Huszonöt év telt el azóta, hogy Harry Potter először belépett a Roxfort nagytermébe a mozivásznon. Azóta felnőtt egy generáció, amelynek Harry Daniel Radcliffe arcát, Piton Alan Rickman hangját, McGalagony pedig Maggie Smith tekintetét jelenti. Most mégis minden elölről kezdődik. Az új Harry Potter-sorozat hosszabb játékidőt, hatalmas költségvetést és minden eddiginél részletesebb könyvadaptációt ígér – vagyis elvileg éppen azt, amire a rajongók régóta vágytak. Az első képek és szereposztások mégis heves ellenállást váltottak ki.
Ezeket láttad már?
Talán azért, mert itt már nem egyszerűen arról van szó, lehet-e jobb vagy hűségesebb Harry Potter feldolgozást készíteni. Miért érezzük úgy, hogy valamit elvesznek tőlünk, amikor új arcot kap egy történet, amelyen felnőttünk?
A 2001-ben bemutatott első Harry Potter-film nézőinek jelentős része szinte együtt nőtt fel a szereplőkkel. Két-három évente új könyvre, majd új filmre várni egy egész generáció közös élménye lett, miközben Harry, Ron és Hermione gyerekkorából lassan a saját felnőtté válásuk története is lett. A filmek képei pedig idővel ráíródtak az olvasmányélményre: Roxfortnak lett arca, a nagyteremnek fénye, a szereplőknek hangja és gesztusai. Ezért Daniel Radcliffe, Emma Watson vagy Rupert Grint ma már nem egyszerűen egy-egy korábbi szereposztás emléke. Összekapcsolódtak azzal az életszakasszal, amelyben először találkoztunk velük. Az új sorozatnak így nem pusztán nyolc sikeres filmmel kell versenyeznie, hanem sok millió ember emlékeivel is.
A Harry Potter esetében a rajongás jóval túlment a könyvek és filmek szeretetén. Egy egész kulturális világ épült köré: házakhoz tartozunk, pálcát választunk, idézeteket ismerünk, helyszínekre utazunk, és negyed évszázada ugyanazokat az arcokat társítjuk a szereplőkhöz. A történet így részben beépült a rajongók identitásába.
Harry Potter kvíz: Most kiderül, melyik Roxfort-házba kerülnél a személyiséged alapján
Innen érthető meg az a különös érzelmi tulajdonérzet, amely egy új feldolgozásnál megjelenik.
Természetesen nem a rajongóé Harry Potter – mégis úgy érezheti, hogy olyasmihez nyúlnak hozzá, ami egy kicsit az övé is. És minél személyesebb lett egy történet, annál nehezebb elfogadni, hogy valaki másképp meséli el.
Van azonban egy furcsa ellentmondás. Az új sorozat éppen azzal kínál többet, amire a könyvek rajongói régóta vártak: a hosszú sorozatformátumban olyan történetszálak, szereplők és részletek is helyet kaphatnak, amelyek a filmekből kimaradtak. Elvileg tehát közelebb kerülhetünk Rowling eredeti világához, azonban a korábbi adaptáció időközben maga is viszonyítási ponttá vált. Hiába volt előbb a könyv, sok olvasó már Daniel Radcliffe arcával képzeli el Harryt, Roxfort pedig úgy néz ki a fejében, ahogyan a filmvásznon megismerte. Ezért különösen érdekes, mit jelent majd az új sorozat ígért „hűsége”. Lehet közelebb kerülni a könyvhöz úgy, hogy közben távolabb kerülünk attól a Harry Pottertől, amelyet a sajátunknak érzünk?
Amikor egy szerepnek már arca van
Az új szereposztás talán sehol nem mutatja meg olyan élesen ezt a konfliktust, mint Perselus Piton esetében. Alan Rickman alakítása nyolc filmen át épült be a Harry Potter világába: jellegzetes hangja, kimért beszéde, fekete köpenye és visszafogott gesztusai sok néző számára magává a figurává váltak. Az HBO most Paapa Essiedura bízta a szerepet, aki nemcsak más színészi karakter, hanem külső megjelenésében is tudatosan eltér attól a Pitontól, amelyet a filmek rögzítettek a kollektív emlékezetben.
