Ha a divatot nem szabják rád, szabd magadra a divatot!

Janelle Okwodu, a Vogue szerkesztője számára az, hogy kifejezhesse magát az öltözködésén keresztül, és megtalálja a helyét abban a divatvilágban, amelynek képviselői oly sokszor tettek úgy, mintha a hozzá hasonló testalkatú nők nem is léteznének, egy életre szóló küldetés volt.

Janelle Okwodu, a Vogue szerkesztője
Janelle Okwodu, a Vogue szerkesztője

A pr-asszisztens felnézett az Ipadjéről, és gyanakodva figyelt, miközben felmérte a ruhámat. Elegánsan, de visszafogottan öltöztem, nem viseltem a divathét páváskodásának megszokott kellékeit: nem lógott a jelenlegi divat szerinti legmenőbb táska a vállamon, nem voltam tele márkajelzésekkel, amik a testemet élő reklámtáblává változtatták volna. Ehelyett csupán egy jegyzettömbbel és a telefonom hangrögzítő alkalmazásával voltam felfegyverkezve, készen arra, hogy munkához lássak. „A Vogue-tól jött?” – kérdezte az asszisztens kissé kételkedve. A színfalak mögötti ellenőrzőpont szűkös helyiségében összezsúfolódva, a mögöttem morgó fotósok sorával a divathét kellemetlenül kezdődött. Bár korán érkeztem a helyszínre, hogy beszéljek egy tervezővel még a bemutató kezdete előtt, máris tíz percet vesztegettem el azzal, hogy bebizonyítsam, nem az utcáról tévedtem be.

Testalkat a divat szerint

Sajnálom” – mondta végre az asszisztens, és átnyújtotta nekem a belépőkártyát, miután a felettese franciául leszidta. „Maga nem olyan, mint amire számítottam.” Egy évtizednyi tapasztalattal a hátam mögött a divatheteken, az ilyesmihez már hozzászoktam. Egy olyan testben élni, amely feltűnő ugyan, mégis láthatatlan, sok kellemetlen élményt okozott már nekem, és a divatban, úgy tűnik, még mindig büntetés jár azért, ha valaki túl sok helyet foglal el. Az egyedi stílus eközben még mindig szakmai követelmény: ha szakértőként szeretnéd eladni magad, a stílusos öltözködésre való képességed lesz a névjegykártyád. A street style-nak és a közösségi média elterjedésének köszönhetően szinte bárkinek a ruhatára hozzáférhetővé vált, és bárki, aki „saját” márkát szeretne építeni, ösztönözve van rá, hogy minél több szelfit posztoljon magáról, amelyeken azt is bemutatja, mit visel éppen.

Ma már plus size nőként is lehet márkát építeni a külsőre – az olyan közösségimédia-sztárok, mint Nicolette Mason és Tess Holliday ezt bizonyítják –, de ez egy újkeletű fejlemény. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor pályakezdő voltam, kevés ilyen példakép volt, és kevesebb helyen lehetett számomra is megfelelő, de izgalmas ruhákat találni. 2006 előtt – a woke-mozgalmakat megelőző világban – az ideális testalkat a divat szerint az volt, amelyik alkalmazkodni tudott a ruhák szabásához és a szezonális szeszélyekhez. Az az elképzelés, hogy egy nőnek esetleg nagyobb méretre lenne szüksége az adott ruhából, vagy hogy a tervezőknek meg kellene próbálniuk minden ember számára ruhát készíteni, egyáltalán nem volt a fősodor része. Ez volt az a korszak, amikor babaarcú kislányok uralták a kifutókat, Karl Lagerfeld pedig vagy negyven kilót dobott le, csak mert Hedi Slimane Dior Homme öltönyeit akarta viselni.

