"Mert a gyűlöletnek nem lehet igaza" - ismerjétek meg a Számít a történeted kampány újabb tagját, Szilviót

Úgy kezded a TEDx talkod, hogy két dolog határozott meg téged fiatalon: hogy meleg vagy és szeretsz olvasni. Így indult el az Egy meleg srác olvas blog is, amivel a sorstársaidat is segíted. Hogy lett a szégyellős, coming out-előtt álló kiskamaszból az az ember, aki nyíltan, közönség előtt is mesél a történetéről?

Mindenképpen sokszor kell előbújni egy ilyen úton, és az sem volt baj, hogy szeretek beszélni, és általában van véleményem az engem körülvevő dolgokról. Szóval így visszanézve az egész elképesztően logikusan alakult így. A coming out előtt álló kiskamasz középiskolába kerülve kezd el izomból olvasni, felfedezi azt a néhány LMBT+ témájú oldalt, blogot, amit az internet akkor kínál, belebotlik egy meleg témájú könyvbe a könyvtárba, keres másikakat, de nem igazán talál. Innen még évek teltek el a blog létrehozásáig, közben Szegeden elkezdtem a magyar szakot az egyetemen, az új városban nyíltan tudtam vállalni a melegségemet, több civil szervezet képzésén részt vettem, hogy emberjogi és LMBT+ jogi témákban képben legyek, és persze rengeteget olvastam. A blog létrehozására ráment egy délelőttöm 2017 februárjában, de még mindig tart a varázsa. Nagyon hamar megtaláltak olyan emberek, akiknek szintén hiányzott az LMBT+ könyvekről való gondolkodás, és azóta megyünk. Mindig úgy fejezem be a bejegyzéseimet, hogy könyvekkel a szivárványig, és hiszek benne, hogy lassan, de tényleg a szivárvány felé tartunk.

Fotó: Kis Ferenc Mátyás

Hogy fogadta a környezeted a coming outot?

Nagyon nagy szerencsém volt, nem kellett olyan helyzettel szembesülnöm, ahol a melegségem felvállalása problémát jelentett volna. Az egyetem megkezdése óta egy nagyon biztonságos liberális városi értelmiségi közegben élek, és mindenki természetesnek vette, hogy meleg vagyok. Ha volt is ezzel fennakadás, azok olyan helyzetek voltak, amiket egy tisztázó beszélgetés helyretett, és ugyanott, vagy akár megerősödve tudtuk folytatni a kapcsolatunkat. Néha abban bízom, hogy mi vagyunk az utolsó generáció, akiknek szorongást jelentett elfogadni magunkat és előbújni, aztán persze jönnek hírek mindenfelől, de mégis jó érzés ritkán ezen a bizalmon kapni magam.

Említed, hogy nagyon sokáig egyedül érezted magad a problémáddal. Mi volt az első olyan könyv, ami "megértett téged"?

Mindig vannak ilyen nagy elsők, de most ezt redukálom háromra. Ryan Loveless Ethan és Carter című könyve volt az első LMBT+ könyv, amit megtaláltam a könyvtár szabadpolcán. Két fiú volt a borítóján, el sem hittem, hogy ilyen van. Ma már persze tudom, hogy nem egy kifejezetten erős szöveg, de a vonaton a borítót takargatva olvasni egy ilyet nagyon nagy dolog volt számomra. Stephen Chbosky Egy különc srác feljegyzései című regénye volt az, ami valahogy nagyon igazán megértett engem. A filmnél sokkal kidolgozottabb a meleg mellékszereplő története itt, de a főhős, Charlie kamaszkori identitáskríziseivel is könnyen tudtam azonosulni. A megértés talán végső kapuját Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című könyve rúgta rám, ami a kapunyitási lehetőségekről, transzgenerációs traumákról, mélyszegénységről, melegségről, az elsőgenerációs értelmiségiség otthontalanságáról tudósít. Úgy érzem, sosem értett még könyv annyira, mint ez.

Nemcsak blogolsz, de slammelsz és verseket is írsz. Ha szabad ilyet kérni, megmutatod nekünk egy olyan szöveged, ami különösen közel áll a szívedhez?


