Kilencedik alkalommal rendezte meg jótékonysági gáláját a Színházi Dolgozók Szakszervezete, a jegyértékesítéséből befolyt összegből a szakszervezet Segítsünk Alapítványa nyújt szociális támogatást színházi háttérdolgozók számára. Az előadás után a Vígszínházban beszélgettünk Savanyu Gergellyel, a SzíDoSz elnökével, valamint Peller Károly és Zoltán Áron elnökségi tagokkal.
Ezeket láttad már?
A három színművész mindegyikét jól ismerem, Gergővel, a SzíDoSz elnökével még huszonéve közösen léptünk színpadra, Karesszel többször is interjúztam már az utóbbi másfél évtizedben, Áronnal pedig kollégák voltunk a Vígszínházban, pont A Pál utcai fiúk musical létrejöttének felejthetetlen időszaka alatt. Szakszervezeti minőségükben viszont még sohasem beszélgettem velük.
Virányi Orsolya, a Színházi Dolgozók Szakszervezetének kommunikációs vezetője úgy küldte át nekem a háttérinfókat, hogy az állt az e-mail tárgyában: a szakszi szexi. Ha az ember meghallja a szakszervezet szót, akkor sok minden eszébe, de ez a jelző nem feltétlenül. Mitől lehet szexi az érdekképviselet?
Peller Károly: Talán attól, hogy közösen csinálunk valamit. Szerintem minden olyan dolog, ahol emberek egy célért küzdenek, az valahol szexi és menő.
De mégis mikor? Budapest, Sopron, színház, feleség, kutya, szinkron... Mikor fér ez bele az életetekbe?
Savanyu Gergely: Éjszakánként és hétvégén. Vagy pünkösd hétfőn, amikor Áronnal egy egész napot arra szentelünk, hogy összeállítsunk egy koncepciót például arra, hogyan nézzen ki a magyar kultúra. Szóval ez éjszakánként tud nagyon szexi lenni, mint általában a szexi dolgok.
Zoltán Áron: Az önállóság is, mint olyan, szexi. Egy szakma önállóságát pedig nehéz elképzelni érdekvédelmi szervezetek nélkül.
Gubik Petra: „Meg kellett tanulnom, hogy nem dől össze a világ attól, ha valamire nemet mondok”
Nagyon szép este volt, különösen a finálé, számos művész sokféle színházból. Mindenki egy közös célért lépett fel, miközben a szakma talán soha nem volt annyira szétszabdalva, mint napjainkban.
P.K.: Ez nagyon érdekes, mert szerintem a mi szintünkön – háttérdolgozók, művészek szintjén – nincs szétszabdalva. Ha egyik színházból átmegy egy színész a másikba, vagy találkozunk bárhol, az mindig nagy öröm. Ez az este különösen arról szól, hogy különböző helyekről jövő emberek – akik nagyjából ismerik egymást – elkezdenek beszélgetni. Megható volt számomra is, hogy ott a fináléban a pályakezdő, a kevésbé ismert és az óriás sztár összeölelkezett, és nem volt téma, hogy kinek illik az első, kinek illik a hátsó sorba állni. Abban a pillanatban mi így együtt voltunk a színházért.
Hány éve létezik ez a gála?
S.G.: Tizenegy éve, ez volt a kilencedik, mert a Covid itt is közbeszólt. Pécsi Ildikó hozta létre azt az alapítványt, aminek a javára gyűjtünk. Az összefogás része ott is megmutatkozik, hogy ezen az estén nemcsak színészek és háttérdolgozók közreműködtek, hanem színházigazgatók is.
Sok direktor érezte azt, hogy ez egy fontos dolog, hogy ki kell állni a saját munkatársaiért. Szerintem most vagyunk egy olyan történelmi helyzetben, hogy meg tudjuk változtatni a hozzáállást – a saját szakmánkhoz való hozzáállást –, és a legfontosabb, hogy ezt önmagunkban kell kezdeni. Kezdőpontnak bizonyulhat ez a mai este. A finálé alatt én két „távoli” kolléganőmet öleltem. Pontosan tudom, hogy mi hárman háromfélét gondolunk a világról, politikáról is. Ebből is látszik, hogy a színpadon nincs ez a megosztottság, és ez jól van így.