Egyszer én is úgy festek, mint ők

Én, aki a 2000-es évek elején értem el a pubertáskort, még mindig emlékszem, hogy megpróbáltam belepasszírozni magam az 5-7-9-es ruhaüzletek (az üzletlánc a klasszikus S/M/L ruhaméretek USA-ban használatos verziójáról kapta a nevét – a szerk.) csillogó darabjaiba, amelyek maximum negyvenes méretben voltak kaphatók, hogy megpróbáljak beilleszkedni a középiskolás miliőbe. Az álmos Long Island-i külvárosban, ahonnan jövök, a nagyobb ruhamérettel rendelkező nőknek szóló üzletek közül csak a Lane Bryant, az Ashley Stewart és a rémes nevű Dress Barn (magyarul ruhaistálló – a szerk.) volt megtalálható. Mivel egyikben sem árultak olyan darabokat, amelyeket szívesen hordtam volna, rettegtem attól, hogy örökké ezek közül a ruhák közül kell választanom. A poliészter anyagok és az anyukafarmerek sorai olyanok voltak számomra, mint egy alvilág, ahová száműzik azokat, akik nem képesek vékonyak maradni. Az ember csak ideig-óráig tudja összenyomorgatva tartani a testét egy alulméretezett farmerben.

A középiskolában még sikerült 46-os ruhaméret alatt maradnom. A főiskolán azonban depressziós lettem és falásrohamaim voltak. Hamarosan minden üzlet a plázában, ahol szívesen vásároltam volna – a J.Crew, a Gap, a Delia’s és az Abercrombie – elérhetetlenné vált számomra. A vásárlási élményeim hasonlítottak a Bajos csajok híres jelenetére, ahol Rachel McAdams elragadóan fondorlatos Regina George-a megkapja a méltó büntetést: miután – sikertelenül – megpróbálta belepréselni magát egy pasztellszínű Spring Fling ruhába, Regina barátnője megkérdezi az eladót, hogy tudna-e eggyel nagyobb méretet adni. „Sajnálom, de nincs – válaszolja a nő. – Próbálja meg a Searsnél”. Én nem akartam olyan üzletben vásárolni, ahol az elektromos szerszámok és a ruhák egy emeleten találhatók.

Kizárva a divat alsó szegmenséből, elkezdtem szándékosan nagyon menőn öltözködni, a szekrényem tele volt Lacoste és Tommy Hilfiger pólókkal a szivárvány minden színéből. Míg a főiskolai csoporttársaim pizsamanadrágban sétálgattak a philadelphiai kampuszon, én még mindig fel akartam hívni magamra a figyelmet az öltözködésemmel, még ha ez azt is jelentette, hogy olyan ruhákat hordtam, amelyeket nem feltétlenül választottam volna, ha nem vagyok rákényszerítve. Persze azt elképzelni sem mertem, hogyan festenék azokban a gyönyörű darabokban, amelyek képeit magazinokból vágtam ki, és albumokba ragasztgattam. A Versace estélyik és a Jil Sander-kosztümök a szupermodelleknek és a hollywoodi sztárocskáknak jártak, olyan embereknek, akiknek jó génjeik és kellő önfegyelmük van ahhoz, hogy megőrizzék 34-es ruhaméretüket. Másodéves koromban, amikor már 42-es méretűre fogytam, a hűtőm ajtajára ragasztott Cameron Diaz- és Naomi Campbell-fotókat bámultam, miközben a réparudacskáimat majszoltam, és arra gondoltam: egyszer én is úgy festek majd, mint ők!

Az első igazi kaland

Habár minden szándékom az volt, hogy egy nap gyönyörű ruhákat viseljek, az nem volt soha tervben, hogy a divatszakmában dolgozzak. Az alapján, amit az interneten láttam, az olyan oldalakon, mint a The Fashion Spot és az akkoriban újdonságnak ható street style-blogok, mindenki, aki a divatszakmában dolgozott, kifogástalanul öltözött, vékony volt, és rettentően gazdag. A divatot olyan emberek jelképezték, mint Carine Roitfeld, aki tetőtől talpig Azzedine Alaïa darabokban vonult át a Tuileriák kertjén – nem pedig Janelle Long Islandről, felvarrókkal díszített Levi’s farmerben. Mégis, amikor a főiskola utáni unalmas kilenctől ötig tartó munkahelyemre utaztam, a divatfotók nézegetése volt azon kevés dolgok egyike, amelyek feldobták a kedvemet. A koromnál idősebbnek hatottam a Banana Republic blúzokban és a CK kis fekete ruháiban, szabad perceimben, a valóság elől menekülve, egy örökkévalóságig tudtam szörfölni a Style.comon.

