gondolkodni, ha már sajnos nem abban a stádiumban vagy, akkor ez már csak megszépíti a maradék időt. Nem szabad kijelenteni, hogy a pozitivitással mindent el lehet érni. Másik dolog, hogy így át lehet élni a rosszabb napokat. Nem vagyok benne biztos, hogy ha nem megyek el és nem foglalkozom vele, és már áttét lett volna, vagy olyan stádium, amikor már életmentő műtétekre lett volna szükség, hogy akkor is kiállok-e így. Inkább úgy mondanám, hogy a pozitivitás segít, de nem szabad kijelenteni azt, hogy csak ezzel meg lehet gyógyulni.

Amikor elkezdtem az Instagram-oldalam, még az első kemón sem voltam túl. Ekkor még nem tudtuk, hogy hogyan fog a szervezetem reagálni a kezelésekre. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor igen, ennek két kimenetele volt az elején. Azzal, hogy kitettem ezt a kirakatba, azt is vállaltam, hogy mi van, ha ennek a tizenötödik posztnál vége van? Ezt egyszer végiggondoltam, hogy felkészüljek rá, hogy ez is megtörténhet, és utána soha többet nem gondoltam rá, hanem csak arra, hogy ez nem így lesz.

Mikor született az első posztod?

Azon a héten, ahogy diagnosztizáltak, már tudtam, hogy indítani szeretnék egy Instagram oldalt, december 19-én született az első poszt, ekkor már volt mit mesélnem a vizsgálatokkal kapcsolatban. Szeretném a gyógyulási folyamat mellett azt is megmutatni, hogy milyen az élet Dió után, például azt, hogy hogyan lehet babát várni.

Hogyan zajlik a kemoterápia? Mennyire befolyásolja a mindennapi életedet?

Még a kemoterápia előtt eldöntöttem, hogy nem leszek tartós táppénzen. Amikor kiderült, hogy Dió helyet bérelt nálam, akkor a háziorvosomat is felhívtam, és rögtön kérdezte, hogy kiírjunk-e egy év táppénzt. Mondtam neki, hogy nem szeretném. Én azt gondoltam, hogy akkor lesz jó, ha mindent úgy tudok majd csinálni, ahogy előtte is: mivel én ettől fogom magam jól érezni. Ahogy tudtam, dolgoztam.

Az első kemoterápiám másnapján elmentem Pestre a meetingünkre. Egy tízcentis magas sarkúban végigcsináltam a napot, és semmi bajom nem volt. Szerdán is elindultam dolgozni, akkor délutánra jött a rosszullét. Ez kitartott a hét végéig. De utána hétfőtől dolgoztam megint. Szerencsére nagyon jól reagált a szervezetem a kemoterápiára, pedig nagyon gyenge az immunrendszerem. A férjem mindig azt mondja, hogy nekem nincs is immunrendszerem. Háromhetente például mindig herpeszem volt, azt hittem, hogy majd fél évig folyamatosan herpeszem lesz a kezelés miatt, és képzeld, azóta egy sem volt. Valószínűleg azért, mert nem alakult ki betegségtudatom, nem tartottam magam betegnek, csak voltak rosszabb napjaim. Dió zsugorodott, jól reagáltam a kezelésre, minden úgy ment, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.

Egyáltalán nem úgy élted meg a kemoterápia mellékhatásait, mint ahogyan azt sok másik ember tenné. Mit éreztél, amikor elkezdett hullani a hajad?

