Néha tényleg elég egyetlen ember elszántsága, kitartása, vagy csak szimplán a kisugárzása, embersége ahhoz, hogy a dolgok megváltozzanak, vagy éppen ahhoz, hogy ne tűnjenek el örökre. Készült egy dokumentumfilm egy olyan emberről, aki képes volt megmenteni, és továbbörökíteni valamit, ami nélkül ma szegényebbek lennénk.
Ezeket láttad már?
Ugyan a történet főhőse, Juci bácsi 2006-ban 94 évesen elhunyt, de a személyisége annyira varázslatos, hogy a mai napig szinte gyermekekhez, unokákhoz méltó meghatottsággal mesélnek róla azok, akik ismerték. A filmben többször is elhangzik, hogy valami módon mindenki egy nagyapa figurát látott benne, akinek elképesztő történetei voltak, és aki nem hagyta, hogy az utolsó Magyarországon, de valószínűleg az egész régióban egyedüliként megmaradt lakásimaház elnéptelenedjen, és bezárjon. Sőt, ennél többet is elért, hiszen egy virágzó, ma is élő és létező közösséget hozott létre.
Juci bácsi a bohókás nevét még gyerekkorában kapta, Jucinak szólították a katonatársai is, és a Teleki tér környékén is mindenki így ismerte, eredeti neve persze nem Juci volt, hanem Jakab, Gláser Jakab. Felesleges volna hosszan ecsetelni az élettörténetét, hiszen a fordulatokban, és lényegében hazánk XX. századi történelmét tökéletesen szemléltető életútjáról is szól Barbara Spitzer dokumentumfilmje. A Franciaországból először a kilencvenes években hazatérő rendező, aki gyökereit, esetleges rokonait keresve érkezett Magyarországra, rábukkant a Teleki téren Juci bácsi konok kitartásának köszönhetően megmaradt zsidó imaházra, és annak eléggé eklektikus közösségére. Szerencsére rengeteg felvételt készített akkor és később is, így aztán nem pusztán a visszaemlékezésekből ismerhetjük meg az imaházat a hatvanas évektől, negyven éven megtartó Jucit bácsit, hanem korát meghazudtolóan energikusan (az első felvételek idején is bőven 80 felett járt már) felbukkan a filmben, mesél, terelgeti a fiatalokat és persze időnként szégyenlősködik a kamera előtt a történet főhőse.
Az ő története is bőven kiadna egy igazán érdekfeszítő filmet, de közben megismerjük a Teleki téri imaház közösségét is. Többen elmesélik, hogy hogyan, miként találtak rá, találtak vissza az identitásuk egy eltitkolt, mélyen eltemetett szeletéhez. Valaha a környéken több ilyen lakásimaház működött, de a történelem, és ezen belül első sorban a holokauszt eltüntette az imaházakat, azokat az embereket, akik ezeken a helyeken gyakorolták a vallásukat. A rá következő évtizedekben sem a vészkorszak borzalmai, traumája, sem pedig a politikai légkör nem támogatta, hogy zsidó identitásukat megéljék a túlélők, így sokan a társadalom és önmaguk elől is elrejtették a származásukat. Hogy ez milyen belső konfliktusokat szült, azt valószínűleg sejteni is alig lehet, viszont ebben a filmben látunk egy sor példát arra, hogy mégiscsak van visszaút, meg lehet találni a saját identitás, származás gyökerét, és lehet kapcsolódni hozzá. És ezek mögött a történetek mögött ott van Juci bácsi alakja. Ő az, aki képes közösséget létrehozni, süt róla az önazonosság, az hogy számára nem kérdés a saját identitása. Ő az, aki. Egy pesti magyar zsidó, akinek nincs dolga az identitásával, az sziklaszilárd, neki azzal van dolga, hogy fenntartsa azt a közösséget, azt a hagyományt, amit ő is örökül kapott. Spitzer Barbara filmjét azért jó megnézni, mert láthatjuk, hogy nem volt hiábavaló Juci bácsi erőfeszítése, hiszen megtartott egy különleges helyet, létrehozott egy közösséget, és ezzel megmentette a közös történetünk egy szeletét.
A Juci bácsi című dokumentumfilmet a Médiaklikk oldalán nézheted meg.