A divat nem akart engem, de én akartam őt, és mint minden viszonzatlan szerelmi viszonyban, én is piedesztálra emeltem vágyaim tárgyát, és a kedvenc márkáimnak megbocsátottam, hogy nem gyártanak nagyobb méreteket, hiszen műalkotásokat kreáltak! Két teljes szettet kellett volna tűzőgéppel egymáshoz tűznöm, hogy bármit is viselhessek Nicolas Ghesquière Balenciagájának darabjaiból, de ehelyett inkább elnyomtam magamban a vágyat, hogy a divatot résztvevőként, ne pedig csak nézőként élvezhessem. A vágyam azonban azonnal fellángolt, amint belevágtam az első igazi kalandomba a divatszakmában – gyakornokként helyezkedtem el egy modellügynökségnél. A korábban csak magazinokból ismert arcok iránti rajongásom azonnal elpárolgott, miután hallottam egy ügynököt hisztérikusan kiborulni, csak mert egy modellnek az új szezon előtt három centivel szélesebb lett a csípője. Ha egyszer hallasz egy felnőtt férfit kiabálni egy tinédzser lánnyal, mert elégedetlen annak testével, megérted, hogy annak a bizonyos műalkotáskreálásnak milyen következményei vannak. Amikor a ruha csak egy csodálandó kellék – amelyet csak nagyon speciális testfelépítéssel lehet viselni –, akkor ott emberek fognak megsérülni.

Testünk folyamatosan változik

Az évek során a divatba vetett hitem és a női testekkel való bánásmód egyre rosszabb lett, még akkor is, amikor a dolgok állítólag megváltoztak. A reklámkampányokban egyre több plus size modell szerepelt, de egykori kolléganőim még mindig fogyókúrás tippeket küldözgettek nekem e-mailen. Hírességek nagyszabású nyilatkozatokat tettek az elfogadásról, köztük egy világszerte ismert rocksztár lánya, aki, amikor egyszer meglátott a backstage-ben a szezon egyik legmenőbb eseményén, hangosan megjegyezte, nem tudja elhinni, hogy „beengedték a trollokat”. A márkák kibővítették a méretválasztékukat a kapszulakollekciókhoz, különleges darabokat terveztek olyan nőknek, mint Lizzo és Naomi Watanabe – csak éppen a rövid kis kitérők után rögtön vissza is tértek a szokásos üzletmenethez és méretválasztékhoz.

Ha az elmúlt évtizedben meglátogattál bármilyen e-keresedelmi platformot, láthattad, hogy egy olyan nagyra törő koncepciót, mint a testpozitivitás, hogyan lehet felhígítani, és szlogenes pólókká és a cellulitisz elfogadásáról szóló közhelyekké degradálni. A kísérletet, amit a testük miatt stigmatizáltak tettek arra, hogy őket is értékes emberként ismerjék el, aprópénzre váltották. Mert mindig van egy pont, amikor valaki jóindulatúan javasolja, hogy esetleg menj le az edzőterembe, gondolkodj el a műtéten vagy szerezz egy személyi edzőt. És bár a testünk folyamatosan változik, ahogyan a hozzá való viszonyunk is, a teljes körű fizikai átalakulás nem lehet a személyiségfejlődés előfeltétele.