Vannak olyan fix dolgok, amikről tudjuk, hogy meg fognak történni. Amikor megtudtam, hogy rákos vagyok, feljöttek ilyen emlékképek sorozatokból és filmekből: beesett arcú, kopasz emberekről, de az nem jutott el az agyamig, hogy azért volt mert kemoterápiát kapnak. Teljesen "lejöttem az életről", amikor megtudtam, hogy kemoterápiás kezelést kell kapnom. Az orvos felvázolta, hogy mivel Dió hormonérzékeny, ezért leállítják a hormonműködésem: hízni fogok, ki fog hullani a hajam. Az első kemoterápiás kezelés után egy héttel hazajöttem a munkából, össze volt gumizva a hajam, és ahogy kihúztam a gumit, egy jó maréknyi haj is jött vele. Ránéztem a férjemre és mondtam neki, hogy "akkor azt hiszem, ma lenyírjuk a hajam". Baromi izgatott lettem, vittem be a széket a fürdőbe, elővettem a hajnyírót. Alig vártam, hogy lenyírjuk a hajamat. Már mindenféle frizurám volt, és bár nem így, de nagyon szerettem volna kipróbálni, hogy milyen az igazán rövid haj. Hát igen, vigyázni kell, hogy mit, és hogyan kívánunk! Lenyírtuk a hajam – először csak a felét – és nagyon sokat nevettünk közben, nagyon vicces volt.

Körülbelül egy hétig bírta a hajam olyan picin, majd elkezdett foltokban hullani. Ekkorra már kész volt a parókám, de aztán sosem hordtam. Valahogy így annyira Barbis volt az, hogy tudom viselni, és így szeretem. Kihullott a szempillám is, az alsó teljesen, a felsőből maradt egy kicsi. A szemöldököt tetoválással megoldottuk, de a körmöm elvált a bőrtől, az még nem jött helyre teljesen. A mellékhatásokat így kezeltem, megtanultam, hogy a nőiesség belülről jön. Dió megtanított, hogy a külsőségek nem számítanak.

Mi volt a betegséged legnehezebb része. Volt olyan, hogy úgy érezted, hogy besokalltál?

A negyedik kemoterápia után éreztem így. Emlékszem, bementem az onkológusomhoz, és azt mondtam, vegyék le mindkét mellem most azonnal, és haladjunk! Ez már bőven a vírushelyzet közepén volt, így kicsit a bezártság is közrejátszott. Volt egy erős mélypontom, kellett egy hét, mire újra visszataláltam önmagamhoz.

Sokan félnek a tűtől, fájdalomtól... te hogyan állsz ezzel?

Hát a tűkkel nem sikerült megbarátkoznom, nem szeretem őket. Sosem nézek oda, ha tűvel szúrnak. A műtét után véralvadásgátlót kellett adni a hasamba, a férjem adta be minden reggel. Viszont egyik nap kicsit összekaptunk, és azt mondta, hogy akkor add be az injekciót magadnak. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan, de én már csak azért is hozzákezdtem. Akkor vette ki a tűt a kezemből mikor látta, hogy csukott szemmel akarom magam hasba szúrni, de körülbelül úgy, mintha tőrt akarnék döfni magamba. Nagyot nevettünk mindketten.

A kemoterápiáról sokat meséltél, hogyan zajlott, zajlik a műtét és a felépülés időszaka?

Erről is nagyon naivan gondolkodtam a műtét előtt. Azt hittem, hogy csütörtökön megműtenek és hétfőn már dolgozni fogok. Ehhez képest harmadik hete itthon vagyok, és milyen jól teszem. Érzem, hogy a testemnek szüksége van a pihenésre. A mellemen végzett műtét utáni heg nehezen gyógyul, de szépen haladunk a cél felé. Ez most egy ilyen időszak, el kell fogadnom, hogy a felépüléshez idő kell, hiába érzem már magam százszázalékosnak, a testem még nem áll teljesen készen.

Elhatároztam, hogy havonta fogok mell-ultrahangra járni. Keresek egy orvost, és azt fogom kérni tőle, hogy minden változást nézzen meg és azokról beszéljünk, ami szerinte fontos: annak tudatában, hogy én már egy ilyenen végig mentem. Nem biztos, hogy ez egy jó döntés, de engem ez fog megnyugtatni, hogy minden hónapban ugyanazon a napon elmegyek. Nagyon fontos az önvizsgálat és az, hogy megismerjük a testünket, hiszen egy időben diagnosztizált mellrák gyógyítható.

Archív interjú, eredetileg 2020. október 22-én jelent meg a glamour.hu-n.