Egy szakmában, amiben az a történelmi felfogás és beidegződés, hogy bele kell halni, abban hogyan tudtok elkezdeni magatokban is átrendezni dolgokat? Priorizálni, érdekeket, meg saját érdekeket előtérbe helyezni. Hol válik el a szakmai alázat attól, hogy ez is egy munka, ahol meg kell szabni a határokat?
P.K.: Igen, van ez a mondás, hogy a színház életre és halára. Böhm György szokta mondani, hogy „nem, a színház csak és kifejezetten az életre van”. Nem kell belehalni.
Z.Á.: Én a reprodukálhatóság kifejezést hoznám még be. A nézők általában egyszer látnak egy előadást, és akkor jó, ha azt látják, hogy belehalunk. De közben meg egy olyan szériánál, mint például A Pál utcai fiúk több mint ötszáz előadással, már a közönség is látja, hogy oké, hogy meghal Nemecsek, de ötszázszor kell tudnia meghalni. Aztán még ötszázszor. Ehhez egy olyan környezetet kell teremtenünk, amiben ez meg tud valósulni. Ebben nagyon fontos szerepe van az érdekvédelemnek, mert segít megvalósítania azokat a szükségleteit és vágyait a szakmának, amik adott esetben szembe mennek a munkáltatók vágyaival és érdekeivel.
S.G.: A színházakban olyan furcsa munkarendben dolgozunk – nem csak a színészek, mindenki –, amit egy civil ember nem lát. Sokszor lehet hallani, hogy „már megint hisztiznek a színháziak”. Van úgy, hogy ez igaz, de mi estéről estére a lényünk legszebb vagy legcsúnyább részeit adjuk ki magunkból a közönség előtt, és ez lelkileg rendkívül megterhelő. Gondoljunk bele abba is, hogy egy-egy este létrejöttéhez egy munkatárs nem csak azt a két és fél-három órát tölti bent a színházban, amit lát a néző, hanem tizenkét-tizenárom órát.
Szóval nem lehet egyszerűen a munka törvénykönyvével és nyolc órával ezt a szakmát leírni. Van egy elég régi tanulmány, ahol azt bizonyították be, hogy a színészek terhelése, mind pszichésen, mind fizikálisan a bányászokéval egyenlő. A bányászokat negyvenegy-két éves korukban elengedik nyugdíjba – nem véletlenül.
Mik a napi feladataitok egy szakszervezetben?
S.G.: Most még több feladatunk van, mint eddig. Történt egy kormányváltás, így az új kulturális stratégia kialakításában tevékenyen részt kell vennie az érdekvédelmi szervezeteknek. Mi ezen dolgozunk most a többi szakmai- és szakszervezettel, a MASZK Országos Színészegyesület és a SzíDoSz különösen szoros együttműködésben teszi ezt. Közösen szeretnénk letenni az új kormányzat asztalára olyan javaslatokat, amikkel meg tudjuk erősíteni egyrészt saját magunkat, másrészt azokat a célokat, amikért küzdünk, végtére is a színházi dolgozók helyzetét.
Magyarországon a színházak gyárakká váltak, a színészek és a műszak túlterheltek. Előadásokat gyártunk, és azt elfelejtjük, hogy ez mégiscsak egy művészeti ág, egy alkotómunka, ahol adott esetben valamiből táplálkozni is kell. Hogyha ez nincs meg, akkor kiégett, agyonhajszolt, veszélyeztetett és mentálisan megsérült színészek és munkatársak tömegeit fogjuk látni.
Karesz, 18-19 éves voltál, amikor először Bónit játszottál. Gyakorlatilag úgy szocializálódtál, hogy alapvetések lettek olyan dolgok, amik nem feltétlenül vannak rendben. Mennyire volt nehéz átírni, átfordítani magadban dolgokat?
P.K.: Megszoktam rendszereket, bizonyos rendezők közlekedéseit. Aztán, amikor kikerültem a burokból, megtapasztaltam, hogy máshogy is lehet dolgozni. Idő, és sok váltás kellett, hogy rájöjjek, nem lehet, hanem máshogy kell dolgozni! Rossz beidegződéseket a szakmánk évek óta cipel. A megtisztulási folyamat azonban elkezdődött, változásban vagyunk. Régen elfogadott volt, ha a rendező munkaeszközként megalázott, ahogyan a síró, fáradt és „beledöglő” színész is, na meg az az elmélet is, hogy minél traumatizáltabb az életed, annál több mindenből táplálkozhatsz a színpadon.