Legyen mibe öltöznünk

Szinte naponta változik, hogy mit érzek a testemmel kapcsolatban, de mások reakciói állandóak: a zsír az első dolog, amit látnak, és az egyetlen mérce, ami alapján először megítélnek. A vásárlási lehetőségek korlátozott mivolta csak egy a sok bántás közül, ami nap mint nap ér, volt már olyan orvos, aki gyomorszűkítő műtétet javasolt, pedig csak azért mentem el hozzá, mert belázasodtam. Csak annyit szeretnék, ami a legtöbb ember számára természetes: besétálni egy üzletbe, és nem gondolkodni azon, hogy lesz-e az én méretemben ott ruha vagy sem, és új emberekkel találkozni anélkül, hogy azon aggódnék, számukra csak egy szám vagyok a mérlegen. A divat évtizedeken át gúnyosan tekintett a kövér nőkre, elvárva, hogy hálásak legyenek, csak mert a minimumot nyújtják nekik. Most, hogy a kiskereskedelem válságban van, és mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy van pénz a plus size-ban, több márkát is elkezdett foglalkoztatni a dolog. Persze, ha ez az egész csak a ruhákról szólna, akkor minden hozzám hasonló nő túlélné, hogy a Lane Bryant (amerikai plus size ruhamárka – a szerk.) nem igazán passzoló darabjait kell viselnie.

Az igazi cél azonban nem az, hogy legyen mibe öltöznünk, hanem az, hogy mindenki olyan ruhatárat tudjon magának összeállítani, amely lehetővé teszi számára, hogy mind a magánéletében, mind a szakmájában kifejezhesse önmagát. Az első interjúmra a Vogue-hoz 2014-ben a Conde Nast Time Square-i irodájába egy Calvin Klein világoskék ingruhában érkeztem, amely fölé egy fekete blézert húztam. Akkoriban ez volt a maximum, amit a ruhatáramból ki tudtam hozni, és amelyben, még ha kicsit tökéletlenül is, de megmutathattam, van véleményem a divatról. Abban a pillanatban azonban, ahogy átjutottam a biztonsági ellenőrzésen, észrevettem, hogy mindenki más az épületben valamivel jól öltözöttebb, mint én: a cipőjüknek magasabb a sarka, az ékszereik mutatósabbak, a kiegészítőik exkluzívabbak. Túlképzett voltam ahhoz a valamivel gyakornoki szint fölötti álláshoz, amelyet megpályáztam, de ideges voltam és önbizalomhiányban szenvedtem. Nem meglepő módon nem is kaptam meg az állást. Szinte megkönnyebbültem. Elvégre, ha sikerrel jártam volna, semmiképp sem tudtam volna úgy öltözködni, ahogy azt elvárják egy ilyen helyen. A Macy 34. utcai női részlegére jártam, elhaladva a turisták mellett, akik azzal szórakoztak, hogy elképedve nevettek az XXXL-es méretű ruhákon, vagy azt próbálgatták, hogy két ember belefér-e egy óriás méretű kabátba.

Az öltözködésnek izgalmas kísérletezgetésnek kellene lennie

Ahhoz, hogy jó szetteket állítsak össze magamnak, kreativitásra és türelemre volt szükség. A férfi-részlegről válogattam ingeket, amelyeket aztán itt-ott átalakítgattam, és rávettem anyámat, hogy keresse elő a régi Singer varrógépét, és segítsen rám szabni a női ruhákat. Szinte folyamatosan vásároltam, a Nordstrom plus size részlegének szedett-vedett polcai között válogattam, és spóroltam, hogy megvehessem a legújabb márka, a Universal Standard alapdarabjait, mely az egyetlen volt a városban, ahol valóban széles méretválasztékot kínáltak. A vásárlás olyan élmény volt számomra, mintha fémdetektorral kutatnék a tengerparti homokban a kalózok rejtett kincsei után, az öltözködés pedig egy izgalmas kísérletezgetés, amely tele volt kudarcokkal. Próbálj meg interjút készíteni egy tetőtől talpig dizájnerdarabokba öltözött sztárocskával, miközben az egyetlen épkézláb ruhát viseled, amit az ASOS-on találtál!

