Mit kezdhet a modern filmgyártás egy csaknem háromezer éves eposszal? A legújabb adaptáció nem csupán a látvánnyal hódít, hanem újra a kortárs kulturális párbeszéd középpontjába emeli az ókori történetet. A kérdés már nem az, hogy szabad-e belenyúlni egy klasszikusba, hanem az, hogy mit kezdünk a változtatás szabadságával. A világirodalom alapműve ismét meglepően érvényes választ ad korunk legégetőbb problémáira.
Ezeket láttad már?
Egy több ezer éves történet feldolgozása mindig komoly kihívás elé állítja az alkotókat: válasszák a filológiai hűséget, a radikális újraértelmezést, vagy próbálják meg felismerhetővé tenni a saját koruk kérdéseit? Christopher Nolan Odüsszeia-adaptációja pontosan ezt a dilemmát hozta felszínre, megmutatva, hogy Homérosz eposza ma is képes lázba hozni a nézőket és a kritikusokat. Az igazán jó átdolgozások nem lemásolják az eredeti művet, hanem vitába szállnak vele, új jelentésrétegeket nyitva meg a mai ember számára. Bár az elvárások óriásiak, a mítosz igazi ereje nem feltétlenül a részletekben, hanem a benne rejlő örökérvényű kérdésekben rejlik.
Mit lehet kezdeni 2026-ban egy csaknem háromezer éves történettel?
Christopher Nolan Odüsszeiája a világirodalom egyik alapművét emeli át a 21. századi tömegfilm világába. Egy mai feldolgozás választhatja a filológiai hűséget, a radikális újraértelmezést, vagy megpróbálhatja egy évezredekkel ezelőtti történetben felismerhetővé tenni saját korunk kérdéseit. Nolan filmje már biztosan elért valamit: az Odüsszeia ismét a kortárs kulturális beszélgetések középpontjába került. Nem az a kérdés, hozzá szabad-e nyúlni Homéroszhoz, hanem az, hogyan érdemes.
Már Homérosz is újramesélt egy történetet
Van azonban egy fontos körülmény, amely árnyalja a hűség kérdését: maga az Odüsszeia sem egy érintetlen, eredeti történet. Emily Wilson klasszika-filológus − az eposz nagy visszhangot kiváltó angol fordításának készítője − Nolan filmjéről írt esszéjében arra emlékeztet, hogy Homérosz már létező mítoszokat és hosszú, szóbeli hagyományt formált újra, méghozzá az alfabetikus írás elterjedésének idején.
Zendaya meztelenfűzője egyszerre gyönyörű és zavarba ejtő, egy igazi műalkotás
Az archaikus görög társadalmakat migráció, gyarmatosítás és urbanizáció alakította, miközben a hatalom formái is változtak. Az Odüsszeia kérdései ebből a világból nőnek ki: hazatérés és idegenség, az egyén és a közösség viszonya, illetve az, vissza lehet-e egyáltalán térni oda, ahonnan évtizedekkel korábban elindultunk.
Homérosz maga is úgy tartott életben egy szóbeli hagyomány alapján jól ismert történetet, hogy saját korának tapasztalatait írta bele. Egy modern Odüsszeia esetében ezért aligha a részletekhez való hűség a legfontosabb. Sokkal inkább az, képes-e ugyanarra, amire Homérosz: a régi történetet saját kora számára szóló jelentéssel megtölteni?
Mit kérhetünk számon Nolanen?
Ha egy adaptációnak nem feladata az eredeti mű pontos reprodukálása, a számonkérhetőség mércéjét is máshol kell keresnünk. Wilson szerint a legjobb feldolgozások gyakran éppen azok, amelyek radikálisan eltérnek forrásuktól: Harold Bloom kifejezésével „strong misreadings” (erős félreolvasások), amelyek nem lemásolják elődeiket, hanem vitába szállnak velük. Joyce Ulyssese vagy Margaret Atwood Pénelopeiadája is újragondolja az Odüsszeia történetét és értékrendjét.
Wilson kritikája ezért nem elsősorban arra irányul, hogy Nolan változtat-e a homéroszi történetmesélésen, hanem arra, hogy megítélése szerint ezekből a változtatásokból nem áll össze következetesen új értelmezés. A film nagyszabású látványvilágot épít, ám mindeközben az alkotás történetének voltaképpeni alapjául szolgáló eposz veszít emberi összetettségéből. Homérosz Odüsszeusza ravasz és ellentmondásos figura; Pénelopé érzései jóval összetettebbek a férje utáni vágyakozásnál, Kalüpszó pedig erős, hol haragvó, hol vágyakozó szereplő. Nolan Wilson olvasatában mindannyiukat leegyszerűsíti.
Talán nem azt kellene számon kérnünk egy modern adaptációtól, hogy mit változtatott meg, hanem azt, hogy mit kezdett a változtatás szabadságával. Az örökölt történetnek új kérdéseket kell feltennie, hiszen egy klasszikus mű újramesélése akkor válik igazán érdekessé, amikor nemcsak korszerűbbnek látszik, hanem új jelentést is létrehoz.