Régen sem volt rendben mindez, de a velejárójának gondoltuk. Kell és lehet is szólni, ha valami nem komfortos, ha valami fáj. És hogy merünk-e szólni, az bennünk dől el, de a szakszervezet ebben is egy támaszt ad. Edukál és segít is. Senki se alázzon meg senkit a művészetre hivatkozva. Ugyanazt a színészi intenzitást, energiát odafigyeléssel és tiszteletteljes, „normális” közlekedéssel, eszköztárral is ki lehet hozni a művészből. Én ebben hiszek, a világ is itt tart.
Z.Á.: Miközben a szenvedélynek meg kell maradnia, és ez egy szenvedélyekre alapuló művészeti munka, alkotómunka, amit közösen végez egy kollektíva. A színházban az érdekképviseletnek azért van talán még nagyobb szerepe, mert olyan energiák mozdulnak meg, annyira a kollektivitásból születnek az előadások, hogy iszonyatosan gyakori a határátlépés. Én úgy szoktam fogalmazni, hogy a színházi emberek notórius határátlépők, és ebben a rendszerben ember legyen a talpán, aki kívülről rendet tud teremteni.
Ezért kell, hogy belülről álljanak össze gyakorló színészek, gyakorló alkotók, és képviseljék a munkáltatókkal szemben a munkavállalókat. Hogy ne egy ilyen ősi, törzsi rendszerbe csöppenjen bele az ember, aki, ha kilép a színházból, mégiscsak egy normális, civilizált világban kell, hogy helytálljon. Érdemes lenne előadást vagy filmet készíteni, azokról a tárgyalásokról, amiket színházakon belül a szakszervezeti alapszervezeti elnökök és művész igazgatók folytatnak, mert nagyon izgalmasak, felérnek egy-egy előadás drámai szintjére.
Egy pályakezdő nagyon sokat tanul a bölényektől egy-egy próbafolyamat alatt arról, hogyan kell létezni a színpadon. Mennyire kell az idősebb generációt edukálni? Hiszen ők még teljesen mást tanultak arról, hogy hogyan működik a színház rendszere.
S.G.: Kell egy újabb generáció, mondjuk a miénk, aki azt mondja, hogy ne csináljuk úgy tovább, ahogyan eddig, mert az már nem oké. Azt hiszem, hogy a mostani színházcsinálókban – teljesen mindegy, hogy színészekről beszélünk, táncosokról, operaénekesekről vagy háttérdolgozókról – ez a fajta, jó értelemben vett önérzet (nem önérzeteskedés!) már megvan.
Nekünk, akiknek az érdekvédelemben van dolgozunk, erre kell alapoznunk, és ezeket az embereket kell megszólítanunk. Egy alulról építkező folyamat. Akkor tudunk mi jól dolgozni, ha azok az emberek, akik egyébként azt érzik, hogy most még erősek, és meg tudják tenni önérzetből, hogy ellenállnak, na ők csatlakoznak hozzánk. Beszéltem több politikussal az elmúlt időszakban, mindenkinek az volt az első kérdése, hogy hányan vagytok? Hány százalékát feditek le a szakmának?
Egy érdekvédelem annyit ér, ahányan vannak benne, és sokat tapasztalom, hogy elvárás van: ha a szakszervezet valamit letett az asztalra, akkor majd belépek. De azt kellene áttörnünk, hogy ahhoz, hogy a szakszervezet letegyen valamit az asztalra, ahhoz először be kell lépni. Azt látom most a belépési számainkon és az adatainkon, hogy a fiatal korosztály viszont nagyon is nyitott erre, és szeretne egy közösség, egy nagy szakmai közösség tagja lenni, akik kiállnak saját magukért.
Z.Á.: Én ilyen szempontból idealista vagyok, és azt gondolom, hogy a kultúrának fontos szerepe van az egyéni és társadalmi fejlődésben is. Egyfajta gyógyulási folyamat, új lehetőségek feltérképezése, kísérletezés. A színház egy mini társadalmat visz a színpadra, és olyan útvonalakat mutat be, amik még ismeretlenek, vagy amikre érdemes figyelni. Ilyen szempontból a színház példamutató kell, hogy legyen, az élvonalba kell álljon olyan generációs változások kezelésében, amik egyébként rendszerszinten az egész világot meghatározzák.
