Mérő Vera: „Mégiscsak létezik kollektív lelkiismeret Magyarországon”

Tegyük fel, hogy nem voltak kiskorúak (de, azok voltak, és sokan voltak). Tegyük fel, hogy senki nem tartott pisztolyt a fejükhöz (nem tudhatjuk, de valójában nem is számít). Tegyük fel, hogy ők maguk nem tekintenek magukra áldozatként, és a bántalmazójukra ma is jótevőjükként gondolnak (ez több esetben így van, attól még nem lesz igaz).

Tegyük fel. És mindezt feltéve, de nem megengedve, próbáljunk meg belegondolni abba, miről is szól valójában az egész országot felkavaró, napok óta egyetlen emberre fókuszáló, a személyén azonban messze túlmutató Nagy Feró - botrány? Hogy mi az, amit most, végre, ha fájdalmas szembenézések árán is, de lehetőségünk van újraértelmezni?

Az elmúlt napokban sokféle intenzitással, vérmérséklettel és stílusban beszéltünk valamiről, ami valójában több emberöltőre visszanyúló adósságunk: Mit jelent a beleegyezés? Mit jelent az, ha egy felnőtt nő valóban szabad döntést hoz az életéről, és mit, ha egy kiszolgáltatott, halmozottan hátrányos helyzetű, alig nagykorú ember próbál mindössze túlélni. Képes-e ugyanarra a döntési szabadságra az, aki a jog szerint nagykorú, mint az, akit a kora, a háttere és a lehetőségei erre képessé tesznek?

Nincs olyan, hogy “ifjúkorának szelleme” felmentést ad. Az egyéni felelősség igenis létezik, és elvitathatatlan. Azt, hogy ki az áldozat, mi az áldozat, és mitől válik valaki azzá, nem lehet olcsó, alpári viccekkel elütni. Azonban az alpári, vállalhatatlan kijelentések mentén elindulhatunk egy mélyebb megértés felé.

Az etikett nem luxus: Polgár Tünde a magabiztos és tiszteletteljes élet titkairól mesél

Mi lesz a legkiszolgáltatottabbakkal?

Ha megtanuljuk holisztikus szemléletben vizsgálni a beleegyezés, az informált döntés és a szabad akarat fogalmait, talán elindulhat valamiféle gyógyulás. Ehhez elengedhetetlen, hogy a diskurzus ne a lámpavasra vele!-agressziónál rekedjen meg, mert amíg az elégtétel iránti vágy marad az elsődleges a megértés igénye helyett, addig éppen azoknak nem lesz könnyebb a helyzete, akik a legkiszolgáltatottabbak.

Állami gondoskodásban felnőni nem csupán azt jelenti, hogy valaki mögött nincs ott egy család, amely óvja az érdekeit. Azt is jelenti, hogy hiányoznak azok a korai minták, amelyek megtanítják, mi a biztonság, hogyan néz ki a szeretet, hogyan kell döntéseket hozni, bízni, és ha kell, határokat húzni. Az intézményrendszerben felnövő gyerekek gyakran egyik napról a másikra élnek, és mire elérik a felnőttkort, az, amit a társadalom szabad döntésnek nevez, számukra sokszor nem több, mint az adott helyzetben a legkevésbé fájdalmas kényszer. Mindig a kisebbik rossz. És még az sem egyértelmű, hogy az mit jelent valójában, és tényleg a kisebbik-e.

Aki perspektívátlanságban nő fel, akinek az egyetlen stabil mintája a túlélés, annak a “választás” és az “önkéntesség” fogalma eleve torzul. Akinek a teste az egyetlen elérhető erőforrása, az nem szabad akaratából lesz “kurva”, hanem abból a szűk mozgástérből próbál élni, amit a társadalom hagy neki. Ezek az élethelyzetek rendkívül komplexek, nem vizsgálhatók a pszichológiai, szociális, gazdasági, oktatási és mentálhigiénés dimenziók nélkül. Egyetlen segítő szakma sem tudja egyedül kezelni az ilyen élethelyzetet, és látnunk kell, hogy itt rendszerszintű hiányokról van szó.