A casting körüli vita azonban több, egymástól különböző kérdést mosott össze. Az egyik a regényhez való viszony. Rowling Pitonját fakó bőrű, kampós orrú, sovány, zsíros fekete hajú férfiként írja le, így felvetődik a kérdés: meddig terjed egy feldolgozás szabadsága a szereplő külső jegyeinek megváltoztatásában. A másik már nem a könyvről szól, hanem Rickman örökségéről: vajon ugyanilyen ellenállást váltana-e ki bármely színész, aki ennyire ikonikus alakítás után ölti magára Piton talárját?
A harmadik pedig ettől világosan elválasztandó: Essiedut a szereposztás bejelentése után – saját beszámolója szerint − rasszista támadások és halálos fenyegetések is érték. Az előbbi kettő lehet vita egy mű értelmezéséről vagy egy szeretett alakítás elvesztéséről; az utóbbi már nem az. A sorozat alkotói maguk is érzik ennek súlyát: Alan Rickmanről úgy fogalmaztak, hogy őt senki nem helyettesítheti –
a feladat inkább megtalálni a következő generáció Pitonját.
Halálosan megfenyegették a Harry Potter-sorozat sztárját, így reagált a színész
Hasonló, bár kevésbé kiélezett helyzetben van az új szereplőgárda több tagja is. Janet McTeernek Maggie Smith McGalagony-professzora, Nick Frostnak Robbie Coltrane Hagridja után kell saját figurát teremtenie. Az új Harryt, Ront és Hermionét alakító gyerekszínészek pedig különös előnnyel és teherrel indulnak: hozzájuk hasonlóan Radcliffe, Grint és Watson is szinte ismeretlenül érkezett Roxfortba, csakhogy nekik még nem kellett egy korábbi hármas emlékével versenyezniük.
Piton esete azért különösen érdekes, mert Essiedu maga a könyvek rajongójaként nőtt fel, az eredeti filmeket viszont nem látta. Neki egy irodalmi szereplőt kell megformálnia; a nézők jelentős részének viszont előbb el kell választania Pitont attól a színésztől, akinek az arcával évtizedek óta azonosítja.
Harry Potter kvíz: te mennyire emlékszel még az első regényre?
Talán nem Harry Pottert védjük, hanem a saját gyerekkorunkat
A szereposztás körüli indulatok mögött azonban lehet valami, ami túlmutat azon, ki játssza Harry Pottert, Pitont vagy McGalagonyt. Az első film 2001-ben került a mozikba, az utolsó tíz évvel később. Aki gyerekként lépett be először Roxfortba, közben maga is felnőtt. A történet szereplői változtak, miközben változott a néző is: az új tanév, az első barátságok, szerelmek, veszteségek és döntések a vásznon és azon kívül párhuzamosan követték egymást.
Ezért lehet különös élmény most ugyanazt a történetet új gyerekekkel látni. Dominic McLaughlin nem annak a generációnak lesz elsősorban Harry Potter, amely Daniel Radcliffe-fel nőtt fel. Egy mai gyerek számára viszont éppen az ő arca válhat természetessé, ahogyan Roxfort új változata is lehet az a Roxfort, amelyre húsz év múlva nosztalgiával gondol majd.
Ami az egyik nemzedéknek megmásíthatatlannak tűnik, a következőnek már csak egy korábbi változat.
Talán éppen ezt a legnehezebb elfogadni. Nem pusztán új színészek érkeznek: egy történet, amelyet a magunkénak hittünk, és továbbindul nélkülünk. Kiderül, hogy Harry Potter nem maradt ott abban a moziteremben, ahol először láttuk, és Roxfort sem őrzi változatlanul a gyerekkorunkat. Újra benépesül, más arcokkal és más hangokkal.
Az új sorozat ezért különös generációs tükör is lehet. Miközben azt figyeljük, mennyire hasonlít az új Harry a régire, talán azzal szembesülünk, hogy nem ő változott meg a leginkább, hanem mi.
Egy új generáció Roxfortja
Azt néhány előzetesből aligha lehet eldönteni, hogy az új sorozat képes lesz-e önálló világot teremteni. A körülötte kialakult vita azonban már most többről szól egy szereposztásnál, inkább arról, hogy milyen nehezen engedjük át másoknak azokat a történeteket, amelyek egykor a mieink voltak. Roxfort kapui hamarosan újra kinyílnak. Talán nem az a kérdés, hogy ugyanolyan lesz-e mögöttük minden, mint amire emlékszünk, hanem az, hogy el tudjuk-e fogadni: ezúttal már nem csak nekünk nyitják ki őket.
Kirúgták a munkahelyéről, vége lett a kapcsolatának, a lakóautózásban találta meg a boldogságot Kinga - GLAMOUR 