Ez ügyben én azt problémás gondolatnak tartom, hogy azok a generációk, akik súlyos, brutális történeti korszakokban szocializálódtak – vagy a súlyos történeti korszakokban szocializálódottak nevelték őket – nem ismerik fel azt, hogy az utánuk jövő generációk nem azért gondolkodnak másképpen, mert gyengék, mert tehetségtelenek, mert életképtelenek, hanem azért, mert már egy másik, „gyógyultabb” történeti közegben születnek.
Korábban az volt a felfogás, hogy a nézőket az érdekli, ami a színpadon történik, nem az, ami a büfében előadás előtt vagy előadás után. Vagy a social media hatására, vagy a nagy zaj hatására, de elkezdte érdekelni a nézőket, hogy mit érez a színész színpadon kívül is.
P.K.: Nyilván ez messzebbről, és nem a színháztól indul. A televízióval a nappalidból betekinthetsz mások életébe, jöttek a reality-k, az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy nyugodtan benézhetnek bárhova, nem is kell ezt kérni, hiszen ott van mindennap a nappalimban a lehetőség. A követett emberek, művészek produktuma, amit nyújtanak, az csodálatos, de a kíváncsiság ott van mindenkiben, hogy még többet tudjon. Kirakatban élünk, minden apróság botránnyá, pletykává tud nagyítódni, a néző pedig úgy érzi, ő is részese ennek.
S.G.: Amivel nekünk például foglalkoznunk kell érdekvédelmi szempontból az az, hogy a sajtót meddig engedjük elmenni ebben. Azt nem szabad elfelejteni, hogy itt is emberekről van szó, és emberi tragédiákról, ráadásul az átlagosnál sokkal érzékenyebb emberekről, pont a művészet miatt. Nagyon sokszor találkoztunk olyan helyzetekkel, amikor a sajtó túlment egy határon.
Ez is egy érdekvédelmi folyamat, és szerintem szexi tud lenni, ha két szektor megtalálja a közös hangot, és megpróbáljuk meghúzni azokat a vörös vonalakat, amin nem megy mondjuk át a nyomtatott vagy az elektronikus sajtó. Viszont itt jön a képbe az, hogy a közösségi médiában mi van. Azt már nem mi szabályozzuk, mint szervezet, hanem egyesével minden művész. Ha ott valaki megenged magáról többet, akkor kérdés, hogy érdemes-e mondjuk a sajtóban ezt nekünk befolyásolni, vagy tiltani.
És mi a helyzet akkor, amikor belső ügyekből lesznek közügyek? Hogy lehet azt úgy keretezni, hogy ne váljon a kommentelőből is bántalmazó?
Z.Á.: Ezekből a helyzetekből kiutat jelent az érdekvédelem. Egy olyan átmeneti zóna, ami tudja kezelni ezeket a helyzeteket. Hogy adott esetben egy bajbajutott kollégának ne csak a sajtónyilvánosság legyen az egyetlen eszköze ahhoz, hogy jelezze, ha probléma van a környezetében. Pont akkor lép be igazán a képbe az érdekvédelem. Ha erős a szakszervezet, akkor van ereje azt is mondani, hogy már pedig nem tehetünk meg mindenkivel mindent.
S.G.: Mi azt képviseljük, hogy csak akkor fordulunk a sajtóhoz belső ügyekben, amikor nem látunk már más kiutat. De ha nekünk a sajtóhoz kell fordulni, akkor ott már tényleg komoly probléma van. A belső ügyek kiszivárgása nagyon nehéz ügy. Minden területen az, teljesen mindegy, hogy most a színházról beszélünk, vagy a multi szektorról. Mindenhol vannak belső ügyek, azokat meg kell próbálnunk megoldani bent. Egy olyan szakmában, amelynek a tagjai a nyilvánosságban élnek valamilyen szinten, szerintem elsődleges feladat, hogy ami egy zárt közösségben történt, az csak akkor menjen ki szakmán kívülre, hogyha már nem látunk más lehetőséget. Mert a saját szakmánk becsületét is alá tudjuk ásni ezekkel a dolgokkal.
Visszatérve a gálára, az este egyik legmeghatóbb pillanata az volt, amikor jöttek egy videóban a fotók az elhunyt kollégákról. Mennyire nehéz az elengedés a ti szakmátokban?
S.G.: A színésznek már maga egy premier is elengedés. Valaminek a megszületése, ami egyben az odáig vezető hosszú út és munka vége is.