“De hát ő is akarta”

A könnyebb utat választotta” típusú mondatok nemcsak érzéketlenek, hanem hamisak is. Ezek a társadalom önfelmentését szolgálják: segítenek nem szembenézni azzal, hogy a szexuális kizsákmányolás és a nők, különösen a hátrányos helyzetű nők (lányok, gyerekek) marginalizálása strukturális probléma. Minden ítélkező mondat egy újabb határt húz közénk és azok közé, akiknek a legnagyobb szükségük volna arra, hogy valaki végre ne csak határokat szabjon, hanem valódi lehetőséget adjon nekik. És éppen ez az, amit a mostani botrány mentén módunkban áll átgondolni.

A most fellángoló vita rámutat, hogy a beleegyezés (konszenzus) fogalma nem értelmezhető csupán jogi kategóriaként, hanem holisztikus szemléletet igényel, amely magában foglalja a biztonságot, a tudást és a valós választási lehetőséget. A magyar társadalmi és intézményi rendszerek - elsősorban a gyermekvédelem és a közoktatás - azonban ezen alapvető elemek biztosításában súlyos hiányosságokat mutatnak.

Az oktatási rendszer nem készíti fel a fiatalokat az életre, hiányzik a megfelelő szexuális nevelés és a mentálhigiénés támogatás, amely megtanítaná a gyerekeknek az önrendelkezést és az informált beleegyezés jelentését. Ezen rendszerszintű hiányosságok teremtik meg azt a strukturális kiszolgáltatottságot, amelyben a hátrányos helyzetű fiatalok döntései valójában a legkevésbé fájdalmas kényszerek sorozatát jelentik.

Mérő Vera: „Meglesz a jussa minden nőalázásnak. Mert szavazati jogunk még van”

A mostani botrány tükörként szolgál: nem csupán egy ember vállalhatatlan kijelentéseiről szól, hanem arról, hogy a társadalom évtizedeken át miként relativizálta és tette hallgatólagosan elfogadottá a kizsákmányolást.

A kollektív bűntudat elkerülése és az igazságos világba vetett hit megakadályozza a valódi szembenézést a rendszerszintű hibákkal. A megoldás a megértésen és a felelősségvállaláson alapuló, holisztikus megközelítés lehet, amely végre a rászorulók biztonságát és autonómiáját helyezi előtérbe. De ezt nem azzal érjük el, ha minden haragunkat és tehetetlen kétségbeesésünket egyetlen, valóban vérlázítóan nyilatkozó emberen próbáljuk levezetni. Mert, bár egyre javuló tendenciák mellett, az ő gondolkodása ma is százezrek, de akár milliók gondolkodása.

Hogyan viszonyulunk mi, mint társadalom, azokhoz, akiknek az életét a kiszolgáltatottság, az intézményi hiányok, a gyerekkori traumák és a társadalmi közöny alakította. A rockikon által mutatott relativizálás sokak sajátja, és ez nem pusztán erkölcstelen, hanem veszélyes is, hiszen újratermeli azt a társadalmi vakságot, amely miatt Magyarországon ma is tömegek nőnek fel úgy, hogy senki nem tanítja meg nekik, mit jelent a beleegyezés, a biztonság, az önrendelkezés.

Mérő Vera: Az eltörléskultúra szó szerint életveszélyes, és sosem tudhatjuk, ki lesz a következő áldozat

A tükörben, amit ez a botrány tartott nekünk, látszik a társadalmunk jelentős része. Az oktatási rendszer, amely nem készít fel az életre. Az állam, amely a gyermekvédelmet büntetőeszközzé silányította. A média, amely évtizedeken át romantizálta a férfiuralmat és a fiatal lányok “felelőtlenségét”, amiért “önként odaadják magukat”. A közvélemény, amely még mindig gyorsabban védi a hatalmat, mint a védteleneket. Ha ezt nem vagyunk hajlandók kimondani, akkor legközelebb is ugyanitt fogunk tartani, csak más lesz a botrányhős neve, és mások lesznek az áldozatok.

