Harmadik évadával tért vissza a Sárkányok háza, és az első négy rész alapján megéri még egy esélyt adni a Trónok harca spin-off sorozatnak. Hogy miért érdemes hétről-hétre követned a monumentális fantasy eposzt, azt Rakita Vivien filmkritikus foglalta össze.
Ezeket láttad már?
A Trónok harca fináléjának hatalmas csalódása után az óriási elvárásokkal terhelve debütált négy évvel ezelőtt a kultikus sorozat első spin-off szériája, a Sárkányok háza. A produkció Daenerys Targaryen születése előtt 172 évvel játszódik, amikor még a Targaryenek uralkodtak a Hét Királyságban. A Sárkányok háza azonban a sárkány-dinasztia aranykorából keveset, sokkal inkább a Targaryenek és lenyűgöző szörnyeik kihalásának történetét meséli el. Egy belső viszályokkal teli véres polgárháborút ígért, mely két részre szakítja a birodalmat és az uralkodócsaládot.
A sorozat ezúttal is George R. R. Martin egyik művét adaptálja – most a Tűz és vért –, annyi különbséggel, hogy a széria csupán néhány fejezetet emel át a könyvből a képernyőre. És mivel a Tűz és vér egy kvázi westerosi történelemkönyvként épül fel forrásokkal és spekulációkkal, ezért a kreátor, Ryan J. Condal helyenként rászorul a sorok közti kimondatlan eseményeket és dinamikákat kitalálni, a Sárkányok háza viszont a Trónok harcához hasonlóan akkor működik igazán, amikor a széria szorosan követi az alapművet. És amikor nem, az épp olyan küzdelmes, mint Alicentnek a mentálisan instabil fiainak kordában tartása.
Sötétben tapogatózva
Az első évad a Tűz és vérnek a Targaryen-polgárháborúról szóló részeiből nagyjából három fejezetet adaptál – egy kis szegmenst meghagyva a folytatásra –, a második évad azonban csupán másfél fejezetnyi alapsztorival operált. Ez pedig abszolút meglátszott az előző szezonon: lassú, már-már vontatott ritmusában túl sok jelentőségteljes esemény nem történt, az a kevés pedig kapkodónak, összecsapottnak érződött.
Mert hiába örökölte meg a sorozat a Trónok harcától azt a játszi könnyedséget, mellyel bármelyik figuráját képes megölni, ezek a halálok nem elég súlyosak, nem hatnak igazán a nézőre.
Ugyanis az akciót nem sikerült adekvát karakterdrámával felváltani. A második évad különösen olyannak hatott, mint egy hosszan elnyújtott töltelékepizód, ahol parkolópályára állították és kasztrálták szinte az összes szereplőt.
Pedig Martin karakterei szinte leugrottak a lapokról már a Sárkányok háza első évadában is. Különösen az idősebb Aemond (Ewan Mitchell), aki – a stabilan játszmázó Alicenten (Olivia Cooke) kívül – nagyjából egyedüliként úszta meg a második évad egyhelyben toporgását. De igaz ez Daemonre (Matt Smith karizmatikusan kaotikus alakításában) és Rhaenyrára (Emma D’Arcy) is, ők viszont önmaguk árnyékává váltak a lehengerlő bemutatkozásuk után.
Itt jegyeznénk meg, hogy D’Arcy alakításában a Feketék úrnője egyébként is sokkal megfontoltabb és érzelmesebb arcát mutatja Milly Alcock dacos és szertelen verziójához képest – s így a fiatal Rhaenyra és Daemon közti indokolatlan (elvégre mégiscsak nagybácsiról és unokahúgáról van szó) szikrák is perzselőbbek voltak felnőtt szövetségükhöz képest.
A láthatóan sok alapanyaggal dolgozó kezdetek során – mely követte az alapmű krónikájának stílusát Viserys uralkodásának legfontosabb pillanatait kiemelő történetmesélésében – a sorozat el-elvesztette az épülő momentumát a különböző időugrásokkal, ám újra és újra magára talált. A folytatásban azonban a Sárkányok háza megtorpant, és láthatóan nem talált rá a hangjára a folytatásban. Kezdett olyan köd borulni a sorozatra, mint ami Daemon agyát lepte el Harenhaalban – és vészesen száguldott a teljes identitásvesztés felé. (Ez a veszély egyébként láthatóan nem fenyegeti a Trónok harca másik spin-offját, A Hét Királyság lovagját, ami az első perctől pontosan tudta, mi akar lenni, és hogy hol a helye a kánonban.) n.
Szerencsére azonban a harmadik évaddal a Sárkányok háza úgy tűnik, megállt ezen a lejtő
A Sárkányok háza 3. évada berúgta az ajtót
A Sárkányok háza új szezonjának első négy része alapján Condalnak sikerült megtalálnia egy olyan egyensúlyt az epikus, sárkányokkal és egymást gyilkoló embertömegekkel teli véres összecsapások, valamint az olyan karakterközpontú cselekményszálak között, amely végre kihasználja fantasztikus színészeinek tehetségét. Mert előbbi üres és tét nélküli marad, ha utóbbi nem fekteti le az emocionális és dramaturgiai alapokat a számára.Most azonban felvetődnek fontos kérdések, melyek körül egyelőre csak maszatolt a sorozat.
- Lehet, hogy Rhaenyra Viserys törvényes örököse, de mi történne, ha valóban ő lenne a Hét Királyság uralkodója?
- Hogy nézne ki ez a gyakorlatban?
- Vannak tervei, elképzelései – vagy Daeneryshez hasonlóan csak a Vastrón lebeg a szeme előtt és azon túl már nem lát?
Emma D’Arcy csodás érzékkel tud lavírozni a számtalan, elviselhetetlen veszteséggel küszködő Rhaenyra érzelmi világában (a második epizód abszolút színészi mesterkurzus volt D’Arcytól), miközben finoman előrevetíti az ívet, minek irányába karaktere elindulhat a Sárkányok háza során. Izgalmas látni az új sárkánylovasokat, Aemond elborult húzásait, azt, ahogy Matt Smith egyszerűen sziporkázik Daemonként, de leginkább az új, fenyegető aurájú jövevényt, James Nortont, ahogy Ormund Hightowerként plántálja bele a westerosi földbe egy olyan közelgő konfliktus magvait, aminek talán tényleg súlya lesz.
A Sárkányok háza harmadik évadával újra olyan ígéreteket tesz a nézőnek, amiket utoljára a kezdetekben láthattunk – így, ha a második szezon kissé el is vesztette a közönséget, érdemes adni még egy esélyt a sorozatnak. Megvan rá a lehetőség, hogy végre rátalál önmagára és a kánonban elfoglalt helyére.