Már nem az amerikaiak uralják a Netflixet: ezek az országok adják most a világ legnagyobb sorozatsikereit
Miért él(ő alak) még mindig Odüsszeusz?
De még ennél is érdekesebb, hogyan lehetséges az, hogy közel háromezer év után még mindig van mit keresnünk ugyanabban a történetben. Egy klasszikus(sá nemesedett irodalmi alkotás) nem attól marad eleven, hogy minden korszak ugyanazt olvassa ki belőle. Éppen ellenkezőleg: minden korszak más kérdést tesz fel neki. Az archaikus görög világ még a hazatérés, az idegenség, vagy a közösség és az egyén problémáit ismerhette fel benne; későbbi korok már a hős, az utazó, a férj vagy a háborúból hazatérő ember történetét láthatták meg benne. A 21. századnak is megvannak a maga kérdései.
Ehhez néha elég az eposz egyetlen rövid epizódja. Odüsszeusz útjának egyik állomásán nincsenek legyőzendő szörnyek, nincs csata, nincs vér. A lótuszevők békésen fogadják az érkezőket, és megkínálják őket a növény mézédes termésével. Akik megkóstolják, többé nem akarnak visszatérni a hajóhoz, legfőképpen pedig hazatérni. Ott maradnának, ennék tovább a lótuszt, és megfeledkeznének arról, hogy valaha máshová tartottak. Odüsszeusz ezért síró társait erővel viszi vissza a hajóhoz, a padok alá kötözi őket, a többieknek pedig azonnali indulást parancsol. Azok helyett kell akarnia a hazatérést, akikből maga a hazatérés vágya tűnt el.
A görög nyelv finom különbséget tett a szerelmi vágy formái között. Platón Kratüloszában a himeros fogalmát ahhoz a vágyhoz kapcsolja, amelynek tárgya jelen van, míg a pothos arra a személyre irányuló szenvedélyes sóvárgás, aki távol van tőlünk. Az Odüsszeia felől nézve éppen ez utóbbi különösen érdekes. A hazatéréshez előbb hiányoznia kell valaminek: egy helynek, egy embernek, vagy annak az életnek, amely valahol máshol vár ránk. A lótusz pedig éppen ezt a hiányt törli el. Aki eszik belőle, annak többé nem fáj, hogy máshol kellene lennie.
A nő, aki Frédéric Chopin nagy szerelme volt, valójában férfi ruhákban járt és férfi álnevet viselt
Talán ezért olyan nyugtalanító ez a rövid epizód. A lótuszevők között maradó társak nem szenvednek. Nem tartja fogva őket ellenség, nincs mi elől menekülniük. A hely kellemes, a termés édes, az ottmaradás könnyű. A lótusz nem elveszi az életüket, hanem megszünteti az igényüket arra, hogy az életük máshol folytatódjon.
Innen nézve a sziget már nem csupán távoli mitológiai hely, hanem egy ma is könnyen felismerhető állapot: amikor már nem hiányzik eléggé az, ami egykor fontos volt; amikor a megszokás kényelmesebb lesz az indulásnál, és észre sem vesszük, hogy közben lemondtunk valamiről. A lótusz nem altat el: csak elfeledteti, hogy lenne miért felébredni. Mi történik velünk, amikor nem veszítjük el az álmainkat, hanem egyszerűen megszűnünk vágyni rájuk?
Vérontás, árulás és egy tragikus halál: ilyen volt a Sárkányok háza utolsó epizódja
Elveszíteni vagy uralni a vágyat?
A lótuszevők epizódja azért is különleges, mert az Odüsszeia más pontjain éppen az ellenkezőjét látjuk: Odüsszeusznak nem megszabadulnia kell a vágyaitól, hanem uralkodnia rajtuk. Emily Wilson szerint Homérosz hőse azért képes végül hazatérni, mert időről időre le tud mondani arról, amit azonnal akar: ételről, borról, győzelemről, saját dicsőségéről.
Vágyni valamire, és mégis képesnek lenni várni rá, egészen más, mint többé nem vágyni semmire. Az egyik az önuralom, a másik a cél elvesztése. Odüsszeusznak újra és újra meg kell őriznie annak tudatát, hogy honnan jött, és hová akar visszatérni.
Az otthona, Ithaka így több lesz földrajzi pontnál: annak bizonyossága, hogy van valami, amiért érdemes nemet mondani a pillanatnyi maradásra. A szirének énekére, Kirké szigetére, Kalüpszó világára és a lótusz kínálta édes feledésre. Egy olyan korban, amely szinte korlátlanul kínál új élményeket és azonnali kielégülést, Homérosz dilemmája meglepően modern: felismerni, melyik vágyunkat érdemes követni, melyiknek álljunk ellen, és mi az, amit semmiképpen se engedjünk feledésbe merülni.
Rég láttunk olyan lebilincselő thrillert, mint amilyen A zongorahangoló
Nolan filmjének nem a filmvásznon van a legnagyobb hatása, hanem abban, amit Homérosz körül elindít. Olvasásra, vitára és újraértelmezésre készteti az ókori szöveget. És amíg egy ilyen régi történet képes arra, hogy saját életünkről kérdezzen bennünket, addig nem a múlt része: kortársunk.