Haragudhatunk a rockerre, és mindenkire, aki egyetért vele

De ezzel nem vesszük elejét magának a gondolkodásmódnak. Az velünk marad, mint a búvópatak, és időről időre utat talál majd magának, hogy a felszínre törjön. Addig pedig, két botrány között, elvégzi a maga aknamunkáját. Mert igenis könnyebb elhinni, hogy a világ rendben van, mint azt, hogy generációk nőttek fel Magyarországon olyan viszonyok között, ahol a testük, a szabadságuk, sőt az emberi mivoltuk fölött mások döntöttek. Mert igenis, ha elhisszük, hogy mindenki maga felel a sorsáért, akkor nem kell szembenéznünk azzal, hogy valójában egy olyan társadalmi rendszer részei vagyunk, amely évtizedek óta újratermeli a nők, a gyerekek és a szegények kiszolgáltatottságát. És sokan vannak, akik megelégszenek ezzel a valóban könnyebb úttal.

A bűntudat elkerülése kollektív reflex. Ha beismerjük, hogy a bántalmazás és kizsákmányolás rendszerszintű, akkor el kellene fogadnunk, hogy ez a rendszer - és benne mi magunk - a hibás. Ezért relativizálnak most oly sokan. Hogy ne kelljen szembenézni azzal, hogy ez a gondolkodás csupán terméke egy patriarchális, hatalomfüggő, nők fölött rendelkezni vágyó kultúrának. A bűntudatot sokan egyszerűen azért nem vállalják, mert fájna, és mert elkerülni mindig kényelmesebb, mint megélni.

„Aki nem lép, annak nem fáj eléggé" - Hibáztatás helyett inkább álljunk az ádozatok mellé!

Ez a történelmi szintű szembenézés-hiány nem újkeletű. Magyarország kollektív kultúrájában a felelősség mindig valaki másé: a hatalomé, a rendszeré, a külföldé, a “másik oldalé”. A nemzeti önkép a túlélés narratívájára épül, nem a felelősségvállaláséra. Ezért amikor egy ilyen ügyben felmerül, hogy fiatal lányok testét férfiak használták, a közbeszédben azonnal megindul a relativizálás. Amivel újra és újra elkerüljük, hogy kimondjuk: ez bűn volt, és a társadalom hallgatása tette lehetővé, hogy a bűn természetessé váljon.

Magyarországon még mindig nem tudunk mit kezdeni a kollektív bűntudattal. A bűntudat vállalása kollektív érési próba, és mi rendre megbukunk rajta. Minden nemzedék újra és újra megpróbálja megúszni a szembenézést. Pedig az igazi szembenézés nem jogi, hanem morális kategória. És ha ez a szembenézés megtörténik, akkor nemcsak a konkrét ügyről beszélünk már, hanem a pedagógusról, az újságíróról, a rendőrről, a szomszédról, a szemtanúról is, mindenkiről, aki hallotta, tudta, de nem szólt.

Mifelénk a bűntudat még mindig nem a változás első lépése, hanem a legfőbb ellenség. Ezért felelősségvállalás helyett gyakran inkább védjük a mítoszainkat. (Minek ment oda, miért azt viselte, miért ivott és így tovább.) De minden elfojtott bűntudatnak ára van, és azt az árat mindig az áldozatok állják.

Akár tekinthetnénk mindezt úgy is, hogy mégiscsak létezik kollektív lelkiismeret Magyarországon. Hogy vannak pontok, ahol a politikai törésvonalak, a pártszínek, a világnézeti és a generációs különbségek hirtelen elhalványulnak, mert megszólal a legalapvetőbb emberi igazságérzet.

Ez óriási lehetőség. Ha felismerjük, hogy a kegyelmi ügyben és most is ugyanaz a közös érzés mozdult meg bennünk, az a tehetetlen düh és erkölcsi undor az igazságtalanság láttán, akkor talán elkezdhetjük komolyan venni, hogy vannak ügyek, amelyekben képesek vagyunk ugyanarra az oldalra állni. Talán innen indulhat el valami: az a felismerés, hogy a morális közös nevezőnk igenis megvan. Legfeljebb eddig nem voltunk képesek meglátni, hogy valóban létezik.