A januárt Slam Poetry Szeged Clubon előadott szövegem az aktuális kedvencem, mert sikerült vele elkapnom mindazt a generációs dühöt, amit a csak a jogaikat ismerő hópihe nemzedék érezhet, aki még nem kapott lehetőséget a bizonyításra, de már teljesítményeket kérnek számon rajta. Vagdalkozó és dühös szöveg lett, de hitelesnek és fontosnak tartom.

Ha most leülhetnél beszélgetni a 14-15 éves Szilveszterrel, mit mondanál neki?

Arról mesélnék neki, aki most vagyok. Hogy azok a versek, amiket ő elkezdett írogatni, azok egyszer csak kötetté érnek, hogy azok az olvasmányélmények, amiket lassan fel fogok fedezni, egy olyan témát adnak a kezembe, amik az ügyemmé tudnak válni. Arról mesélnék neki, hogy 23 évesen minden okés velem. Feltölt az, amit csinálok, jó helyen vagyok, jó emberek, jó feladatok vesznek körül, és érdemes hinnie abban a munkában, amit kamaszkora óta csinál.

Bár te megtaláltad a helyed az általad említett, bizonságos, liberális közegben, sajnos ezzel sokan nincsenek még így. Magyarországon továbbra is távoli, hogy a melegek is azonos jogokat élvezhessenek a heteroszexuálisokkal. Te honnan merítesz erőt egy-egy lesújtó hír vagy kritika után?

Nagyon sokfelől jönnek ezek az energiák. Egyrészt hihetetlenül figyelmes és okos barátaim vannak, akikkel ki tudunk beszélni mindenféle érzést, és szét tudunk elemezni bármilyen helyzetet. Ugyanakkor ez a kitartó erő következik belőlem is. Tudom, hogy egy nagyon rétegközönségnek szolgáltatok tartalmat, ami felelősséget is jelent. A blogom olvasói számára volt a leghúsbavágóbb például az, amikor Dúró Dóra ledarálta a Meseország mindenkié című könyvet, számomra pedig egyértelmű válasz volt posztot írni arról, hogy a darálást ünneplő tömegeknek legyenek bármilyen hangosak is, nincs igazuk, mert nem lehet a gyűlöletnek igaza. Végsősoron pedig az internet is egy nagyon hálás dolog ma, mert mémeken és hozzászólásokon keresztül azt lehet látni, hogy a társadalom érti, hogy a homofób politikai erők, celebek, kommentelők gyűlölködése az, amivel szemben valóban tennivalója van.

Hogy kerültél kapcsolatba a Számít a történeted kampánnyal? Miért tartod fontosnak ezt a megmozdulást?

2015 óta aktívan figyelem a Nyitottak vagyunk! kezdeményezést, és amikor feltűnt pár hónapja a Számít a történeted kampány, akkor örültem, mert hiszek a storytelling-szerű történetmesélésben. Ez a kampány állati klassz, hiteles és továbbmondható történeteket mutat meg önmagunkban egyébként is ritkán látható közösségekből. Olyan szereplőket mutat be, akiknek a történeteit mi is szívesen megosztjuk másokkal, és ettől az egésznek van egy pozitív, figyelmes aurája, amiből már önmagában sem lehet elég a világban.

A blogodon azt kérdezed az interjúalanyaitól, hogy mit üzennének az LMBTQ-olvasóknak. Most ugyanezt kérdezem tőled én is zárásként.


Gyermekkorom óta írok, és a pszichológusom nemrég világított rá, hogy az írás egy nagyon jó megküzdési stratégia volt, amelyben rengeteg mindent segített feldolgozni. Azt hiszem az olvasás is ilyen, én legalábbis először könyvektől kaptam meg azt a hiteles tudást, hogy oké vagyok, ha szomorú vagyok, oké vagyok, ha megélem magam, oké vagyok, ha férfiakhoz vonzódom, oké vagyok, ha különcnek érzem magam, és hogy egyáltalán oké vagyok. Szóval bízom benne, hogy az LMBTQ-olvasók pontosan tudják, hogy ők is abszolút okék, de azt biztosan tudom, hogy nem baj, ha ezt néha elmondjuk, megüzenjük, átismételjük.