A Lost on You az a sláger, amit egészen biztos, hogy mindenki ismer, de a legnagyobb hiba, amit elkövethet valaki, ha eddig kihagyta LP munkásságát. Olyan előadóknak írt slágereket, mint Cher, Rihanna vagy Christina Augilera, ő maga pedig az egyik legérzékenyebb és legőszintébb ember a mai popzenében, aki nem csak dalszerzéshez ért, hanem előadóként is tehetséges. Budapesten eddig háromszor lépett fel, most pedig visszatér első hazai koncertje színhelyére, hogy újra vele énekelhessünk július 7-én, a Budapest Parkban.
Ezeket láttad már?
LP-vel akkor beszélgettünk, amikor elindult a turnéja. Tele energiával, alig várja, hogy minden este ott legyen a színpadon, és bár az első koncertek után még azt mondta, hogy a bemelegítésnél, tulajdonképpen a próbafázisnál tart, Budapestre már hatalmas energiákkal készül. Beszélgettünk algoritmusok érzéseiről, drámáról, szerelemről, és persze a rá jellemző, néhol könnyednek tűnő, de mindig többrétegű zenéről.
Ahogy látom, nagyon sűrű a naptárad, novemberig turnézol. Mi az az egy dolog, ami pontosan ugyanaz, és mi az, ami teljesen más minden egyes este, amikor a világ különböző pontjain a közönséged szemébe nézel?
Ami mindig ugyanaz, az a tiszta kapcsolódás érzése. Amikor a színpadon vagyok, tulajdonképpen együtt lélegzem a közönséggel. Ez az, amire mindig törekszem, ami minden koncerten megtörténik. Ami viszont minden este más, az az, hogy minden egyes emberből teljesen egyedi energia áramlik vissza felém. Mindegyiküknek mást jelentenek a dalok, máshogy élik meg őket, én pedig próbálom ezt tiszteletben tartani. Nem vagyok kontrollmániás, azt akarom, hogy a koncerten mindenki pontosan azt érezze, ami belőle jön.
És számodra mitől válik egy este igazán emlékezetessé?
Ettől a kapcsolódástól, ami egymillió apróságból áll össze, megfoghatatlan érzés egy fellépés kémiája. Kicsit olyan, mint mikor besétálsz egy szobába. Van, ahol azonnal biztonságban érzed magad, és van, ahol elfog a félelem. Én annyit tudok tenni, hogy a lehető legtisztábban koncentrálok a célomra: hogy érzelmeket közvetítsek és megszülessen ezt a tiszta emberi kapcsolódás, a híd minden résztvevő között.
Király Linda: „Amerikába mindig könnyen megyek vissza, de a lelkem itt van”
Most került ki az új videókliped, a Shelly, és ahogy olvastam, a történet mögötte nagyon spontán, egy egyszerű beszélgetésből pattant ki. Mennyire fontos számodra, hogy legyen egyfajta biztonságos tér (safe space) a stúdióban, ahol nyers lehetsz, vagy talán sebezhető, és ahol egy egyszerű „hogy vagy?” is dallá alakulhat?
Erre törekszem, ahogy mondod, ez a dal is egy beszélgetés, egy történet. De nálam gyakori, hogy a dal gondolatokból és történetekből indul ki, amikor az éppen készülő dalt összekötöm egy sztorival. A Shelly egy barátnőmről szól, aki nehéz dolgokon ment keresztül, de egyik nap úgy jött be a stúdióba, hogy rendben van, szerelmes. Az agyam úgy működik, hogy tele van történetekkel, az egész életem sztorik sorozata, amikből a készülő zene mindig kiás egyet.
A Shelly első hallgatásra könnyed, nincs dráma, csak egy nő, aki nagyon boldog…
Pedig a legtöbb dalomban ott dráma.
Pontosan!
Ha figyelmesen meghallgatod, ebben is. Csak sokkal nagyobb, szerteágazóbb, egzisztenciális drámáról szól: arról, amikor az ember felteszi magának a kérdést, hogy „Ér-e egyáltalán valamit az életem?” Számomra ez az igazi dráma. Amikor ráébredsz, hogy egész életedben másokért éltél, a párodért, a gyerekeidért, és hirtelen úgy érzed, hogy a saját létezésed elveszítette a jelentőségét. Majd találsz valakit, aki mellett végre újra boldog lehetsz. Ez egy rétegzett dalszöveg, nem szimplán arról szól, hogy „de jó, boldog vagyok”. Arról szól, hogyan találsz vissza a boldogsághoz, hogyan válsz valakivé, akire ha ránézel a tükörben, azt tudod mondani: „Hé, az életem ér valamit, hatással vagyok másokra.” Nálam ez a végső dráma: van-e értelme az életemnek?
Jövőre lesz 10 éves a Lost on You, ami hatalmas világsláger lett. Sok előadó meséli, hogy ennyi idő alatt megváltozik a viszonya a dalaival. Te hogyan tekintesz rá most a tíz évvel ezelőtti önmagadhoz képest?
Ugyanúgy érzek iránta. Hihetetlenül boldoggá tesz, hogy még mindig képes betalálni az embereknél, mert nagyon őszinte az a dal. Persze az idők során sokféleképpen gondoltam már rá. Amikor legelőször énekeltem el közönség előtt, egy barátom kis koncertjén, még nagyon friss, szomorú és végtelenül fájdalmas volt számomra. Néha még ma is megcsap ez az érzés a színpadon, de imádom. Szerencsés vagyok, mert a mai napig képes vagyok valódi érzelmeket előhívni magamból, amikor a dalaimat éneklem.