P.K.: Én, aki állok a másik oldalon is, azt mondhatom, hogy rendezőként a premier a temetés. Nincs már, amiért négy-hat hétig jártál be, egyszer csak ott állsz egyedül, hogy nekik most kezdődik egy új próbafolyamat, nekem most lett vége. Reagálva a videóra, tavaly is, idén is én állítottam össze. Nagyszerű kollégákat elveszíteni borzasztó. Vadász Zsolt kollégám, vagy mesterem Medgyesi Mária fotóját beilleszteni ebbe a blokkba, az elviselhetetlen fájdalom. Ezt a videót nem lehet letudni, számomra az egyik legfontosabb dolog az emlékezés, a méltó emlékezet.
Z.Á.: Én mindig irigyeltem azokat az alkatú kollégákat, akik könnyedén tudnak megválni akár előadásoktól, akár szerepektől, akár színházaktól, de közben meg nagyon sokan vagyunk olyan színészek, akiknek ez nagyon nehéz, és nagyon szélsőségesen éljük meg. De pont ezért külső szempontból tud nagyon gyorsnak tűnni. Gyors tud lenni egy ilyen fajta gyász, és itt most nem az elhunyt kollégákról beszélek, mert az nem tud az lenni.
Börcsök Enikő még mindig folyamatosan téma a Vígszínházban, hogy nélküle kevesebbek vagyunk... De megemlíthetem Koós Boglárkát is, az ő tragédiája megrázta az egész színházi szakmát. Ez az emberi oldala. A szakmai „gyász” viszont tud szélsőségesen gyors lenni. Iszonyat szélsőségesen élheti meg egy színész egy darab temetést, de nagyon hamar egy új darabba fekteti bele azt az energiát, ami onnan felszabadult, és ez így van rendjén. Ez a bohém része az életünknek, ez a szélsőséges amplitúdóval működő életminőségnek a része.
Nagyon sokat beleraktok a SzíDoSz-ba. Ti mit kaptok a SzíDoSz-tól?
P.K.: Rengeteg plusz terhet, ha nagyon őszinték akarunk lenni. De közben meg valahogy felemel, hogy ez is azt jelenti, hogy egy közösség vagyunk, egy közösségért teszünk. Büszke vagyok az elnökségünkre, aminek tagja vagyok és amiben 17 olyan ember ül, akikkel jó együtt gondolkodik, gyakran nagyon mást a dolgokról. De még a véleménykülönbség, a vita is jó dolog így együtt. Színházról értelmesen gondolkodó emberekkel egy közösségbe lenni felemelő.
Z.Á.: Eleve nagyon különböző, hogy ki miért foglalkozik ezzel a témával. Van, aki a saját színházában akar elérni változást, van, aki országosan, van, aki szűken a saját pályájával kapcsolatban szeretne tenni. És ez így van rendben. Különböző érdekeket kell összefűzni. Ehhez kell egy közös pont, a SzíDoSz esetében egy elnök és egy sokszínű, országos elnökség, ami azon dolgozik, hogy a sok egyéni érdek becsatornázható legyen egy közös pályára.
Az elnöknek mit ad?
S.G.: Most viccelhetnék azzal, hogy álmatlan éjszakákat, de nem viccelek, mert ez tény. De azt hiszem, hogy azok az esték, amiket befektetünk ebbe a munkába, és azok az alkalmak, mint például a jótékonysági gálánk, amikor a nehéz helyzetben lévő kollégáknak gyűjtünk, büszkeséget adnak. Büszke lehetek a kollégáimra, és azokra az emberekre, akikkel egyformán gondolkozunk a szakmánkról. Sokszor választanunk kell, nekünk, akik ebben az érdekvédelmi szektorban mozgunk, hogy mi az a pont, amíg még művészek vagyunk, és mi az a pont, ahonnan már érdekvédők.
Nekem meggyőződésem az, hogy a szakszervezet, mint a neve is mutatja, a szakmát űzők szervezete, és nem mehet rá az érdekvédelmi munkánk a szakmaiságunkra. Tanulom magam ebben az egészben. Hatalmas felelősség és önismereti út. Egyik oldalról, hogy melyik az a pont, amikor a bennem lévő, egyébként diplomatikus énemet már fel kell adnom, a másik oldalról, hogy melyik az a pont, amikor azt mondom magamnak, hogy na most van állj! Akár velem kapcsolatban, akár különböző ügyekkel kapcsolatban, amiket viszünk. Ha lenne ilyen, hogy diploma érdekvédelemből, akkor nekem ez egy erős kurzus.
