Volt idő, amikor még egy buli után nem az Instagram-sztorikban kerestük magunkat. Nem létezett még a reflex sem, hogy minden pillanatot azonnal megörökítsünk a telefonunkkal. A kétezres évek elején a buliknak egy különös, egyszeri varázsa volt. A kirendelt partifotós is csak csekély eséllyel kapott minket lencsevégre, hogy aztán másnap esetleg kiszúrjuk magunkat a szórakozóhely oldalain.
Ezeket láttad már?
A Magyar Zene Házában nyílt új, ingyenesen látogatható pop-up kiállítás, a Vakuviharban – A magyar partifotózás pixelzajos hőskora a 2000-es évek elején címmel pontosan ezt a letűnt korszakot idézi fel, melynek kurátora Virágvölgyi István.
Amennyire kaotikus és felszabadult volt a korabeli Budapest éjszakai élete, annyira dokumentálatlan is – egészen addig, amíg meg nem jelentek a digitális fényképezőgépek és az internet első közösségi terei (mint amilyen a mára már feledésbe merült iWiW is). A tárlat valójában egy húszéves időutazás: egyszerre portré, csendélet és szociológiai pillanatkép. Nem egyszerűen csak bulifotókat látunk, hanem egy korszak arcát. A képeken tetten érhető a rendszerváltozást követő főváros pezsgése, a klubkultúra virágzása és az időszak, amikor még nem volt magától értetődő, hogy minden rezdülésnek azonnal digitális nyoma marad.
A digitális hőskor
Pedig akkoriban már zajlott egy kisebb technológiai forradalom. Az analóg fotózást lassan felváltotta a digitális fényképezés. Emlékszem, a kétezres évek közepén saját ötlettől vezérelve már kísérleteztem szelfikészítéssel, csak akkor még nem tudtam persze, hogy később ez önálló fotózási műfajjá növi ki magát. Megjelent a szélessávú internet, és egyre többünk fedzte fel az online világot. A nagyobb bulikat partifotósok lepték el, akiknek a képei napokon át izgalomban tartották a klubok közönségét: otthoni számítógépeken, internetkávézókban böngésztük, ki került fel a hétvégi galériákba.
Művészettörténeti kvíz: Ha 8/8-at elérsz, tényleg az átlagon felüliek csoportjába tartozol
A mai húszéveseknek ez a világ biztosan nehezen vizualizáható: a fotók nem okostelefonokkal készültek, hanem egy külön, az alkalomra delegált fotós érkezett a fényképezőjével. Ekkoriban még szakember igyekezett elkapni a legkifejezőbb pillanatokat, nem a pillanat heve hozta el a kattintást (már maga a „kattintás” szó sem létezik, vagyis igen, de már mást jelent).
Ezekről nosztagiázik Glódi Balázs, az egyik kiállító is, aki annak idején legendás blogjával, a Fényérzékennyel vívott ki elismerést. Miközben a partifotók jelentős része gyors, vakuval készített dokumentáció volt, Glódi munkái tudatos kompozíciókkal és sajátos látásmódjukkal emelkedtek ki. Fotói nemcsak azt mutatják meg, kik táncoltak egy adott éjszakán, hanem azt is, milyen volt a hangulat körülöttük.
A képek készítésekor ráadásul egészen másfajta vadászat zajlott, mint ma. Egy fotósnak nem volt elég elővennie a telefonját, meg kellett küzdeni a végeredményért. Glódi például a híres Rudas-bulikra is eljárt; másfél órával korábban érkezett, várakozott az aulában, majd az öltözők környékén, figyelte az érkezőket, és csak ezután kezdődött számára az igazi munka: megtalálni az arcokat, momentumokat, amelyekből aztán összállhatott a fürdő fülledt éjszakai története.
A természetes alany
A kiállítás egyik legérdekesebb kérdése éppen az, hogyan változott meg azóta a fotó alanya. Mostanában szinte mindenki egyszerre fotós és modell. A partik dokumentálása gyorsabb, egyszerűbb, folyamatosabb. De talán kevésbé különleges. A kétezres éra partidokumentációin még megjelenik a „véletlen”: az emberek sokszor nem tudták, hogy kép készül róluk, és ettől természetesebb lett az eredmény. A tárlaton Glódi munkái mellett a kor meghatározó online felületeinek – többek közt a Pulzar, a Drumandbass.hu és az Atropos – archívumaiból beválogatott fotói is láthatók. Ezek együtt egy eltűnt budapesti éjszakai univerzumot rajzolnak ki: olyan helyekét, mint a Cha-Cha-Cha, a Zöld Pardon, a Süss fel nap, a Kultiplex, a Cinetrip, a Kuplung vagy a Sirály – amelyek közül jó pár már csak a kollektív emlékezetben vagy a fotókon él tovább.
A budapesti bulinegyedek nyomában
Mindezt Vizi Ákos (a Szórakozó Budapest készítője – a szerk.) térképe is segít lekövetni, amely a fővárosi bulihelyszíneket jelöli, és így óhatatlanul is felvillantja előttünk a kétezres évek nagyvárosi éjszakáinak lenyomatát: amikor még Budapest night clubjai széttartóbbak, kísérletezőbbek és kiszámíthatatlanabbak voltak – legalábbis a mostani negyvenes-ötvenes korosztály emlékei erről tanúskodnak. A Vakuviharban arra hívja fel a figyelmünket, hogy a technikai ugrások nemcsak azt határozzák meg, hogyan készítünk képeket, hanem azt is, hogyan élünk meg élményeket – akkoriban még nem az algoritmus adta a talp alá valót, hanem csak a zene.
Az ingyenes kiállítás a Magyar Zene Házában látogatható szeptember 13-ig.