Amikor 2015-ben végre bekerültem a Vogue-hoz, a plus size méretekkel rendelkezők öltözködési lehetőségei drámaian javultak – olyannyira, hogy már az első napomon büszkén viselhettem egy egyenes vonalú, virágos ruhát. Az internet végtelen piactere hamarosan lehetővé tette számomra, hogy hozzáférjek az olyan üzletek kínálatához, mint a 11 Honore, ahol olyan márkák, plus size közönségnek szánt kapszulakollekciójának darabjai voltak elérhetők, mint a Marc Jacobs vagy a Baja East. Sajnos azonban sokszor ezeket már nem engedhettem meg magamnak. A Universal Standard a Rodartéval és az Erdemmel való együttműködéssel bővítette a kollekcióit, és még a Lane Bryant is változtatott, és olyan tervezőket kért fel kollekciók létrehozására, mint Sophie Theallet és Prabal Gurung. S bár mindez nagyon pozitív volt, a színfalak mögött a hangulat nem sokat változott. Amikor egy sajtóvacsorán Gurung mellett ültem, elmesélte, milyen reakciókat kapott egyes kollégáitól a Lane számára készített darabjainak bemutatásakor. Néhányan nyíltan megkérdezték tőle: „miért tervezel ruhákat kövér embereknek?” Az, hogy kitaláljam, melyik stílus működhetne számomra, valódi küzdelem volt. Már én is össze tudtam állítani egy jó szettet, de a ruhák, amelyeket szívem szerint hordani szerettem volna, még mindig nem léteztek.

A ruhatárfrissítés jó szórakozás lehet

Szerettem volna esélyt kapni arra, hogy viselhessek valamit az egyik általam csodált kollekcióból, amelynek megdöbbentett a megközelíthetetlen szépsége. Egy teljesen új ruhatár megteremtése azonban ijesztő – és költséges – elképzelés volt. A ruhatáram nagyrészt kompromisszumos darabokból állt – olyan ruhákból, amelyeket azért vettem meg, mert elérhetőek voltak. Ha mégis vásároltam valami drágát, az általában egy kiegészítő volt. S bár nincs olyan öltözék, amelyikhez ne mutatna jól egy Givenchy táska, a kiegészítők fontossága csökkent, amint a járvány kitört. Ahhoz, hogy a hálószobából átmenj a kanapéra, nincs szükséged táskára. Otthonról dolgozva olyan gyakran viseltem ugyanazokat a Zoom-konferenciákon jól mutató blúzokat, hogy végül valami elpattant bennem. Az addig jól bevált ruhatáram hirtelen őrülten unalmasnak tűnt. Elhatároztam, hogy az otthon töltött időt arra használom, hogy átgondoljam a ruhatáramat. A ruhatárfrissítésnek szórakoztatónak kellett volna lennie.

Rengeteg cikket írtam már, amelyben azt tanácsoltam másoknak, hogyan találják meg valódi önmagukat az öltözködésükön keresztül, hogy próbáljanak ki olyan stílusokat, amelyektől eddig féltek, vagy csak nézzék át a szekrényüket, hogy olyan gyöngyszemekre bukkanjanak, amelyeket még sosem viseltek. Tudtam, milyen pozitív hatása lehet egy jól időzített változtatásnak, hogy még a legapróbb dolgoknak is – egy új fülbevalónak, merészebb cipősaroknak – milyen nagy hatása lehet. Mégsem volt könnyű ezt a logikát magamra is alkalmazni. Mielőtt elkezdtem a régi ruháimtól megszabadulni, napokig győzködtem magam arról, hogy találhatok jobb darabokat, és meg is érdemlem őket. Az egyetlen jó dolog a divatvilág évekig tartó közönyében az volt, hogy a plus size méretekkel rendelkező emberek saját kezükbe vették a dolgokat, fórumokat és blogokat, Reddit-kommentfolyamokat és Tiktok-fiókokat hoztak létre, hogy segítsenek egymásnak a ruhák beszerzésében. Egy gyors görgetés az olyan viszonteladói oldalakon, mint a The RealReal vagy a Vestiaire Collective, megmutatta, hogy léteznek 48-as méretű Chanel kis fekete kabátok és XXXXL-es Proenza Schouler maxikabátok, de sok márkánál nem folyamatosan érhetők el a nagyobb méretű darabok. Ahelyett, hogy következetesen kínálnák ezeket a termékeket, inkább egy kapszulakollekciót készítenek itt, egy kollaborációban vesznek részt ott, és szeszélyeik szerint váltogatják, milyen típusú darabokból gyártanak éppen nagyobb méretet.