Kovácsovics Fruzsina: „Felmerült bennem, hogy van-e jogom ilyen szerepben lenni”
Pedig manapság a popslágereket gyakran hatalmas csapatok írják, ahol minden patikamérlegen van kiszámítva és az algoritmusokra optimalizálva. Te viszont valódi emberi kapcsolódásokból dolgozol. Mit gondolsz, lehetséges egyáltalán valami örökérvényűt alkotni úgy, hogy valaki csak egy algoritmusnak ír?
A helyzet az, hogy fogalmam sincs, hogyan kell algoritmusoknak zenét írni, és ezt nagyon őszintén mondom. Olyannyira, hogy igazából azt se tudom, pontosan mi az az algoritmus. Soha nem mentem el vacsorázni eggyel, nem feküdtem le, nem ismerem őket. Magamat viszont igen, a szívem ritmusát vagy algoritmusát ismerem, és abból dolgozom. Nekem a fontos az, hogy olyan dolgok jöjjenek fel a újra és újra a lelkemből, amik rólam, a barátaimról, ismerőseimről és emberi érzésekről szólnak.
Ehhez kell erő, hogy kiadd magad. Mikor a zenei élet legismertebb női előadóinak írtál dalokat, mit tanultál tőlük a női erőről, és arról, hogyan lehet talpon maradni egy olyan zeneiparban, ami a mai napig erősen férfiak által dominált?
A zeneipar csak a jéghegy csúcsa, az egész világunk, amiben élünk férfiak által dominált. Szerintem a túléléshez tartás, méltóság és rengeteg türelem kell, hogy átnavigáld magad a hatalmon lévők arroganciáján, akik sokszor csak azért vannak ott, mert férfiak. Nem tehetsz mást, mint hogy nem állsz le, folyamatosan nagyszerű teljesítményt nyújtasz, és hű maradsz önmagadhoz meg a művészetedhez. Az emberek véleménye meg csupán a saját véleményük, semmi több.
Egy interjúban azt mondtad, hogy számodra a dalszerzés út a saját világod középpontjába, hogy megtaláld az eredetiséget. Mit tanácsolnál azoknak a fiatal alkotóknak, akik most próbálják megtalálni a saját hangjukat, miközben a világ folyamatosan skatulyákba próbál mindenkit szorítani? Hogy lehet így megtalálni az eredetiséget és a saját hangot?
Egyszerűen ne hallgassanak senkire. Nyilván lesznek rád hatással mások, de soha ne cenzurázd magad azért, hogy megfelelj a jelenlegi trendek kritériumainak. Ami most történik, az nem biztos, hogy ugyanaz lesz, mire a nyilvánosság elé állsz a művészeteddel. Te csak csináld azt, amit csinálsz, és ne hallgass másokra. Ez a legnehezebb dolog, és pontosan tudom, hogy a szinte lehetetlen küldetésnek tűnik a tiszta művészeted a piacra dobni.
Péterfy Bori: „Tudok én is szorongani, elbizonytalanodni, és elveszíteni az önbizalmam”
Én nagyon szerencsés voltam, mert olyan emberek vettek körül, akik segítettek átjutni az iparág akadálypályáján, meg persze kellett hozzá vakszerencse is. De a lényeg, hogy a belső hangra kell hallgatni. Tudom, hogy ez egyszerűen hangzik, de hidd el, nagyon következetes munkát igényel. Ne igazítsd magad olyan emberekhez, akik meg akarják mondani, mitől sláger egy sláger. Ma már mindenki mindenről azt hiszi, hogy ért hozzá. Valami idióta, aki öt perce még cipőboltban dolgozott eladóként, a közösségi oldalon kioktat, hogyan kell zenét írni. Miért hallgatnál rá?
Ez a tanács nem csak a zeneiparra és a művészetekre igaz.
Pontosan! Rengeteg ember szaladgál körbe-körbe a világban, aki olyan dolgokat csinál, amihez teljesen alkalmatlan. Ez a művészeti ágakra is igaz. Néha persze bejön nekik, de az üzleti életben ez a fajta hozzá nem értés sajnos teljesen elharapódzott. Ettől függetlenül mindenhol ott vannak az apró fénysugarak, és a legnagyobb fényt, amit követned kell, azt itt, magadban találod meg.
Valkusz Milán: „A legtöbbször az első lépés a legnehezebb”
Ha visszatekintesz a karrieredre, mi a legfontosabb igazság a világról vagy önmagadról, amit csak a zene tudott megtanítani neked?
A saját életemben sokszor estem abba a hibába, hogy azt hittem, megtanultam egy nagy igazságot, és most már életem végéig minden rendben lesz. De rá kellett jönnöm, hogy az élet és a világ folyamatos karbantartást igényel. Nap mint nap emlékeztetnünk kell magunkat az olyan végtelenül egyszerű alapigazságokra, mint hogy „légy kedves”, „viselkedj tisztességesen” vagy „szeresd a felebarátodat”. Az egzisztenciánknak ezek az alapvető pillérei valamiért mégis a legnehezebbek számunkra civilizációs és egyéni szinten is. Mindig meglep, hogy újra és újra vissza kell térnünk az egyszerűséghez, ha meg akarjuk találni azt, ami helyes és ami emberi.