Egy hét alapos kutakodás után, ami alatt figyeltem az online ajánlatokat és néhány üzlettel fel is vettem a kapcsolatot, meglepődtem, hogy több jó ajánlatra bukkantam, mint amire számítottam. Nem találtam (vagy nem engedhettem meg) magamnak egy teljes Gucci szettet, de Marco de Vincenzo és Marina Rinaldi izgalmas kollaborációjának köszönhetően én is szerezhettem magamnak pár eklektikus darabot. Először az ombré buklékabátjuk szúrt szemet, ahogy végigpörgettem a márka weboldalát, de az sajnos elfogyott, mielőtt még magamnak is beszerezhettem volna egyet. Ugyanez volt a helyzet a Batsheva és a Laura Ashley együttműködéséből született ellenállhatatlan, retró hangulatot idéző darabjaival, amelyeket 50-es méretig kínálnak. A plus size modellek által bemutatott kollekciókat böngészve azt tapasztaltam, hogy olyan divatházak, mint a Versace és a Dolce & Gabbana nemrégiben bővítették méretkínálatukat. Imádom Donatella darabjait, de amíg meg nem ütöm a lottófőnyereményt, addig a 3825 dolláros Tresor de la Mer miniruha, amelyben a híres plus size modell, Precious Lee végigsétált a 2021-es tavaszi-nyári kifutón, csak egy álom marad számomra. Bár az is igaz, hogy ugyan a szett valóban álomszép volt, olyasmi, amit mindenki megcsodál a vörös szőnyegen, nem sok olyan alkalmat tudok elképzelni, amire felvehetném.

Örömmel fedeztem fel, hogy az általam régóta áhított kortárs márkák – Ganni, Reformation, Vince – mind bővítették méretválasztékukat. Vajon megvettem volna a virágos leggingjüket vagy a mintás kezeslábasukat korábban? Valószínűleg nem, de hirtelen csábított a lehetőség, hogy kísérletezhessek, és minden új, izgalmas dolgot kipróbálhassak az öltözködésben anélkül, hogy olcsó, szintetikus anyagokban fulladoznék, vagy számtalan kompromisszumot kellene kötnöm. Az, hogy úgy öltözhetek, ahogyan akarok, megnyugtató volt, különösen a járvány alatt, amikor a külsőm megtervezése a vidámság egyik forrása volt. Mosolyogva gondoltam arra, hogy az 11 Honoreban vásárolt pöttyös ruhámat fogom viselni, amikor a világ újra megnyílik. A ritka pillanatokban, amikor találkoztam a barátaimmal vagy meglátogathattam a családomat, tudtam, hogy a ruhámra, és nem a méretemre figyelnek. Ahhoz, hogy úgy igyam meg a reggeli kávémat valakivel, mintha nem éppen egy órával korábban másztam volna ki az ágyból, elég volt egy méregzöld Veda motoroskabát, amit egy Ryan Roche kasmírpulóverre vagy egy Marc Jacobs kis fekete ruhára kaptam fel. Az értekezleteken is prioritás volt, hogy elegánsan nézzek ki. Készen álltam arra, hogy magabiztosan sétáljak be bármilyen szobába. Akár megfelelek az ott lévő emberek elvárásainak, akár nem.

Tóth Vera és Sirokai Diána elfogadják és szeretik önmagukat

A cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2022-es július-augusztusi lapszámában jelent meg.

Szöveg: Janelle Okwodu

Fordította: Kerekes Anna

Fotó: Hunter Abrams

Ez is érdekelhet

„Amikor levette a ruháit, kicsit megijedtem” - Ilyen a szex egy jóval idősebb férfival

„Amikor levette a ruháit, kicsit megijedtem” - Ilyen a szex egy jóval idősebb férfival

Tedd & Ne tedd

Katalin hercegné újrahasznosított kabátban kezdi új életét

Katalin hercegné újrahasznosított kabátban kezdi új életét

Monitor

Marilyn Monroe ritkán látott utolsó fotói

Marilyn Monroe ritkán látott utolsó fotói